Valóban ehhez az Európához vágytunk?

Emlékező kiránduláson vettem részt tegnap ötvened magammal jogvédőkkel és szimpatizánsokkal Hazánk nyugati végein és elrabolt részein az Őrvidéken.

A kirándulás egyik fontos célja volt az emlékezés és emlékeztetés eleink nemzetmegtartó hősiességére, főhajtás és koszorúzás a Rongyos Gárda történelmi tettei előtt Ágfalván, de koszorúzással emlékeztünk a mosonmagyaróvári 1956-os gaztett közel száz ártatlan áldozatára is, mint ahogy megemlékeztünk 1956 többszázezres menekültjeiről is Mosontarcsán és átmentünk az elhíresült andaui hídon, ahol 1956 fagyos téli napjaiban az akkor lerombolt híd miatt a csatornán keresztül menekültek tízezrek a hitük szerinti szabad világba.

Ugyancsak főhajtással és koszorúzással emlékeztünk meg magyarságunkat naggyá tévő történelmi személyiségeinkről, így a Féltorony településen született és ott végre felavatott Grősz József kalocsai érsekünk mellszobrát koszorúztuk meg. Tiszteletadással és nemzeti imádságunk eléneklésével adóztunk a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István emlékének Nagycenken a család mauzóleumában és meglátogattuk Hazánk, a trianoni diktátum idején ugyancsak elorzott területén található Doborján településen lévő Liszt Ferenc zseniális zeneszerzőnk és zongoristánk szülőházát is, ahol szintén koszorút helyeztünk el.

Személy szerint nekem külön megrázó élmény volt azért is a kiránduláson részt venni, hiszen Budapest szülötteként megadatott, hogy ezen a tájon az Eszterháziak csodaszép kastélyában, Fertődön tanulhattam főiskolán a szölő és gyümölcskertészetet azokban az időkben 1962-65 között, amikor még, nemcsak háromszoros vasfüggöny, aknazár és párszáz méterenként magaslesben ülő fegyveresek vigyázó szemei választottak el bennünket az akkor még szabadnak hitt világtól.

Soha nem felejtem el Tőzeggyármajorban folytatott termelési gyakorlataink közben a Pomogy városkától néhányszáz méterrel elválasztó vasfüggöny látványát és a tarkóinkban lihegő kutyás határőreink szúrós tekintetét, mint ahogy nem felejtem el soha többé a határainkat kínai fallal lezáró bolsevista szebbjövőt a Nagycenki kastélyromoknál a Sopronba vezető főút közepén felállított sorompó látványát sem, ahol a dobtárasok még a madaraktól is elkérték a személyi igazolványukat a kommunizmus intenzív építésének zavartalansága biztosítására.

Nemcsak a szép idő, a kiváló nemzetben elkötelezett társaság és csodálatos táj tette tegnap emlékezetessé utunkat, hanem még valami, amit ugyancsak kevesen tudnak és amiről közvéleményünk nem fog értesülni nemzetinek álcázott és nem álcázott valóban nemzetellenes sajtónk közös tudatos elhallgatása miatt!

Ez nem más, mint a kilencvenkét éve elrabolt területeink ideiglenes bitorlóinak tetten érhető jogos idegessége lelkiismeret-furdalása és még mindig bizonytalansága.

Ez abban nyílvánúlt meg, hogy a látszat szerinti már útlevél és megállás nélkül valóban átjárható határok, abban a pillanatban visszalényegülnek, ha hírét veszik a háttér hatalmak által működtetett politikai Európában, hogy egy Nemzet felemelni próbálja fejét, különösen, ha olyan soha nem volt egyedi helyzetbe kerül mint Hazánk a trianoni diktátum következményeképpen.

Gyalázat, hogy a „virtuálisnak” kommunikált nagyonis valós határokat átlépve az osztrák határcsendőrség a belügyi szervek titkos és nem titkos siserahada utunk minden másodpercét ellenőrizte titkolt és egyáltalán nem titkolt tömeges jelenlétével, nem beszélve a jelenlevő osztrák sajtó képviselőiről!

Túlfelől érkezett megerősített hírek szerint az osztrák állam megkülönböztetett figyelme azért fordult ilyen különleges erődemonstrációval küldöttségünk felé, mert az ottani sajtóban elterjedt „megalapozott hírek” szerint a korábban előzetesen valóban főhajtásokra az osztrák belügyi szervektől megkért előzetes hozzájárulási kérelmek alapján „félkatonai felfegyverzett fasiszta magyar különítmény” tagjának tekinthettem magam és valamennyiünk, akiknek fontos volt a kirándulással egybekötött megemlékezés, főhajtás!

Erről országunk közvéleménye mitsem sejt, így természetes, hogy nem tud felháborodni a magyarságunk elleni újabb agresszión!

Még arra is gondjuk volt, hogy ott is a hatalom ökleként működtetett csendőrség néhány emberét olyanokból küldje ránk, akik szinte tökéletesen beszéltek nyelvünkön.

Az már más kérdés, hogy ezek a magyarul is jól beszélő osztrák csendőr ruhába felöltöztetett álmagyarok szép és hiteles háttérkísérettel még szebbé varázsolt Nemzeti Imádságunk közös eléneklése után megkérdezték tőlünk: „mi volt az a szép dal, amit az andaui híd közelében állított 1956-os emlékmű megkoszorúzásakor együtt elénekeltünk?”

Már csak hab a tortán, hogy – szigorúan magánvéleményemként – a Liszt Ferenc emlékére felállított emlékközpont Doborjánban úgy ahogy van, külső megjelenésében méltatlan zeneszerző pianista óriásunk emlékéhez, akit ráadásul tudatosan el szeretnének orozni Nemzetünktől és nem magyarként emlegetnek!

Ugyancsak kijelentem, hogy jobb lett volna inkább semmilyen szobrot nem állítaniuk szülőhelyén a már történelmi személyiségünké lényegült Grősz József kalocsai érsekünknek szülőhelyén Féltoronyban, hacsak ilyen személyiségét meghazudtoló gúnyszoborra tellett erejükből. Azt is is kizárólag német felirattal ellátva, szándékosan nem emlékeztetve magyarságára!

Felteszem tehát a nagyonis nem költőinek szánt írásom címéül összegzett kérdést: Valóban ide vágytunk, amikor az erre történő látszatszabad voksoláskor a politika feltette a válaszlehetőséget népünknek, hogy szeretne-e csatlakozni a „politikai közös Európához”?

A válaszom az egyértelmű nem, és olyan valóban nemzeti kormányra vágyom és segítem elő létrejöttét, amely képes nemzetünk valós érdekeit képviselve ebből az „Európából” kivezetni országunkat!

Reiner Péter

Budapest, 2011.okt.16.

Nemzeti InternetFigyelő