Világnézetünk alapjai – avagy Mikor elkerülhetetlen egy forradalom

A címben szereplő szókapcsolat – világnézetünk alapjai – nem egy elvont filozófikus fogalomkör, hanem egy középiskolai tantárgy volt a ’70-es-80-as években. Arra volt hivatott, hogy amolyan bevezetésként a marxizmus-leninizmus „tudományába”, az ebben az időszakban a nyugati ideológiákkal már jelentősen fertőzött fiatalságot kordában tartsa, és a kommunista eszmék irányába terelje. Teszem hozzá, nem sok sikerrel, mivel ekkorra már erősen nyilvánvalóvá vált a polgári demokráciák, jóléti – főleg nyugati – társadalmak hatalmas előnye a szovjet típusú világrenddel szemben.

A „legvidámabb barakkból” számosan már személyes tapasztalatokkal rendelkeztek nyugati utazásaik nyomán arról, hogy a szemináriumokon sokat szapult „haldokló kapitalizmus” köszöni szépen, jól van, viszont a szocializmus szovjet változata finoman szólva sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Tátott szájjal bámultuk a Balatonra érkező NSZK-s, osztrák, holland stb. „kizsákmányolt” melósok (a nyugati elit nem ide járt nyaralni) Mercedeseit, BMW-it, hallgattuk az akkori audio csúcstechnológiának számító sztereó magnóikon megszólaló, nekünk alig elérhető zenéiket és irigyeltük ruháikat, cigarettáikat, italaikat. Ami nyugatról jött, az mind álomszerű volt számunkra, az állampárt fő ideológusainak legnagyobb sajnálatára.

Ebben a közegben próbálta 1981 tavaszán „világnézet” tanárunk maroknyi hallgatóságát ideológiai vitára sarkallni abban a kérdésben, hogy szerintünk mikorra várható nyugaton a szocialista forradalmak mindent felülíró hulláma, mikor kel fel a kizsákmányolt munkásosztály a Lajtán túl és söpri el a tőkéseket, kiáltja ki a szocializmust és lesz nemzetközivé a világ. Eleinte azt hittük, viccel, de legnagyobb megrökönyödésünkre ő ebben nagyon hitt. Mondtuk neki: semmikor, majd heves vita következett, aminek a végén sírva hagyta el a tantermet.Komoly kudarcnak élte meg, hogy az ifjúság bedőlt a hazug imperialista propagandának, és hiába a valaha volt legmagasabb rendű ideológia: értsd marxizmus-leninizmus, mi inkább a szemünknek hiszünk, mint a lózungoknak.

Minden évben, amikor eljön október 23., és megünnepeljük 1956-ot, akkor eltöprengek azon, mitől olyan különleges ez a forradalom, mitől más, mint azok a történelmi események, amik amúgy befolyással bírtak a világ mai képének alakulására. Idén a spontaneitás az a szó, ami leginkább kötődik számomra 56-hoz, mert akármennyire is próbáltak minket abba az irányba terelni, hogy „imperialistafasisztahortistarevansista” külföldi szervezésű cselekményhalmaz volt az akkor még ellenforradalomnak hívott események sorozata, azt azért ma már nyugodtan leszögezhetjük, hogy az ég világon senki sem számított arra, ami akkor történt. Sem a szovjet, sem az amerikai, sem a minket szorosan körülvevő jaltai közeg nem látta, de még a mindent és mindenkit ellenőrzése alatt tartó magyar államvédelmi szolgálatoknak sem ütött szöget a fejében, hogy itt baj lehet.

Manapság gyakorta halljuk a magyar szuverenitásra veszélyt jelentő felépítmény szócsöveiből, hogy Magyarországon diktatúra van, és sürgősen el kell távolítani magát a diktátort és egész rendszerét, ha kell, akár forradalom és vér árán is. Ezt az ún. liberális közeg, élükön értelmiségük vezető személyeivel, naponta akár többször is képes beleordítani a világ arcába, akik aztán annak rendje és módja szerint el is hiszik, és együttéreznek, meg szolidarítanak.

Tegyük hozzá, hogy ezen álliberális szereplők jelentős részének felmenői abban a kommunista hatalmi gépezetben játszottak vezető szerepet, amely egy ilyen tételért habozás nélkül osztott halálos ítéleteket. Ismerjük azt az axiómát, hogy egy hazugságot úgy lehet igazsággá tenni, ha elég sokáig és kellően hangosan ordítjuk bele a világba.

Tehát ott tartunk, hogy szerintük kell a forradalom, hogy megdöntse a diktatúrát és akkor végre felszabadulunk. Kár, hogy mára a napnál világosabb, hogy ez a mantra ezer sebből vérzik és semmi spontán nincs benne. Ezt olyan külső erők akarják ránk erőltetni tervszerűen, profik által kidolgozott forgatókönyvek szerint, akik bár tényleg meg akarják dönteni az amúgy törvényesen és demokratikusan választott magyar kormányt, de nem azért, mert diktatúra van. Az majd csak azután következik. Az ő diktatúrájuk, ahol tényleg nem lesz kegyelem, csak leszámolások, ahol a sokat bírált jogállamiságnak többé nyoma sem lesz, ahol újra lesznek politikai foglyok, és ahol megint nem azt lehet majd mondani, gondolni, amit akarunk, hanem amit hagynak, ahogy ezt a művelt liberális demokráciákban már láthatjuk is a gyakorlatban. Lehet majd újra börtönbe menni, ha bírálni merjük a „demokratúra” vezetését, politikáját, a migránsokat, a háborút, vagy a háttérhatalmat. Lehet az is, hogy ezeket mind meg sem kell tenni, elég, ha elolvasunk ilyen jellegű tartalmakat, vagy – Uram bocsá’ – megosztjuk azokat másokkal. A technológia már adott minden ilyen „veszély” felderítésére.

Mindebből szerencsére nem következik, hogy hazánkban kitör egy globalista intézményrendszerek által kívánt, szervezett és vezényelt forradalom. Valamik hiányoznak hozzá. Olyasvalamik, amik ’56-ban adottak voltak. Mutatom. Akkor valóban állami terrorban és nyomorban éltek már majdnem egy évtizede az emberek. Csak néhány adat az ÁVH által végzett tevékenységről:

„1953-ban az állambiztonsági szervek csaknem 1,2 millió embert figyeltek meg. 1950 márciusától 1953 júniusáig az ÁVH több mint egymillió büntetőeljárást kezdeményezett az ügyészségeknél, azok a bíróságokhoz 650 ezer vádiratot nyújtottak be, melynek nyomán 390 ezer elmarasztaló ítélet született. Öt év alatt (1948-1953) csaknem 400 ezer parasztot ítéltek el kizárólag „közellátási bűntett” címén, ami a kulákok szokásos elmarasztalási paragrafusa volt. Nagyjából ismerjük a büntetés-végrehajtási intézetekben kivégzettek számát, de ma sincs fogalmunk a különleges ÁVH-helyszíneken (pl. pincebörtönökben, táborokban, nem hivatalos kihallgató és büntető helyeken, Szovjetunióba kihurcolt,) eltűnt emberek ezreinek sorsáról. És mindez az óriási hajtóvadászat egy akkoriban alig 9 és fél milliós országban! llyen nagyságrendű terrorhadjáratot soha nem látott még a Kárpát-medence! A korábbi gyakorlatok, amelyek egy felkelés vagy szabadságharc leverését követték, könyörtelenségükben és kiterjedtségükben messze elmaradtak a Rákosi-rendszer ’hatékonysága’ mögött. Az általános félelemben és mélyszegénységben élő milliók életét és idegrendszerét az állandó bizonytalanság, a kötelező ideológiai ostobaságok és a fizikai terror megroppantotta. A mélyben óriási indulatok halmozódtak fel, melyek 1956 októberében szabályosan felrobbantak.”

Bár az arra szerződött, külsőleg irányított és támogatott szereplők nap mint nap korbácsolják, ezek az indulatok ma értelemszerűen hiányoznak, mert nincs igazán kiváltó okuk, így egyelőre a józanság kerekedik felül a társadalomban. Vajon ez mindig így lesz, vagy egyszer átfordul a nekünk negatív irányba, mert akkor mindannyian áldozatok leszünk a barikád mindkét oldalán, és a világnézeti hovatartozás sem számít majd. „…A forradalom felfalja a saját gyermekeit…”

Hajda IvánFőszerkesztő, VDTA

NIF

Kiemelt képen: Sztálin csizmái a felvonulási téren, miután a forradalmárok ledöntötték a gyűlölt diktátor szobrát, melyet Rákosiék a Regnum Marianum templom helyén állítottak fel, miután azt felrobbantották / Fotó: Fortepan

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!