Molnár Tamás: Most kezdődik…

Most kezdődik, mert sötétség van kívül és belül, s mert elhaltak a távoli csillagok. Most kezdődik, mert az Antikrisztus kilovagolt fekete barlangjából. Sikátorokban zelóták bujkálnak, kezükben kegyetlen kövekkel. Poros, tetves utakon vonulnak Heródes hadai.

Most felsírnak a párás jászolok, mert „Remény nélkül a jövő olyan, mint csillag nélkül az éjszaka!” Csend van most, nyomasztó. Merre vagytok, merre poroszkáltok kincsekkel telített délkeleti királyok? Hol vagytok bölcsek, hol vagy most Simeon, hol vagy Gábriel tüzes lángpallosoddal? Jelenj meg ismét hófehér falakon, vakítsd el ébrenlétünk kóborló álmait! Nézz rá József kérges kezére, Mária kipirult arcára, némítsd el a Szövetség irtózatos seregeit! Állítsd meg a vágtató lovakat, menekítsd ki patáik alól egy szem fiunkat, hogy újjászülethessünk általa ismét akolban, jászolban, vérben és mocsokban. Nagyboldogasszony, tedd tüzes homlokunkra áldott kezedet, mert menekülnünk kellene.

Hosszú az út haza Názáretbe. Áldozati bárány lett a Törvény Fia. Bűnben kavarog a feldarabolt Jeruzsálem, bábeli tort ül a zűrzavar. Jehuda rabbi csak tanít és tanít, de már nem értik meg szavait. Nincs már várakozás, remete lelkek csendes magányba kuporodnak, tanácstalan minden intelem. S odakinn az olajfák alatt a tisztaarcú kisfiú csak megy, megy hátán az áldozati báránnyal, s tekintete felkúszik a magas falak ormára. Lassan szétporlad és leomlik a kőoltár isteni hatalma előtt! Távol a messzi éjszakában pásztortüzek égnek, gallyak pattognak, szikraeső köszönt új hajnalokat. Ott áll a sodró patakban János, ujjai közül szétrobban a csillogó vízsugár. Odahajol, s félénken kérdezi:
– Nekem kellene általad megkeresztelkednem, és te jössz énhozzám?
– Te, akit háromszor megkísértett az ördögi hatalom? Te, aki vergődsz, böjtölsz, harcolsz és győzöl ezerszer negyven éjszakán?
És elporlad akkor a folyó, szétfolyik a sivatag, s az Emberhalász elindul felénk a végtelen téren és időn keresztül. Áldd meg most eltűnt léptei nyomát, áldd meg most, vándorlásaid és bujdosásaid keserves óráiban!

Friss tavaszi szélben leng a háló, lágyan ring vízben a csónak. A parton Lázár napfényre tántorog, Péter megtörli izzadt homlokát, Tamás hitetlen tekintete a gyermekded Jézust keresi, Máté csendesen elköszön régen volt múltjától. Csodára vár minden kételkedő, messzire kitekint magából, pedig csak önnön törékeny lelkére kéne néznie. Halkan hullámzik a Genezáret-tó, elrejti titkait. Fehér galambok fordulnak a napba, s a Názáreti csak ül mozdulatlanul, némán ott az összetekeredett, vizes hajókötelek között.
– Miért gondolsz mindig szegényeidre, Mester? – suttog a szél.
– Miért van rajtad az Úr lelke, miért vagy felkenve, hogy a szegények örömét, a foglyok szabadulását, a vak szemek megnyílását hirdessed?
Csak csendes mosoly a válasz, könnyes víz permetez arcunkba. Mert senki sem szolgálhat két úrnak, mindenkinek döntenie kell!
– Harcolni fogunk! – mondja Ámos, a zelóták vezére.
Lassan megpirkad a farizeusok házában, mert boldogok, akik háborút szenvednek az igazságért. Mert boldogok, kik felmennek a hegyre, kik sebes halat ehetnek, kik kenyeret törhetnek kicsírázó búzából. Boldogok, kik ott kuporoghatnak tépett rongyaik alatt, boldogok, kiket megérinthet a feléjük áradó önzetlen szeretet. Leomlanak a poros lábakhoz ők – mint Magdalai Mária-, s onnan lentről szárnyalhatnak fel az égbolton túli, távoli magasba. Mert létezik még fény, hit és erő, mely nem aláz meg, nem súlyt porba, nem birtokol semmit, csak ad. Odaadja önmagát! És elindul tizenkét zarándok szerteszét szabadon, véresre koptatott sarukkal.

Korpusz koppan a kövön, szöget metszenek húsodba, agyadig hatol a gonosz töviskoszorú. Lakájnépek röhögnek esztelenül, térdeiket csapkodva. Végig kell menni most ezen az úton, oda föl a Golgotára, végigjárni a kínszenvedés stációit. Villan a koszos dárda, ecetet öntenek szánkba, királlyá aláznak. Odalenn árad a sötét tömeg, halált kiált, tobzódva ünnepli saját szégyenét. Beborul a villámló ég is, amikor elhaló sóhajtással bevégeztetik. Aztán elsiratja eső, görgetik kő alá, tekerik feledés gyolcsába, takarják hazugság fátylába, mégis föltámad. És az arámi mosolyog! És Zerah megrázza fejét és visszamegy a sírkamrához. – Most kezdődik csak! – gondolja, ahogyan ott áll egyedül a tátongó mélység szélében.

Azóta emlékszünk jól: Olajágak lengedeznek, ünnepel és kavarog a színes tömeg, de már kárognak a kufárok, félnek a békesség követétől. Titokban készül a gyilkos terv, a szemérmetlen árulás, számolják már a földre hulló véres garasokat. Barabás álmában rémülten felkiált, ránk tekint odafentről az utolsó vacsora. Hajnali ködös tereken bujdokol a megtagadott, magányos barát. Kormos füst szivárog a Getsemáne-kert üszkös fáklyáiból. Csak emberből vagyunk, azt áruljuk el leghamarabb, kit leginkább szeretünk! Lógunk a fán meztelen lélekkel, utólag fáj csak igazán, minden könnyelmű, s átsírt gyötrelem.
– Nézd, itt a pénzed Júdás! Fogadd el, égesse kezedet, élj vele, ha tudsz, hordozd átkozott keresztjét! Mosakodj Pilátus, vigyorogj csak Róma, reszkess csak bölcs rabbi, eljön az időd neked is!

Igen, most kezdődik csak minden igazán. Most indul minden, mikor teljes a sötétség kívül és belül. Most kezdődik, amikor kihunynak körülöttünk és bennünk a csillagok. Most kezdődik elölről, amikor az Antikrisztus kilovagol barlangjából, mikor mindenen túl gőgös a Szövetség ereje, mikor tombol Róma, mikor fékevesztetten vágtatnak Heródes gyilkos paripái. Most kezdődik igazán minden, mikor zsákokban számolják a félelem bérét, mikor szétrohad és összeborul körülöttünk ég és föld. Most kezdődik minden, csak figyeljetek rabszolgák. Hajoljatok le észrevétlenül egy csupasz kőért és vegyétek kérges markotokba. Várjátok reménykedve a végső, az utolsó ítélkezést, mert eljön értetek a fény!

Nemzeti InternetFigyelő