A parajdi sóbánya-tragédiája… kicsit másképp
Amikor a parajdi, drámai események elkezdődtek, felötlött bennem egy gondolat: olyan ez az egész, mint a világ istentelenné vált, eszeveszett rohanása a megsemmisülésbe. Elmondom miért gondoltam erre: „istentelenné vált”… ez a kulcs gondolat. Hiszen a parajdi sóbánya, ezer éve működő bánya volt, amely az élet, a test fenntartásához elengedhetetlenül szükséges ásványt, a sót adta.
Az isteni törvények ugyanezt adják a léleknek. A hit az élet sója, az örök megmaradás alapfeltétele. Hiszen, a Mózesnek adott isteni parancsok és a krisztusi tanítások az emberi élet használati utasításai. E tanítások mindig újat és újat adnak, mindenre választ kapunk belőlük, tehát, bányászhatunk a tanításokban, a hit legmélyebb bugyraiban. Ésszel, odafigyeléssel, logikával és megingathatatlan hittel.
Azonban, amikor a hit alapigazságait megpróbáljuk – a magunk érdekeit előtérbe helyezve – a mai világra szabni, amikor nem a mélyben kutakodunk, hanem felszínessé válik, önzővé silányul, vagy feledésbe merül a tanítás, a parancs, és akkor elkezd becsöpögni a hitetlen felületesség vize a lélek bányájába, és ez oldani kezdi a hitet – a sót –, akkor oda kellene, kellett volna figyelnünk. Ha nem figyelünk, és nem korrigáljuk, javítjuk ki a repedéseket, ha nem akadályozzuk meg a szivárgást, akkor a lelkünk hit-bányája megtelik a hitetlenség, a felületesség áradatával, amely minden értéket és tartalmat felold… és a bánya beomlik. Megsemmisül.
Ezt a bányaomlást látjuk ma Európában, a világban, és ez a megsemmisülés, ez a bányaomlás várható a fentiek következményeképpen. Mert a legocsmányabb emberi tulajdonságok árasztották el az egykor keresztény világot, azaz, a bányát. Az ember szakított Istennel, megtagadta – saját jóléte érdekében – a törvényeket, a parancsokat, a tanítást. Istennek képzelte magát, elhagyta a hitét, új istene a pénz lett. Nem vette észre a repedéseket, a vízcsepegést, s hagyta egyre szélesebbre nyílni a víz útját. Szembefordult a Teremtés logikájával, új nemeket képzel magának, a betegséget jónak tarja, így, a bolondból lett az útmutató, de az, aki idejében veszélyt kiáltott, az megvetetté és bűnössé lett az új világ szemében. (Akárcsak a 18 évvel ezelőtti mérnökök, akik időben szóltak Parajdon.)
A víz, az ár mindent elöntött. És beszakadt a bánya, Európa és a világ elvesztette a természet – az Isten – alkotta kincset, a hitet. A feloldott só, elegyítve a mindet elsodró árral, terjed és kiírt minden élőt, ami az útjába kerül. Szekták merítenek a feloldott és terjedő, gyilkos áradatból, és a tulajdonos, akinek vigyáznia kellett volna a bányára, a lélek értékeire, a hit igazságaira, az is ebből az áradatból merít, így is erősítve a gyilkos folyam erejét. Beszakadt a bánya, oldódik a só, elpusztul az élővilág!
A megoldás pedig, visszaszáll az Alkotóra, a természetre – Istenre. Ugyanis minden, amit a sót oldó áradat tönkretesz – és maga a beomlott bánya is – egyszer újjá születik. És újjászületik a megölt természet, azaz, az emberi lélek is. Ám annak, ami rombolt, először el kell pusztulnia, meg kell semmisülnie, le kell tisztulnia, hogy új élet, az új világ teremtődhessék a helyén.
Ahogyan a parajdi bányába sem lehet visszaerőltetni a feloldott sót, visszaparancsolni a Korond pata vizét a felszínre, úgy a világban zajló bányaomlást sem lehet meg nem történtté tenni. A folyamat önmagát zárja le, a rombolókat önmaga pusztítja el, és önmaga fog új, élhető, az isteni parancsokat újra felismerő és azok szerint létező világot teremteni. Nincs más út. Ma a feloldott só, a telített vizekben – maga a sok háború. Az emberi, primitív ostobaság, a kapzsiság, az istentelenség és a lelketlenség. Ám egyszer csak elfogy a só… letisztul a víz, csodálatos tóvá válik a beszakadt bánya, és az élet újra indul.
Az ezer éves parajdi sóbánya sorsa is, hazugságokon és történelmi igazságtalanságokon billegett – idáig, pontosan úgy, ahogy a világ sorsa is e hasonlóan labilis alapokon – a legrosszabb emberi tulajdonságokon – áll. Mint a parajdi sóbánya sorsát, a világ sorsát is a pénzéhség, a kapzsiság, az emberi butaság és önzés döntötte romba.
Ám, semmi sem veszett el örök időkre. Sem Parajdon, sem a világban. Isten ugyanis nem hagyja elveszni a teremtményeit. A büntetést, az ítéletet magunk mondtuk ki viselkedésünkkel és hitehagyásunkkal, saját fejünkre. A világ is és Parajd is csodaszép lesz a büntetés után. Amikor az ember visszatér a Mózesnek adott parancsokhoz és a krisztusi tanításhoz. Addig azonban, hosszú és magunk kreálta ártó, keserves út vezet.
Mire viszont a parajdi sóbánya helyén, csodás természeti környezetben, gyógyító sóstó jön létre, addigra a világ is békéssé válik, és meghajtja a térdét újra – a Teremtő Isten előtt…
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)