Orbán Éva: 1956. december 6-a utáni sortüzek

Tragikus tömeggyilkosságok elindítására utalt Marosán hírhedt mondata: „Mától kezdve lövünk!” December 6-12 közötti újabb sortüzeket már „tömeggyilkos szándékkal” lövették a fegyvertelen tüntetőkre. Cél a hatalom kizárólagos birtoklása, a munkástanácsok felszámolása volt.

Salgótarjánban például az 1956. december 8-i sortűz 131 halálos áldozatot és 150 sebesültet követelt. A kétezernyi békés tüntetőt körbezárták, két oldalról támadt rájuk a Beér-csoport és a karacslapujtői karhatalmisták, Seljupin alezredes egysége pedig a kiásott közműárokból vette tűz alá a civileket.

A kórház hivatalos jelentése szerint 135 sérültet vittek hozzájuk. Közülük 27 már halott volt, 9 sebesült műtét közben, 10 műtét után halt meg. A sérüléseket géppisztoly-lövedékek okozták. Mindössze 11 esetben elölről. Ez a statisztika nem tartalmazza a be sem vitt halottak számát, valamint a környező településeken eltemetetteket.

 

Ott voltam a salgótarjáni sortűzben

“Zagyvapálfalvára mentem, ahol a legidősebb bátyám Gyula, a megyei munkástanács elnökségének tagja, és Magdolna nővérem az Üveggyár munkástanácsának elnöke volt. Ők vezették Salgótarjánba a tüntetésre december 8-án az embereket tiltakozásul, amiért előző nap a megyei munkástanács két vezetőjét letartóztatták. Én bicegve, bottal mentem utánuk, párszáz métert lemaradtam, végső soron ennek köszönhetem, hogy életben maradtam. Mire odaértem, már halomra lőtték az embereket. Kerestem a nővéremet. Ő nem, de egy közvetlen jóbarátom ott halt meg.               

Csak Pálfalváról több mint tíz halott volt, köztük egy 13 gyerekes asszony, akit 2 kenyérrel a kezében temették el, mert sok apró gyerekének vitte volna a kenyeret, ha hazatérhetett volna. 200 fölött volt a halottak száma, akikről én tudok.” (Részlet a Priska Tamással készített interjúból.) .

 

Tömegmészárlás Salgótarjánban

„Előző nap Nagybátonyban letartóztattak két forradalmárt. Ez óriási felháborodást váltott ki, és a környező helységekből tüntető csoportok indultak Salgótarjánba, a letartóztatottak szabadon bocsájtását követelni. (…) A tüntetők oszlopai, üzemek szerint 3-4-es sorokban csendesen várakoztak. (…) Az élen a nagybátonyi bányászok álltak. A vezetőjük kezében a nemzeti zászló volt. Ott láttam meg az megszálló orosz (szovjet) katonákat, amint a menettől jobbra… csatárláncban feküdtek mintegy 6-8 méterre tőlünk géppisztolyaikat ránk tartva. (…) A másik oldalnál megállva vettem szemügyre a Megyei Tanács épületét. Az emeleti ablakok nyitva voltak, de még nem kitárva. Egyik-másik ablakban pufajkás alakok álltak vagy mozogtak, vállról levett géppisztolyokkal. A távolság 100-150 méter volt. Láttam, hogy az egyik ablakban egy golyószórót állítottak a lábára gyors mozdulatokkal…, és ekkor rádöbbentem, hogy mi készül itt. Rohanni kezdtem vissza, hogy figyelmeztessek mindenkit, de már késő volt, nem sikerült. A hátam mögött egy tompa puffanást hallottam.

És iszonyú hangerővel megindult a sortűz. A járdaszegélyhez vágódtam le.… Borzasztó golyózápor volt. Nekem az aszfalton – előttem és mögöttem – felcsapódó /gellert kapott/ lövedékek hangja volt a legnagyobb, de ezen is áthallatszott az emberek üvöltése, jajgatása, nők és gyerekek sikoltása, halálhörgése.

Egyszerre elhallgattak a fegyverek. Rászántam magam és fölálltam. Talán öten-hatan állhattunk fel. Akik tudtak, a szűk helyen elfutottak. A szemközti lakóház bemélyedésében nagyon sok ember feküdt. Akik pedig a lépcsőházba akartak bejutni, azok közül sokan hullottak el az ajtó előtt.

Még mindig azon a helyen álltam, amikor eldördült a második sortűz. A kettő között annyi idő telt el, amíg a tárat cserélték. És mint az elsőnél, most is addig húzták a billentyűt, míg a tár ki nem ürült. Ez a tűz már csak az elfutók utolsó csoportjait érte, és azokat a földön fekvő súlyos sebesülteket és halottakat, akik már nem tudtak mozdulni. Ezért lehetett az, hogy olyan sok találat volt bennünk. Láttam olyan terhes anyát, akinek a hasában és a hátában is találatok voltak. (…)

Nagyon sok sebesült volt sokkos állapotban, és az őrület határán. Rettenetes látvány volt a sok női halott, köztük a terhes anyák is, körülöttük a bevásárlószatyrok szétszórt tartalma. Két tíz év körüli cigánygyerek/testvérek voltak/, akik utcai muzsikálással kerestek némi pénzt, egymásra borulva haltak meg. (…)

Micsoda gyűlölet vezette ezeket az „embereket” ilyen iszonyú tett végrehajtására, hiszen itt már minden reménytelen volt. A szovjet megszállók itt voltak a nyakunkon, harckocsikon járták a falvakat. Miért volt erre szükség?

(Részlet Horányi Mihály visszaemlékezéséből. Hitel 1990.21.sz.24-25.p.)

 

Miskolcon például a rendőrök mellett tüntettek az emberek, mire szovjetek és karhatalmisták sortüzet zúdítottak rájuk. 8 halott és 40 sebesült maradt a nyomukban.

Egerben a város szellemisége volt a fő célpont. Ezért az itteni akciókat a gyűlölettől elvakult Gyurkó László vezérőrnagy vezette személyesen.

Egerben 10-én 3-4 ezres tömeg koszorúzott, és imádkozott az áldozatokért, majd elszavalták a Nemzeti dalt. A karhatalmisták elfogtak néhány tüntetőt. A tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa őket, majd a nyomdához.

11-én újabb tüntetésre került sor, amikor a szovjetparancsnokság előtt elégették a vörös zászlót. Közéjük lőttek, az áldozat egy 15 éves fiú. 12-én a belvárosban tőrbe csalták a tüntetőket.

Az egri és a füzesabonyi egységek elzárták a menekülési útvonalakat. A sortűznek 9 halott és 30 sebesült áldozata volt. A helyszínen lévő szovjet tank nem avatkozott be a mészárlásba.

Pest megyében például Tinnyén a TSZ-ből kilépni akaró 100 főt berendelték a karhatalmisták, hogy erős kézzel jobb belátásra bírják őket. Feleségeik követelték a szabadon engedésüket. A hangadó fiatalasszonyt a karhatalmisták homlokon lőtték, aki ebbe belehalt.

A Békés megyei három sortűz közül kettőnél: Gyomán, Gyulán szintén célzott lövésekkel „kilőtték” a hangadókat.

Csepelen január 11-én bementek a gyár területére, hogy „rendet” csináljanak. A géppuskatűz nyomán igen sok sebesült volt. A szovjet tankok a gyárkapuig merészkedtek. A karhatalmisták a kijövő munkásokat válogatás nélkül ütlegelték.

Az említetteken kívül igen sok sortűz volt még az országban. Erről a Sortüzek II. jelentés 45. oldalán található térkép pontos és részletes kimutatást ad.

Ezek a sortüzek eleve emberiség ellenes bűntettek, mivel előre megtervezték, hogyan zárják el a civil tüntetők előtt a lehetséges menekülési utakat, és a menekülőkre leadott sortüzeket. Az áldozatokat a lövések hátulról érték. A parancsadók és azt levezénylők elismerésként első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg a „Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet”, mely többek közt azzal a kiváltsággal is járt, hogy ez gyermekeiknek – tudásuktól függetlenül – az ország egyetemeire felvételt biztosított.

Félelmet és rettegést keltve így próbálták a népet betörni, mivel nem volt hajlandó a Kádár-kormányt elismerni. Az egész országban tiltakozó tüntetések zajlottak. De a békés polgári tüntetések a legtöbb esetben véres tragédiákban végződtek.

A Magyar Értelmiségi Forradalmi Tanács 1. sz. körlevele hiába tiltakozott a kormány rendőri és katonai erőszak alkalmazása ellen, a demokratikus intézményrendszer megszüntetése, a sorozatos letartóztatások és a „Fehér könyv” kiadása ellen (dec. 7.) .

K.P.S.Menon Nehru megbízottjaként hiába tárgyalt kétszer is Kádárral, elutasításra talált.

 

Ismét megkezdődtek az internálások

Újjászervezték az internálótáborokat. Törvényerejű rendeletet adtak ki a politikailag veszélyes személyek közbiztonsági őrizetbe vételéről. (1956. dec.12.)

Az internálásokat a rendőrhatóság rendelte el, 6 hóra, amit az ügyészség utólag-elvileg jóváhagyott, de volt, aki jóval tovább volt bent, és ítélet nélkül, megnyomorítva szabadult a tököli táborból. A hat hónapos időtartamot többször meghosszabbíthatták.

 

„Megjelentek egy Pobjeda gépkocsival és megbilincselve fölvittek éjjel…a Gyűjtőfogházba…10-12 napig voltam ott…Engem háromszor nagyon megvertek. Vallató cellák voltak. Két detektív ült előttem…hátul meg két verőlegény volt.. Ha valami nem tetszett nekik, abban a pillanatban kaptam hátulról egy jó nagyot, és alaposan helybenhagytak… Amit letartóztatásomkor elvettek tőlem, órát, nyakláncot, gyűrűt, egyebeket a későbbiekben nem kaptam vissza….Tökölre kerültem a harmadik emeletre…Tökölön a tábor parancsnoka Druzsics Drago volt. …Jogerős ítéletem nem volt, hisz bíróság előtt nem is voltam. Engem internáltak, elvittek és kész. …Összesen 8 és fél hónapot voltam bent. Ítélet nélkül szabadultam.” ( Részlet Kassay Gyulával készült interjúból.)**

„A tököli tábor a politikaiak részére rettenetes hely volt. Az alsó-fölső emeleten közbűntényesek voltak, a középsőn voltak a politikaiak. …Ha politikai ment kérelemmel, azt mondta az őrnagy: „Majd odafönn, ott panaszkodhat, itt nem.”… Négy-ötszáz ember (volt itt). Itt rugdosta ki a fogaimat Lusicza nyomozó, akivel együtt rugtam a labdát a csepeli grundon. Az öccse is hasonló kegyetlen volt. Nagyon sokszor kegyetlenül bántak velem, levittek az elkülönítőbe, ahol külön bánásmód volt. Reggelit, ebédet, vacsorát nem kaptam. 13-an voltunk egy kis cellában.- Csak 1992-ben kaptam felvilágosítást arról, hogy miért internáltak, és helyeztek rendőri felügyelet alá.” (Részlet Kis Amadéval készült interjúból.)**

 

Az igazságszolgáltatást pedig 1956. december 11-től átalakították.

 

A bosszú és megtorlás „törvényes” jogi formája megteremtésének kezdete december 11-e, amikor a büntetőeljárást átalakították. Az Elnöki Tanács 18 órától hatályba léptette a Rögtönbíráskodásról szóló törvényt (1956. évi. 28. sz. tvr.). 15-étől ennek alapján működtek a katonai bíróságok ítélőtanácsai 1957. november 3-ig. A későbbiekben létrehozták a „gyorsított eljárás”-t (1957. évi 4. tvr.), melynek keretében lehetőség nyílt 16 év feletti fiatalok halálbüntetésére is, amit Mansfeld Péternél is alkalmaztak.

Ezt követte 1957 első felében a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának létrehozása, majd a népbírósági tanácsok országos hálózatának kiépítése. Az öttagú tanácsokban egy bíró és négy ülnök ítélkezett a párt elvárásainak megfelelően gyakran kézi irányítással. Hatalmuk akkora, hogy a halálraítélteken akár két órán belül végrehajthatták az ítéletet. A lefolytatott perek koncepciós perek voltak, a megtorlásokat volt, hogy személyes bosszú vezette. Például. Marton Erzsébet pere, Széna tér, aki mindössze bekísérte Marosán Györgyöt.

 A koncepciós perekkel a cél – a Magyarország szabadságáért és függetlenségéért küzdők – a fizikai megsemmisítésen túl – a rettegés és a félelem légkörének kialakítása volt.

A „halálbírók” munkája eredményeként százakat végeztek ki, és tízezreket ítéltek börtönre. A börtönök megteltek Magyarország színe-virágával. A forradalmi ifjúság, az értelmiség, a művésztársadalom legjobbjai és munkásvezetők egyaránt börtönrácsok mögé kerültek.

* ** Az interjúk O.É. megjelent könyveiből valók.

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

 

Kiemelt kép: a felvétel az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetésén készült (Forrás: Fortepan / ETH Zürich)