A Japán Különleges Támadó Alakulat (Kamikaze) Fukuryú (Lapuló Sárkány) egysége

A tokiói Jaszukuni-szentély szomszédságában épített Yúshú-kan, a Hősök Múzeuma berendezésekor a kamikaze relikviák között helyet követeltek maguknak a Lapuló Sárkányok. A II. Világháborúban létrehozott japán Különleges Támadó Alakulatnak ez az egysége olyan szupertitkos volt, hogy évtizedekkel a háború után még honfitársaik sem tudtak a létezéséről.

A kiképzetteknek a kikötők mélyén bambuszbotra erősített bombával kellett az amerikai hadihajókat felrobbantani – az életük árán. Kezdetleges búvárfelszerelésükben a légzést egy közönséges lemeztartály biztosította, amelyben marónátron tisztította az elhasznált levegőt. Szörnyű kínok között halt meg aki elvétette a légzést; a nátron szétmarta a légzőszerveit. A kiképzés ötven fiatal életébe került.

A kapituláció után a tisztek minden bizonyítékot elégettek, és az egységet titoktartásra kötelezték. Az amerikaiak bosszújától félve hallgattak is. Mindeddig…

Japán csendes-óceániai területszerzéseivel birtokvitába került az Amerikai Egyesült Államokkal. A vitát tárgyalásokkal próbálták rendezni, ám – szerintük – az USA a japán vezérkar távirati kódját megfejtve kiprovokálta a japán hadba lépést. Tény, hogy katonai ereje csúcsán lévő távol-keleti ország 1941. december 8-án Pearl Harbor bombázásával háborúba keveredett a nála huszonötször nagyobb Egyesült Államokkal és annak szövetségeseivel.

A csendes-óceániai háború kezdetben elsöprő japán győzelmekkel járt. Jamasta tábornok Szingapúrnál megsemmisítő vereséget mért az angol Perceival tábornok seregére, majd a Fülöp- szigeteken az amerikai haderőre. MacArthur tábornok az ütközet elől postahajón menekült.

Ám a szövetségesek offenzívája 1942-ben a Midway-i ütközetben sorsdöntő fordulatot hozott. A japán távirati kód ismeretében az amerikaiak a japán flottának csapdát állítottak, és úgy szétverték, hogy a szigetország már csak a totális vereség elodázásáért folytatta a háborút. A japán vezér kétségbeesett lépésre szánta magát. Ónisi Takidzsiró altengernagy vezérletével megalapították a Tokkótai-t (Tokubecu Kógeki Tai-t, vagyis a Különleges Támadó Alakulatot), amelynek tagjai életük feláldozásával, bombákkal megrakodva ütköztek az ellenség objektumainak. Az első öngyilkos bevetést 1944. október 25-én Szeki Jukio pilótahadnagy hajtotta végre Kamikaze (Isteni Vihar) nevű repülőrajával. Ettől kezdve a Szövetségesek egységesen kamikazeknak nevezték a Tokkótai minden tagját.

Pedig a Különleges Támadó Alakulat számtalan más egységből és rajból állt. Oda tartozott az Óka. A szárnyasbombát bombázóról dobták le, hogy azután vitorlázó repülőként navigálja célra egy önkéntes. Motorizált egységek voltak a bombával feltöltött mini-tengeralattjárók és motorcsónakok. Volt azonban egy gyalogos, egység is, a Fuku Ryú (Lapuló Sárkányok), amelynek egy életben maradt veteránjára Nagano megyében találtam rá. A valamikor bombát bambuszrúdon hordozó búvárt, Simizu Kazurót faggatom.

– Simizu úr, kérem, mesélje el, mikor és hogyan került a japán hadsereghez a II. Világháborúban.

1928-ban születtem a nagano megyei Simoina községben. A helyi Iida általános iskola felső tagozatán harmadikba jártam, vagyis 15 éves voltam, amikor egy napon tanáraink betereltek bennünket a tornaterembe. Egy katonatiszt személyében magas rangú vendégünk érkezett. Már másfél éve dúlt a háború, így aztán nem nagyon lepődtünk meg az uniformis láttán. Először az igazgató szép szónoklatban ecsetelte a haza sanyarú sorsát, majd kihirdette, hogy a hadsereg önkéntesek jelentkezését várja közülünk. Ám az önkéntesség inkább kötelezőnek tűnt, amikor azzal a dörgedelemmel zárta a beszédét, hogy „takarodjék, aki habozik a haza védelmére önként jelentkezni.” Legnagyobb megdöbbenésünkre három ötödikes társunk felugrott, hangosan kivágta a terem ajtaját, és elviharzott. Közben valami olyasmit kiabáltak, hogy „igent mondani erre a butaságra?”

Az osztályunkban mindegyikük más-más idők filozófiáját tanulta. Egyiküket közelebbről is ismertem, gyakran idézett nekem Hegeltől. Rettenetesen megijedtünk, vágni lehetett a csendet.

– Hogyan jelentkeztek az első önkéntesek?

A harmincfős osztályokat az osztályfőnökök visszaterelték a tantermekbe, és a növendékeket egyenként hívták ki „beszélgetésre”. Gyanítom, hogy volt valami norma, és a mi igazgatónk 10-15 önkéntesre tehetett ígéretet.

„Rosszhírű” iskolába jártam, ahol sok kópéság történt. A fiúk kedvenc szórakozása volt a hóemberállítás. Mégpedig a tető szélére, aztán ha jött egy katonatiszt, ráborították. A toborzás kapóra jött a tanárainknak, hogy túladhatnak a legrosszabb diákokon. A mi osztályfőnökünk három főt jelölt ki.

– Tehát kijelöléssel lett a japán hadsereg „önkéntese”.

Nem, nem, dehogy! Az osztály diákelnöke voltam, velem nem is próbálkoztak. Viszont az egyik „önkéntes”, egy félárva a közbenjárásomért könyörgött, hogy ne kelljen egyedül hagynia özvegy édesanyját. Ám a tanárt hiába kérleltem, hallani sem akart egy újabb huzavonáról. Erre én mérgemben azt találtam mondani, hogy „akkor bevonulok helyette én”. Aztán hápogtam, amikor rábólintott. Ezután már az sem vigasztalt, hogy jó tanuló létemre (s a többiek irigységére) a hadsereg elitjéhez, a haditengerészethez soroztak be.

– Gondolom, a renitens kirohanók szigorú büntetést kaptak.

Hát éppen ez az! Az iskolában arra oktattak, hogy a császárért harcolunk. Magam is úgy véltem, hogy háborúban a férfiaknak a fronton a helye. Meglepett tehát, hogy az iskolagyűlésről tüntetően távozó társaink semmilyen büntetést nem kaptak. Az igazgató valószínűleg takargatta, hogy ilyen megátalkodott diákjai vannak.

– Bevonulásának hírét hogyan fogadta a családja?

A szüleim szegény földművesek voltak. Anyám a könnyeivel küzdött, de nem tett ellenvetést. Bevonulásom előtt két nappal megajándékozott egy új, feltekerhető matraccal. Nagy luxus volt az! A háborúban új ágyat csak az új házasok kaptak, a nászéjszakájukra. Apám pedig egy halat szerzett nekem, de nem tonhal darabkát, hanem „igazit”, aminek megvolt a feje és a farka is.

– A japán hadsereg büszkeségéhez, a Haditengerészethez került. Hogyan kezdődött a katonáskodása?

1944. szeptemberében Cucsiurában, a japán ifjúk álmában, a Jokaren Repülős Szakiskolában kezdhettem a tanulmányaimat. Az elméletet tantermekben tanultuk, gyakorlatozni pedig a Haditengerészet Repülő Osztagához jártunk.

1945. márciusában váratlanul felfüggesztették a tantervben előírt elméleti oktatást, és megtöbbszörözték a harcászati gyakorlatokat. Egész nap tornáztunk, tanultuk a kishajók kezelését és a morzéztunk. Nyilvánvalóan a közelgő bevetésre készültünk. Azután egy részeg tengerésztiszt beszédet tartott a 300 fős táborunkban: „Japánnak vége. Nektek már repülő se jut. Mindenki mentse az irháját, ahogy tudja.”

Én Watanabe Kódzsiró főhadnagy parancsnoksága alá kerültem. A többi osztagnál lincselés folyt, edzésképpen fabunkóval verették egymást az újoncokkal. Watanabe más volt, mint a többi tiszt, ő megtiltotta az ilyesmit. Gyakran beszélt nekünk Darwinról, és hogy miképp alakul az állatfajok teste a túléléshez. Még a háború után is összejöttem vele egy-egy beszélgetésre.

Shibizu Kazuro a háborúban

– A Szövetséges csapatok egyre nagyobb veszteségeket okoztak Japánnak. Éreztek-e ebből valamit?

Az országban krónikus vált a nyersanyaghiány. Áthelyeztek bennünket a Cukuba hegyekbe fenyőgyökeret gyűjteni. A gyökérből kipréselt gyantanedvvel keverve gyarapították a benzint. Japán a szalmaszálba is kapaszkodott. Ám ez a tevékenységünk már nagyon nem tetszett nekem. Az amerikaiak egyre beljebb nyomultak az országba. Cucsiura bombázásakor megsemmisült a régi körletünk. Aztán már minket is lőttek, mégpedig naponta. Gyökérásás közben hat társamat géppuskázták le repülőről. Éreztem, hogy rám is sor kerül, de szerettem volna nemesebb halállal távozni. Amikor 1945. júniusban önkénteseket kerestek a Különleges Támadó Alakulatba, én is jelentkeztem.

– Milyen szempontok szerint választotta ki tagjait a Tokkótai?

Háromszázunkból százat választottak ki a biztos halálra. Ezekből kihagyták az elsőszülött fiúkat, az „egykéket”, meg a félárvákat, ahol az apa hiányzik a családból. Én, mint családunk negyedik fiúgyereke persze megfeleltem. A száz főből azután a továbbjutáshoz kiszűrték az értelmesebbeket. Nem tudhattuk, melyik öngyilkos fegyvernemhez kerülünk, de mivel Jokoszkába helyeztek, feltételeztem, hogy a többiekhez hasonlóan repülős leszek. Csak június végén vagy július elején, a Kurihama partra érve derült ki, hogy a Fukuryú-hoz, a Lapuló Sárkányokhoz vezényeltek. Akkor már nem volt visszaút. Ahova kerültem, a Taiszen Kiképzőtábort a haditengerészet poklaként szokás emlegetni.

– Mi volt a feladatuk, miből állott a kiképzés?

A sekélyvizű kikötőkben búvárruhában, bambuszbotra erősített bombával kellett volna várnunk az amerikai hadihajókat, s azokat magunkkal együtt levegőbe röpítenünk.

Tudvalévő, hogy a Tokkótai katonái bevetéskor megsemmisülnek. A repülős kamikazek gépeit csak az odaút benzinjével töltötték fel, a tengeralattjáróról indított torpedó (kaiten) belsejében a „kormányosfülke” fedelét kívülről csavarokkal zárták le. Akivel nem a robbanás végzett, az megfulladt.

A mi felszerelésünk is hasonlóképpen működött. Beöltözéskor a gumi búvárruhánk nyakrészére két társunk rácsavarta a sisakot, majd körben srófokkal rögzítette. Ebből külső segítség nélkül nem juthattunk ki. Oxigénpalackunk nem volt. Lélegeztetésünket egy egyszerű, de elmés szerkezet biztosította. A nagy sisakból orron keresztül szívtuk be a levegőt, s elhasználva egy csövön keresztül fújtuk ki. A cső a hátunkra erősített fémtartályba vezetett, ahol a használt levegőt marónátron alakította vissza oxigénné. Aki a légzést elvétette, és a csövön tömény marónátront szívott a szájába, a harmadik légvétel után elájult.

A mozgásunk is különleges volt. Mindig 10-15 fokkal előre döntött pozíciót kellet felvennünk, nehogy a 38 kilós szerelvényünk hanyatt rántson. Mindezt fegyverünk, egy többméteres rúdra erősített 15 kilós bomba egészítette ki. Én akkor 16 évesen önmagamnál súlyosabb felszerelést cipeltem.

Egy rekonstruált rajz

– Voltak-e áldozatai a kiképzésnek?

1945. július 10-től kezdtük el a felkészülést. Kiképzőtáborunk 1200-2000 öngyilkos-jelöltet számlált. Tengerre szálltunk, csónakonként 15-16 fős rajokban. Először a függőleges lemerülést és a visszautat gyakoroltuk 8-16 méteres mélységbe. Szabály szerint minden második méternél megálltunk nyelni, hogy kiegyenlítsük a nyomást, egyébként a dobhártya megreped. Később megtanultunk a tengerfenéken járni. A kiképzőtiszt a derekunkra erősített kötél rántásaival adott utasítást, hogy merre forduljunk, meddig menjünk.

A kiképzéseken gyakoriak volt a balesetek. A kötél mozgására figyelve sokan elvétették a légzés sorrendjét, és elájultak. A fentiek a kötél lazulásából értesültünk a bajról, és amilyen gyorsan lehetett, felhúztuk. Addigra a sisak ablaka már tejfehérré vált. Az én rajomban is volt egy ilyen baleset. Amikor leszedtük a sisakját vér buggyant ki a fiú száján, és sikoltozott, hogy „anyám, segíts!” A további sorsáról nem tudok. Mások a tank hibás hegesztésébe pusztultak bele. Az ott beszivárgó víz a marónátronnal egyesülve forró elegyet alkotott, és összeégette a légzőszervüket. Aki belegabalyodott a sűrű tengeri növényekbe, vagy elveszítette a kötél végét, az pedig megfulladt. A harci gyakorlatokban 50 társam lelte halálát, de a légzésproblémák miatt az életben maradtak között is sokan szenvedtek életre szóló agykárosodást. Reméltem, hogy én nem járok így.

– A front közeledett. Hogyan teltek a mindennapjaik?

A halottaink szertartásos elhamvasztását már nem tudtuk a templomban megoldani. Egyszerűen tüzet raktunk a parton, és elégettük őket. A napi programunk monotonná vált. Gyakorlatozás, ima, égetés.

16 évesen rengeteget dohányoztunk. Lefekvés előtt lehetőleg annyit, hogy zúgjon a fejünk, és ne tudjunk gondolkodni. Ebben a pokolban mégis nap mint nap a haláltól rettegve tértünk pihenőre.

Töprengtem, hogy miért kell az életemnek ilyen szörnyű módom végződnie. Irigykedtem a repülős kamikazekra, akik büszke acélmadarukkal az ellenség anyahajójának ütközve pusztulhatnak el. Hitegettem magamat, hogy a tengerben is jó meghalni, nem fog fájni, és hogy csak egyszerűen elszenderedek. Azon is sokat töprengtem, miért kell egyáltalán meghalnom. Tanultam, hogy a császárért, de úgy véltem, hogy a szüleimért is, akik engem annyira szeretnek. Elkeserített, hogy küldetésünk sikerére még a kiképzőtisztjeink szerint sem volt remény. A tengerfenéken ötvenméterenként felállni is lehetetlen. Ha egyikünknek netalán sikerül felrobbantania egy hajót, a többiek is odavesznek. Ám valószínűbbnek látszott, hogy a biztonságukra oly sokat adó amerikaiak partraszállás előtt bombával „megszórják” a vizet. A daihonei Csiba és Kanagawa megye partjaihoz és Kyúshu sziget Shibishi-öblébe szándékozott bennünket feláldozni.

A Lapuló Sárkányok rekonstruált modellje

– Érezték-e a közelgő kapituláció előszelét?

A napi gyakorlatozás közben nem értesültünk az amerikaiak technikai és mennyiségi fölényéről. Augusztus 15-én meghallgattuk a császár rádiószózatát a háború befejezéséről, de a készülék annyira recsegett, hogy nem értettük miről beszél. Tudtuk, hogy Hirosimát egy újfajta bomba teljesen megsemmisítette, és feltételeztük, hogy az uralkodó beszéde visszavágásra buzdít bennünket. Még két napig tovább gyakorlatoztunk, békeidőben szaporítva a halottainkat. Huszadikán a gyakorlat végeztével a tisztek összehordatták a teljes felszerelésünket és minden írott anyaggal együtt az utolsó darabig elégettették. 25-én megkaptuk a hazatérésre szólító parancsot. A Taiszen Kiképzőtábor résztvevői – magam is – furcsállottuk ezt, mígnem értesültünk a háborúvesztésről. Élhetek tehát, nem kell meghalnom! Fellélegeztem, még a bukás szégyene se érdekelt.

– Mi történt a hazatérése után?

A háborúból visszatérve megnyugodva láttam, hogy a családunkból senki nem esett el, a két bátyám is épségben visszatért a frontról. Lefeküdtem, és mondják, hogy egy hétig aludtam. Hozzátartozóim előtt titkoltam, hogy a Különleges Támadó Alakulatnál szolgáltam, de megérezték, hogy szörnyű dolgokon mehettem át, ezért mindenki engem kényeztetett. Az iskolában meglepő kép fogadott. A folyosók padlóját felszedték, s a falak megfeketedtek. Otthon maradt iskolatársaimtól értesültem, hogy távollétemben az iskolaépület hadiüzemként működött, és ők abban dolgoztak. Meggyűlöltem a tanárainkat, akik lelkiismeretlenül a halálba hajtottak bennünket. Nem hogy bocsánatot kértek volna, de még ki is gúnyoltak. A Jokaren repülőiskolát Jotaren-nek (cammogó, dülöngélő) nevezték. Elment a kedvem, hogy tőlük bármit is tanuljak. Ha tehettem, összegyűjtöttem a fiúkat az iskola padlására. Dohányoztunk, és közben megbeszéltük a történteket. Nem tudtam, kinek higgyek. Az életem 180 fokos fordulatot vett, nihillista lettem. Nieche és Shift könyveit olvastam, meg Lenin Forradalom c. művét, közben 4-5 év alatt kétszer is öngyilkosságot kíséreltem meg.

Shimizu Kazuro emlékezik

– A közvélemény hogyan vélekedett a Lapuló Sárkányokról?

– A Fukuryú-nak évekig még a létezése sem szivárgott ki. Bennünket kötött a titoktartás, az amerikaiak pedig éles bevetés hiányában nem is hallottak rólunk. Csak a Tokkótai múzeumi kiállításakor hallattuk a hangunkat, hogy mi is oda tartozunk. Ám kiderült, hogy a Fuku Ryú történetét bemutató egyetlen eszköz vagy dokumentum nem élte túl a megsemmisítést. Mi, életben maradtak a Yúsúkan-ban (Hősök Múzeuma) kiállított szoborhoz emlékezetből rekonstruáltuk a felszerelésünket.

– Elfeledte-e már a Fukuryút?

Dehogy tudom elfelejteni! Egész életemben kísért, pedig a háború óta annyi minden történt velem mostanáig. Már nyugdíjas vagyok. Egy naganoi újságtól mentem nyugdíjba. Öregen végre élvezhetném a békét és az ajándékba kapott életet.

Doma-Mikó István

Nemzeti InternetFigyelő