Értünk szólnak a harangok – ’56-ra emlékezve

‘56 emlékeit felidézve a jelen és a jövő számára szól az üzenet, az önzetlen hazaszeretetről, a becsületről, a tisztességről, a szabadságvágyról és a zsarnokság gyűlöletéről.

Európában minden délben értünk, magyarokért szólnak a harangok. A magyar nép évszázadokon át Európa védőbástyája volt. A maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte.          Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, magára hagyta.

Így volt ez 1956-ban is.

1956. október 23-a „a bátorság, az öntudat, a diadal napja volt”.   A magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen.

Ilyen egységes és fenséges talán még nem is volt ez a nemzet… A fegyverrel küzdő fővárosi és vidéki felkelők mögött ott állt az egész ország, a megszállókat kiszolgáló törpe kisebbség kivételével, akiknek utódai ma is a nemzeti érdekeink ellen tevékenykednek.

Az ’56-os forradalmat, akárcsak az 1848-ast, a magyar ifjúság vitte győzelemre. A hatalmon lévők megpróbálták vérbe fojtani a felkelést.   Október 24-én már szabadságharc kezdődött. Az itt tartózkodó 5 szovjet hadosztály mellé további 17érkezett, szállta meg és támadta Magyarországot.

A Néphadsereg tisztességes katonái otthagyták az egységüket, és a felkelők mellé álltak. Megtagadták a népellenes parancsok végrehajtását.

                   A változásokba az ávósok nem nyugszanak bele. Szervezkednek a Köztársaság téren a pártházban.   November 3-án tárgyalások folytak a szovjet kivonulásról. Maléter Pál honvédelmi miniszter este küldöttséggel Tökölre ment, ahol letartóztatták.

         Kádár János November 1-én Moszkvába repült, ahol a szovjet vezetők közreműködésével új kormányt alakítottak, és november 7-i Parlamentbe érkezését követően legalizálta a szovjet megszállókat.

Szovjet tankok ezrei dübörögtek az országban a főváros felé, mielőtt a – második intervenciót – a november 4-i hajnali támadást megindították volna. November 2-án már a Fehérvár felől jövő országúton szovjet tankok százai álltak bevetésre várva. De jöttek Pécs felől, a keleti határ felől egyaránt.   Bevonultak a vidéki városainkba, megszállták a repülőtereinket, körbezárták a fővárost és az országot.

A megszállóknak pontos információik voltak a fővárost védő szabadságharcos csoportok elhelyezkedéséről. Ezeket többek között a Tökölre menő küldöttség egyik tagja, Szűcs Miklós ezredes hozta tudomásukra, de segítettek nekik az ávósok is.

Vecsés felől Kispesten át jöttek végig az Üllői úton, a Soroksári úton, hogy a ferencvárosiakat megsemmisítsék. A Juta és Hangya dombon Mecséri ezredes és Kálmán Béla százados a szabadságharcosokkal nem tudták megállítani őket. A budai oldalon Budaörs sem tudta tartani magát a Dunántúlról özönlő páncélosok előtt.

A Boráros téri, Tompa utcai, Práter utcai, Tűzoltó utcai csoportokhoz szinte pontos címre mentek. A Corvin-köz, mint célpont egyértelmű volt. A Baross térieket a Thököly út felől támadták. A kőbányaiakat a Zalka Máté térnél és az Élessaroknál. Budán a Móricz Zsigmond körtér, a Vár, a Széna tér és a Schmidt-kastély volt a fő célpont. Csepelt bombázták is.

Iszonyatos pusztítást végeztek. Halottak és kiégett háborús romok maradtak utánuk mindenütt. A szabadságharcosok, amíg tudtak védekeztek, de menekülniük kellett. A Néphadsereg vezetés nélkül volt, és nem védte az országot, sőt erre a HM-ben lévő hazaáruló katonai vezetőktől parancsot kaptak.

Ha néhány tisztességes magyar katonatiszt egységével nem szállt volna szembe a megszállókkal, a néphadsereg egészét árulással lehetne megbélyegezni.

A szabadságharcosok a budai hegyekbe húzódtak. Sokukat útközben mészárolták le.

A fővárosi utcákon válogatás nélkül szedték össze a fiatalokat. A statárium jegyében a szovjetek legtöbbjüket helyben kivégezték. Ezreket hurcoltak el a Szovjetunióba.

Magyar kiszolgálóik pedig börtönökbe, internálótáborokba gyűjtötték be a szabadságharcosokat.

Grebenyik gárdaparancsnok 1.sz. napiparancsa statáriumot hirdetett, és leszögezte, hogy a magyaroknak kötelességük a szovjet egységeknek engedelmeskedniük.

Megteltek a börtönök Magyarország színe-virágával. Az ifjúság, az értelmiség, a munkásvezetők rácsok mögé kerültek.

Az ’56-os szabadságharc leverését követően minden eddigit felülmúló megtorlás és bosszú kezdődött.

Haynau egyéves rémuralma eltörpül az ’56-ot követő megtorlás mellett.

A halálraítéltek búcsúszavaitól visszhangzottak a börtönök.

A hősök elkaparva, arccal a földbe, egymásra dobálva temetetlenül hevertek.

’56 igaz történéseiről még beszélni sem lehetett.

A megtorlás statisztikai adatai még korrigálásra szorulnak. 

A KSH adatai – objektív okok miatt – lényegesen alacsonyabbak a valódinál. Kahler-M. Kiss: Kinek a forradalma?- c. tanulmányukban közölt adatok szerint indokolt 23.761 elítéltről beszélni, és szerintük a kivégzett áldozatok száma is 400 körül van ( ennél sokkal több lehet ). Előbbieken kívül 16-18.000 magyar polgár került közbiztonsági őrizetbe, többek közt a tököli, kistarcsai és más táborokba. 200.000 körül van azoknak a száma, akik elhagyták az országot.

A börtönben lévő szabadságharcosok is vezették az un Gyűjtő vagy más néven Csitvári krónikát, a kivégzésekről, pontosabban a siralomházba vittekről. Ha számolunk is tévedésekkel, igen megdöbbentő a hivatalosan elfogadott 239-400 kivégzett személy mellett az ő ötezer feletti számadatuk, ami ’56 előtti adatokat is rögzített.

A szovjetek által kivégzettekről nem rendelkezünk adatokkal. Ők utcákon, tereken is agyonlőttek embereket, valamint a Ludovika-Akadémia épületében működött egy „Hadbíróságuk”, ahol tolmács és védő nélkül ítélték azonnali halálra az elfogottakat.

 A Kárpátaljára történt internálásokkor a foglyokat az uzsgorodi (ungvári) börtönön kívül Sztrij, Drogobics, Csernovci és Sztanyiszlav város börtöneiben helyezték el. Csak az ungvári börtönben a november 15-i jelentés szerint 846 magyar fogoly volt, köztük 23 nő és 68 kiskorú, köztük 9 kislány. Szerov november 19-i jelentéséből kitűnik, hogy ezen kívül is voltak deportálások. A deportálások a szabad világ tiltakozása miatt maradtak félbe.

Ez a világot is formáló magyar forradalom sajnos nem teljesülhetett ki. Nem tehette szabaddá Magyarországot.

Az akkori nemzetközi politikai helyzetben a Hruscsov vezette szovjet agresszió szabad utat kapott a világ másik vezető nagyhatalmától Eisenhower személyében.

Büntetlenül vérbe fojthatták a magyar szabadságot, és megszállhatták az országot.

Egy fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot. Az, hogy a Szovjetunió szétesett, az valahol a macskaköves pesti utcákon kezdődött.

Ha végignézünk a magyar történelmen, tapasztalhatjuk, hogy győzelmeink az összefogással, kudarcaink a széthúzással függnek össze. Ellenségeink az osszad meg, és uralkodj elvet alkalmazva kerekednek ma is fölénk.

Mindent meg kell tennünk, hogy ne tudjanak megosztani bennünket. Csak így őrizhetjük meg 56 ifjú hőseinek méltón az emlékét.

Albert Camus világhoz kiáltó szavai ma is érvényesek.

Élők! Emlékezzetek! 

„…A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon… Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullania – s ez a vérfolyam most már lassan alvad az emlékezetben… Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.

A magyar munkások és értelmiségiek… királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, melyet ők nem nyerhettek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”

Soha ne felejtsük el; 

’56 igazi céljait – szabadság és függetlenség, semlegesség, nemzeti összefogás és nemzeti út. Melyekből több, még ma is várat magára.

Orbán Éva

(Nemzeti InternetFigyelő) – a szerzőtől első kézből