Emlékezzünk az ’56-os decemberi sortüzekre!

Aki megbocsájtja a gaztettet, az cinkossá válik! 

Az 1956-os Szabadságharc leverését követően – bármennyire nem tetszett ez a Kádár-kormánynak, az emberek emlékezni akartak, és nem felejteni. A magyar értelmiségiek, Obersovszky Gyuláék kiáltványban december 4-re, Nőtüntetést szerveztek a Hősök terére. Anyák, feleségek – harminc ezren, négyes sorokban – kezükben virággal, karjukon gyerekkel vonultak, hogy a virágokat elhelyezzék az ismeretlen katona sírjára, és kitűzzék a forradalom nemzetiszínű lyukas zászlaját. A néma tüntetést, melyen csak asszonyok vettek részt, a szovjet karhatalom oszlatta fel. Másnap a Szabadság téren az USA Nagykövetségnél, valamint az Brit Nagykövetség előtt újabb tüntetésre került sor, amelynek a karhatalom beavatkozása vetett véget.

A nőtüntetés ötlete hasonló meggondolásból született november 4-e hónapfordulójára, mint a november 23-i Néma-tüntetés, amikor déli 12 órakor senki nem tartózkodott a főváros utcáin, megálltak a villamosok, és megszólaltak a harangok. Még a rendőrök is bementek a kapuk mögé. Üres, néma és halott volt a város, csak a szovjet tankok indultak meg a körutakon és sugárutakon, nem tudván mire vélni a némaságot. Döbbenetes néma kiáltás volt a világhoz a néma Budapest, Európa közepén…

1956. december 4-én a Hősök terén a Nőtüntetés zajlott, ahová végelláthatatlan négyes sorokban fegyelmezetten vonultak több órán keresztül fekete ruhában az asszonyok. Onnan az Amerikai Követségre mentek a tüntetők a város különböző pontjainak érintésével: Astoria, Rákóczi út. A Körúton mentek végig fekete zászlókkal. Küldöttség ment be az Amerikai Követségre, ahol átadtak egy petíciót, amelyben azt kérték, amennyiben ENSZ delegáció jönne ismét Magyarországra, engedjék őket leszállni, mivel már voltak itt, de a légtérből visszafordították az ENSZ repülőgépet. Azt kérték, hogy nézzék meg, hány halott van a városban a tereken eltemetve, és hogy néz ki Budapest. Nem sok differencia volt a város elpusztításában 1945 és 1956 esetében. A követségen átvették az üzenetet, és megígérték, hogy intézkedni fognak, és továbbítják az ENSZ-nek a kérésüket.

Másnap dél körül ismét több száz asszony vonult a Március 15-e térre, hogy virágokat helyezzenek el a Petőfi szobornál. A szovjet páncélosok és gyalogság megakadályozta, hogy a térre érjenek. Délután újabb tüntetés volt a Szabadság téren 2-3 ezer ember részvételével K.Sz. Menon is a térre ment. Láthatta, amint a karhatalom szétoszlatta a tömeget, és 39 tüntetőt letartóztatnak. Évtizedek múltán a tüntetésen résztvevők közül több személyt sikerült felkutatnom, és sikerült beszélnem velük. Így emlékeznek vissza a történtekre.

„…Háromnegyed tizenkettőkor, amikorra odaértem a Petőfi szoborhoz, már körbe volt véve páncélautókkal, páncélosokkal a tér. Az utcákból özönlöttek az asszonyok. Végül sikerült a Vörösmarty téren összejönnünk. Még egyszer ki akartunk menni a Hősök terére, de már a Szovjet Követségnél lezárták az Andrássy utat.

Ott volt az a szép kis jelenet, hogy az orosz katonák felemelték a védtelen asszonyokat, ketten egy asszonyt, és a földhöz vagdosták őket. Egyszerűen kettesével az oroszok katonák elkaptak egy-egy asszonyt, és a földhöz csapták. Mivel többükkel ez történt, mondtuk, gyorsan forduljunk el, mert ezt tovább nem bírjuk. A Szovjet Követség előtt ugye rengeteg tank volt. Megfordultunk, és mentünk újra az Amerikai Követség elé. (…)

A Margitszigeti Nagyszállóban megkeresték K.Sz. Menont, India moszkvai nagykövetét, aki a hírre eljött az Amerikai Követséghez.

„Ekkor már elindultak a páncélosok az asszonyok felé. Én a kocsi lépcsőjén állva üvöltöttem, hogy mindenki meneküljön! …(Sebestyén Mária)

***

A Nőtüntetést követően az Amerikai Követség előtt nagy tömeg gyűlt össze a téren. Segítséget követeltünk. De orosz tankok jöttek déli irányból és egyszerűen, mintha agyon akarták volna taposni a tömeget. Többször utat adtunk nekik. Körbe mentek a téren. De a nép megint csak odament az Amerikai Követség elé. A tankok jöttek vissza. Több százan lefeküdtünk az úttestre, hogy ne tudjanak továbbmenni. Vagy ha mernek, tapossanak el. Az orosz tankok eljöttek egészen szorosan mellénk. Már ugráltak fel, mert úgy nézett ki, hogy gátlástalanul végigmennek a földön fekvő embereken. A követségről valaki kijött az erkélyre, mondott valamit, de sok értelme nem volt.

Aznap tüntettünk az Angol Követég előtt is. Oda is utánunk jöttek az orosz tankok, de csak egy állt be szemben a követségi bejárattal. Az orosz tank annyira lengette az ágyúcsövét, hogy elsodorta az embereket. Rákapaszkodtunk, felugrottunk rá, mert máskülönben eltaposott volna.(Bogár Gyula)

A budapesti Nőtüntetést követően két nap múlva Veszprémben, majd december 7-én Székesfehérvárott tartottak nőtüntetést.

1956. december 4-5-ét követően már nyíltan támadt a hatalom – 

Provokációkra és megtorlásokra került sor. Közismertté vált Marosán hírhedt kijelentése: ”Mától kezdve lövetünk”. Átalakították az igazságszolgáltatást, és megteremtették a megtorlás törvényes kereteit.

November 5-én Grebenyik szovjet vezérőrnagy kiadta 1.sz. napiparancsát. Ennek értelmében a fővárosban mindenki köteles volt a szovjeteknek engedelmeskedni, különben statáriális eljárás érvényesült, azaz agyonlőtték, jobb esetben elhurcolták. Ennek az 1.sz. parancsnak alapján születtek meg a vidéki városokra vonatkozó azonos parancsok.

December 5-én kormányhatározattal elrendelték a forradalmi bizottságok és más hasonló elnevezésű szervek megszüntetését. Este 200 értelmiségi és munkástanács-tagot tartóztattak le. Megjelent az „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben „címmel az első fehér könyv, mely a szovjet és magyar pártvezetők érdekeinek megfelelően meghamisítva ismerteti a történéseket. Sajnálatos, de ma is vannak olyan szélsőségesek, akik ezt elhiszik, és ezek alapján támadják az ’56-os szabadságharcot és a még élő hőseit.

Sortüzek 1956 decemberében 

December 6-án a Kádár-kormány maga mellett tudva a szovjeteket és a karhatalmat, provokatív, erőszakos támadásba lendült. A főváros több pontján, Baross tér, Kálvin tér, Nyugati, Móricz Zsigmond körtér környékén kommunista tüntetéseket szervezett. A Népköztársaság útján és a Nagykörúton „vörös zászlós” tüntetésre kerül sor szovjet és karhatalmi egységek biztosítása mellett. A kirendelt felvonulók Kádárt és az MSZMP-t éltették. A gyárakból hazafelé tartó munkások összetűztek velük a Lenin körúton (Erzsébet körút) a Wesselényi és Dob utca közt, ahol a karhatalmisták és a szovjet páncélautó lövésekkel oszlatták szét a tiltakozókat. A November 7. téren (Oktogon) tűzharc alakult ki. A Nyugati pályaudvarnál karhatalmisták az ellentüntetők közé lőttek, illetve helyben kivégeztek általuk gyanúsnak vélt személyeket. A Baross téren a gyülekezőket a karhatalmisták a szovjet csapatokkal karöltve fegyverrel oszlatták szét.

December 6 -12 közötti újabb sortüzeket már „tömeggyilkos szándékkal” lövették a fegyvertelen tüntetőkre. Cél a hatalom kizárólagos birtoklása, a munkástanácsok felszámolása volt. Ezért ezek a sortüzeket a fővároson kívül elsősorban olyan városokban vezényelték le, ahol számottevő munkásság volt, vagy erős volt a keresztény szellemiség. (Tatabánya, Salgótarján, Miskolc, Eger). 

Salgótarjáni sortűz 1956. december 8. 

Salgótarjánban a december 8-i sortűz 131 halálos áldozatot és 150 sebesültet követelt. A kétezernyi békés tüntetőt körbezárták, két oldalról támadt rájuk a Beér-csoport és a karacslapujtői karhatalmisták, Seljupin alezredes egysége pedig a kiásott közműárokból vette tűz alá a civileket.

Priska Tamás, aki ott volt, így emlékszik a sortűzre

Részlet Priska Tamással készített interjúból.

“Zagyvapálfalvára mentem, ahol a legidősebb bátyám, Gyula a megyei munkástanács elnökségének tagja, és Magdolna nővérem az Üveggyár munkástanácsának elnöke volt. Ők vezették Salgótarjánba a tüntetésre december 8-án az embereket tiltakozásul, amiért előző nap a megyei munkástanács két vezetőjét letartóztatták. Én bicegve, bottal mentem utánuk, párszáz métert lemaradtam, végső soron ennek köszönhetem, hogy életben maradtam. Mire odaértem, már halomra lőtték az embereket. Kerestem a nővéremet. Ő nem, de egy közvetlen jó barátom ott halt meg.                       

     Csak Pálfalváról több mint tíz halott volt, köztük egy 13 gyerekes asszony, akit 2 kenyérrel a kezében temették el, mert sok apró gyerekének vitte volna a kenyeret, ha hazatérhetett volna. 200* fölött volt a halottak száma, akikről én tudok.”

A kórház hivatalos jelentése szerint 135 sérültet vittek hozzájuk. Közülük 27 már halott volt, 9 sebesült műtét közben, 10 műtét után halt meg. A sérüléseket géppisztoly-lövedékek okozták. Mindössze 11 esetben elölről. Ez a statisztika nem tartalmazza a be sem vitt halottak számát, valamint a környező településeken eltemetetteket.

Tömegmészárlás Salgótarjánban

Részletek Horányi Mihály visszaemlékezéséből. 

„Előző nap Nagybátonyban letartóztattak két forradalmárt. Ez óriási felháborodást váltott ki, és a környező helységekből tüntető csoportok indultak Salgótarjánba, a letartóztatottak szabadon bocsájtását követelni. (…) A tüntetők oszlopai,  üzemek szerint 3-4-es sorokban csendesen várakoztak. (…) Az élen a nagybátonyi bányászok álltak. A vezetőjük kezében a nemzeti zászló volt. Ott láttam meg a megszálló orosz katonákat, amint a menettől jobbra… csatárláncban feküdtek mintegy 6-8 méterre tőlünk géppisztolyainkat ránk tartva. (…) A másik oldalnál megállva vettem szemügyre a Megyei Tanács épületét. Az emeleti ablakok nyitva voltak, de még nem kitárva. Egyik-másik ablakban pufajkás alakok álltak vagy mozogtak, vállról levett géppisztolyokkal. A távolság 100-150 méter volt. Láttam, hogy az egyik ablakban egy golyószórót állítottak a lábára gyors mozdulatokkal…, és ekkor rádöbbentem, hogy mi készül itt. Rohanni kezdtem vissza, hogy figyelmeztessek mindenkit, de már késő volt, nem sikerült. A hátam mögött egy tompa puffanást hallottam.

És iszonyú hangerővel megindult a sortűz. A járdaszegélyhez vágódtam le.… Borzasztó golyózápor volt. Nekem az aszfalton – előttem és mögöttem – felcsapódó /gellert kapott/ lövedékek hangja volt a legnagyobb, de ezen is áthallatszott az emberek üvöltése, jajgatása, nők és gyerekek sikoltása, halálhörgése.

Egyszerre elhallgattak a fegyverek. Rászántam magam és fölálltam. Talán öten-hatan állhattunk fel. Akik tudtak, a szűk helyen elfutottak. A szemközti lakóház bemélyedésében nagyon sok ember feküdt. Akik pedig a lépcsőházba akartak bejutni, azok közül sokan hullottak el az ajtó előtt.

Még mindig azon a helyen álltam, amikor eldördült a második sortűz. A kettő között annyi idő telt el, amíg a tárat cserélték. És mint az elsőnél, most is addig húzták a billentyűt, míg a tár ki nem ürült. Ez a tűz már csak az elfutók utolsó csoportjait érte, és azokat a földön fekvő súlyos sebesülteket és halottakat, akik már nem tudtak mozdulni. Ezért lehetett az, hogy olyan sok találat volt bennünk. Láttam olyan terhes anyát, akinek a hasában és a hátában is találatok voltak. (…)

Nagyon sok sebesült volt sokkos állapotban, és az őrület határán. Rettenetes látvány volt a sok női halott, köztük a terhes anyák is, körülöttük a bevásárlószatyrok szétszórt tartalma. Két tíz év körüli cigánygyerek /testvérek voltak/, akik utcai muzsikálással kerestek némi pénzt, egymásra borulva haltak meg. (…)

Micsoda gyűlölet vezette ezeket az „embereket” ilyen iszonyú tett végrehajtására, hiszen itt már minden reménytelen volt. Az orosz megszállók itt voltak a nyakunkon, harckocsikon járták a falvakat. Miért volt erre szükség?” 

További sortüzek 

Miskolcon például a rendőrök mellett tüntettek az emberek, megtorlásként a szovjetek és karhatalmisták sortüzet zúdítottak rájuk. 8 halott és 40 sebesült maradt a nyomukban.

Egerben a város szellemisége volt a fő célpont. Ezért az itteni akciókat a gyűlölettől elvakult Gyurkó László vezérőrnagy vezette személyesen. Egerben 10-én 3-4 ezres tömeg koszorúzott, és imádkozott az áldozatokért, majd elszavalták a Nemzeti dalt. A karhatalmisták elfogtak néhány tüntetőt. A tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa őket, majd a nyomdához. 11-én újabb tüntetésre került sor, amikor a szovjet parancsnokság előtt elégették a vörös zászlót. Közéjük lőttek, az áldozat egy 15 éves fiú. 12-én a belvárosban tőrbe csalták a tüntetőket. Az egri és a füzesabonyi egységek elzárták a menekülési útvonalakat. A sortűznek 9 halott és 30 sebesült áldozata volt. A helyszínen lévő szovjet tank nem avatkozott be a mészárlásba.

Pest megyében például Tinnyén a TSZ-ből kilépni akaró 100 főt berendelték a karhatalmisták, hogy erős kézzel jobb belátásra bírják őket. Feleségeik követelték a szabadon engedésüket. A hangadó fiatalasszonyt a karhatalmisták homlokon lőtték, aki ebbe belehalt. A Békés megyei három sortűz közül kettőnél (Gyoma, Gyula) szintén célzott lövésekkel „kilőtték” a hangadókat.

Csepelen január 11-én bementek a gyár területére, hogy „rendet” csináljanak. A géppuskatüzek nyomán igen sok sebesült volt. A szovjet tankok a gyárkapuig merészkedtek. A karhatalmisták a kijövő munkásokat válogatás nélkül ütlegelték. Az említetteken kívül igen sok sortűz volt még az országban. Erről a Sortüzek II. jelentés 45.oldalán található térkép pontos és részletes kimutatást ad.

Ezek a sortüzek eleve emberiség ellenes bűntettek, mivel előre megtervezték, hogyan zárják el a civil tüntetők előtt a lehetséges menekülési utakat, és a menekülőkre leadott sortüzeket. Az áldozatokat a lövések hátulról érték. A parancsadók és azt levezénylők elismerésként első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg a „Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet”, mely többek közt azzal a kiváltsággal is járt, hogy gyermekeiknek – tudásuktól függetlenül – az ország egyetemeire felvételt biztosított.

A magyarságra pedig fekete karácsony köszöntött be.

Orbán Éva

NIF kommentár: 

Meggyőződésem, hogy az élet ura Isten, Ő rendelkezik felette. Ő adja, s csak Ő veheti el. Éppen ezért üdvözöltem a halálbüntetés eltörlését. Azonban csak azzal a feltétellel, ha az életfogytiglan valóban életfogytiglant jelent, s nem 15-20 évet, vagy jó magaviseletre hivatkozva még kevesebbet, és ráadásul az a véleményem, hogy ez a büntetés ne néhány év szanatóriumot jelentsen, hanem kemény munkával teljen el, s az elítélt maga keresse meg az ellátásának anyagi értékét. 

Olvasva, hallva azonban az ilyen és hasonló aljas gyilkosságokat, egyre többször gondolok arra, hogy azokat az embereket, akik ilyen aljasságokra képesek, örökre likvidálni kell a társadalomból, s nem csak elzárással. 

Különösen fontos lenne, hogy az, hogy valaki részt vesz egy ilyen mészárlásban, akár parancsra tette, akár nem, elegendő kell, hogy legyen a felelősségre vonáshoz. Ugyanis van egy mindent felülíró erkölcsi parancs, éspedig az, hogy ilyen aljasságra még paranccsal sem lehet kényszeríteni senkit. Azt a parancsot, hogy valaki fegyvertelen, védtelen emberekre (ráadásul honfitársaira) lőjön gyilkos szándékkal, mindenki erkölcsi alapon köteles megtagadni. 

Éppen ezért ezek a bűnök soha sem évülhetnek el – a háborús bűnökhöz hasonlóan -, s emberiesség elleni bűncselekménynek kell, hogy minősüljenek.

A halálbüntetés visszaállításának alapja pedig az, hogy a „demokrácia védelmezőjében”, az USA-ban  ma is gyakorolják a halálbüntetés ítéletét, s végre is hajtják azt!

A kommentárt beküldte: Czakó István

(Nemzeti InternetFigyelő)