1945-ben ezen a napon tesztelte az USA ártatlan japán embereken tömegpusztító fegyverét 📺

Egy szóban kifejezve: gyilkosság

Bár az USA mind a mai napig szükségszerűségről beszél, ha a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombáról magyaráznak történészei, azonban pontosan tudjuk, hogy ekkorra már a japán gazdaság és haderő is olyan állapotban volt, mely már nem tette volna lehetővé hosszabb időre az akkorra már csak a japán szigetekre zsugorodott birodalom további katonai tevékenységét. Csakhogy, ha Japán megadja magát, az Egyesült Államok vajon hol demonstrált volna?

Néhány másodperc alatt Hirosima elolvadt az atom katlanban. 3 kilométeres körzetben a kövek, a fák, a házak, az emberek elpusztultak. És akik az első hullámot túlélték, a sugárzás utóhatásai miatt lassan haltak meg. A hivatalos jelentések szerint 80 ezer halott, a legtöbb történész szerint 200 ezer. Az atomterror pedig nem mérhető. 2 kilométerre a nulla ponttól, amely felett a bomba robbant, egy japán apáca a robbanás során sértetlenül életben maradt.

„Csoda volt.” – mondta szemét lesütve Ito nővér, aki maga sem érti, hogy hogyan menekült meg. – „8 óra után 10 perccel lehetett, vagyis a mise után. A kertben imádkoztam.”

– Látta, ahogy esik a bomba?

-Igen, illetve azt nem, hogy esik. A kertben ültem. Hirtelen a cserepek hullottak rám a tetőről és azt gondoltam földrengés. De mivel a föld nem mozgott, nem tudtam mi lehet. Lefeküdtem a földre és hirtelen akkor ért, illetve körülvett valami nagyon erős sugár, vakító fehér és különös volt a szaga. Akkor arra gondoltam – most meghalok. Aztán néhány pillanat vagy néhány perc múlva – nem is tudom – minden fekete lett. Vak sötét. Borzalmas zaj. Ez tartott néhány percig. Azután minden elnémult. Amikor felálltam, szétnéztem. Az egész város hamu volt. Semmi mást nem lehetett látni, csak hamut. Míg egyes házak égtek – tűz volt a hegyekben is – és úgy láttam – ha mondhatom így – a város teljesen meghalt. Egyetlen ember, még egy macska vagy kutya sem járt ott.”

hiroshimaatomdisaster.wordpress.com-on „arisu10” így ír le egy visszaemlékezést: A robbanás 3 mérföldes körzetében minden elpusztult: Az épületek megolvadtak, majd összedőltek, az emberek egy része, férfiak, nők és gyerekek egyaránt, egyszerűen eltűntek a robbanás okozta perzselő forróságban, vagy leéget a húsukról a bőr.

Egy kőbe égett emberi árnyék, forrás: www.wotinfo.hu

– “Az emberek olyanok voltak…nos, a bőrük fekete volt…Nem volt hajuk mert teljesen leégett a fejükről, és ahogy rájuk néztél nem tudtad eldönteni, hogy szemből látod őket, vagy hátulról…a kezüket előre dőlve tartották…és a bőrük – nemcsak a kezükön, de az arcukon és az egész testükön – cafatokban lógott le…Ha csak egy- kettő lett volna ilyen, akkor talán nem rázott volna meg ennyire,…de akármerre mentem ilyen embereket láttam.. Sokuk az út mentén halt meg…- Még mindig tisztán emlékszem rájuk– mint a járkáló kísértetek…”

(H. S. Commager: A második világháború története): „Azok az amerikai újságírók, akik meglátogatták Hirosimát, a város pusztulását sokkal szörnyűbbnek találták, mint a leginkább szétbombázott európai városokét. A közönséges bombák hatása össze sem hasonlítható az atombombáéval. Hirosimában legalább hét – nyolc kilométeres területen minden épület a föld színével vált egyenlővé, legfeljebb néhány betonfal áll, de az is csak a földtől egy – két méter magasságban. A bomba robbanásának pillanatában a becslések szerint tízezer ember azonnal meghalt, és ezek valószínűleg nem is tudták, hogy mi történt velük.”

Az atomrobbanásról és az azt követő pánikról így ír Ránky György: A második világháború története c. könyvében:„Háromszázezer ember állt ott megvakítva, vagy tett néhány bizonytalan lépést az atomkorszak „zérus” órájában, a piszkosfehér káoszban, amely mindent beborított.” –„Egyszerre villanás vakított el.” – írja Hachiya– , – „amelyet rögtön egy másik követett. A kert árnyai eltűntek. A tárgyakat nem lehet megkülönböztetni egymástól. Azonnal felugrottam, hogy meneküljek, de utamat romok és leszakadt gerendák zárták el. Rendkívül gyengének éreztem magamat, és meg kellett állnom, hogy lélegzetet vegyek. Legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy teljesen meztelen vagyok. A villanás egy tízezred másodpercig tartott. Majd láthatatlan hullámokban elviselhetetlen hőség zúdult a városra, gigászi tölcsért alkotva, amelynek a csúcsa 50 – 60 méter magasságban volt, kerülete pedig 1200 métert ölelt át. Jóformán senki nem észlelte a robbanás hangját, olyan fülsiketítő volt. A hőségtölcsér belsejében minden felszívódott, emberek és tárgyak egyaránt.”

(R. Battaglia: A második világháború): A nyomáshullám, önmaga körül forogva, körös – körül borzalmas nyomást szabadított fel. A pusztítás szélvihara, amely csaknem minden épületet romba döntött, és a földhöz vágta az embereket, rövid ideig tartott. A túlélők azonban nem tudják megmondani meddig. Rögtön ez után megfékezhetetlen tűz csapott ki a romokból. A túlélők menekülni igyekeztek, belevetve magukat minden pocsolyába, rémületükben az Ota folyó felé rohantak. A villanás, a csattanás, a tűz után az ólomszínű eső következett, amely néhány másodpercig hullott a talajra. De nem oltotta el a tüzet, hanem a földön elpárologva minden cseppjével az atomhalált terjesztette. Az eső megszűnte után elkezdődött azoknak a haláltusája, akik még életben maradtak

(T. Robert: Wie sie überlebten. Düsseldorf 1958): Egyike a túlélőknek így írja le a robbanás utáni képet. „Az utcákat, a homokdombokat, melyen valamikor házak voltak, mindenütt szénné égett holttestek borították”

“Egyik holttestről deréktől lefelé teljesen leégett, és csak a csontok maradtak. A felsőtesten volt ugyan bizonyos égett húsmaradvány, de a szem és a többi belső szervek teljesen szabadon voltak. Szénné égtek ugyan, de világosan felismerhetők voltak. A város már égett. Nem volt olyan utca, melyet ne fedtek volna be teljesen az elégett hullák. A halottak borzalmas bűzt eresztettek a romok felett. Amikor a pályaudvar közelébe értünk, egy asszonyt pillantottunk meg, aki halott gyermekét vette a karjaiba, és gyászdalt énekelt. Majd egy másik anyát láttam, teljesen meztelenül, de nem elégve, feküdt egy légvédelmi óvóhely bejáratánál. Mellette egy egészen kisgyerek látszott. Feltételezhető, hogy ő már az óvóhelyen volt, amikor a robbanás bekövetkezett.” Egy katonai orvos a sebesültekről ír: „A kórházba került sebesültek borzalmasan néztek ki. Megperzselt hajuk összekuszálódott, ruházatuk rongyokban lógott rajtuk, fedetlen testrészeiken a bőr teljesen elégett, sebeik tele voltak piszokkal.”

forrás: www.miltonribeirosul21.com.br

A legtöbb sebesült arcából és hátából üvegszilánkok, fadarabok vagy vasrészecskék állak ki, minden emberi kinézetüket elvesztették…. Néhány sebesültnek annyi üvegszilánk fúródott a tüdejébe, hogy a sztetoszkópos vizsgálatnál minden belégzésnél csikorgást észleltünk…az egyik esetben egy lágy kis könnyű faág a koponyacsontot áttörte, és úgy lógott ki a levelével a sebesült koponyájából, mint egy kalapdísz.”

forrás: incredibleimages4u.blogspot.hu

hu.euronews.com: Sumiteru Taniguchi 16 éves volt akkor. Éppen Nagaszakiban biciklizett, amikor a bomba lehullott.

– „A földre zuhantam, a hátam azonnal leégett. Éreztem, hogy remeg a föld, és azt hittem, hogy meg fogok halni. Ahogy a dolgok lenyugodtak, észrevettem, hogy a bal karomon a vállamtól az ujjam hegyéig cafatokban lejött a bőr. Nem éreztem fájdalmat. Hátranyúltam, és éreztem, hogy az ingem lejött, és valami fekete és ragacsos van a kezemen. A biciklim teljesen összecsavarodott „– emlékezett a férfi.

forrás: www.swissinfo.ch

(Vszevolod Ovcsinnyikov: Az A-bomba sztorija) A bomba egy kilométeres körzetben már radioaktív sugárzásával is valamennyi ott tartózkodó halálát okozta, négy kilométeres körzetben a robbanás és a hőség mindenütt tüzet váltott ki, és nagyjából mindent elégetett. A város 340 000 lakójából 78 000 halt meg az első atombomba ledobása következtében, 14 000 eltűnt, 19 000 pedig megsebesült. A sebesültek nagy része a későbbiek folyamán szintén elpusztult, hiszen a radioaktív fertőzés még évek után is hatott. A város 90 000 házából 62 000 pusztult el, közel 200 000 ember vált hajléktalanná. A pusztulás apokalipszise szabadult Japánra. Az Egyesült Államok felé hajózó Truman augusztus 5-én késő este (közel fél nap az időeltolódás) vette kézhez az első jelentést. „Az eredmény minden tekintetben jó, a hatás nagyobb a vártnál.”…

…a katasztrófát követő első napokban Hirosima nem volt élettelen temetőhöz hasonlatos. A kínok és szenvedések kaotikus mozgásban vonagló városa volt. Mindenki, aki járni, bicegni vagy akár csak mászni is tudott, keresett valamit. Egyesek egy korty vizet, mások orvosi segítséget, ismét mások rokonaikat és szeretteiket, akiknek gyötrelemi már véget értek. Ilyennek látta Hirosimát Wilfred Burchett haladó publicista, aki akkor a londoni Daily Expresst képviselte. Ő volt az első és az egyetlen külföldi tudósító, aki Farell tábornok sajtókonferenciája előtt járt az elpusztított városban. Burchett a japán tudósítókkal együtt bejárta a határtalan kiterjedésű tűzvész tűzvész színhelyét, amely fölött furcsa, ismertelen szag terjengett, megfordult a haldoklókkal teli utcai segélyhelyeken. Bruchett megírta, amit a romok és a nyögések közepette látott, riportját a később szállóigévé vált mondattal fejezet be: „Soha többé Hirosimát”. Úgy történt, hogy az atomrobbanás okozta sugárbetegségről az igazságot először Japán egyik legszebb asszonya, Naka Midori színésznőtárta honfitársai elé. „A kaméliás hölgy” címszerepének körülrajongott alakítója Hirosimában vendégszerepelt a „Szakura tai” színházzal. A színészek a robbanás epicentrumától mindössze 700 méternyire laktak egy szállodában. Az együttes 17 tagja közül 13 azonnal meghalt. Naka Midori csodával határos módon életben maradt. Kiásta magát a romok közül, a folyóhoz szaladt, és a vízbe vetette magát. Az ár a lángoló várostól néhány száz méter távolságra sodorta. Az emberek, akik kihúzták őt a vízből, megörültek: egyetlen seb sem esett rajta! Felismerve a színésznőt, tisztelői az első katonai szerelvénnyel Tokióba vitették. Naka Midori augusztus 16-án a Tokiói Egyetem klinikájára került. Cuzuki Maszao professzor, Japán legkiválóbb radiológus specialistája gyógykezelte. A betegnek hullani kezdett a haja, vérében lényegesen csökkent a fehérvérsejtek száma, testét sötét foltok lepték el. Számos vérátömlesztést kapott, de augusztus 24-én meghalt. Cuzuki professzor már kapott híreket a Hirosimában és Nagaszakiban lejátszódott tragédia rejtélyes következményeiről. Ezek azonban másod- vagy harmadkézből származó információk voltak. Most viszont a professzor közvetlen szemtanúja volt Naka Midori sorsának. A művésznő betegségének lefolyása, a kórbonctani vizsgálat eredménye véglegesen meggyőzte a japán radiológust arról, hogy az atomrobbanás sugárbetegséget okoz. Ugyanilyen következtetésre jutott Ohasi Sziedzsi professzor, akit Nisina Josio fizikushoz hasonlóan a katonai hatóságok Hirosimába küldtek. Augusztus 21-én a professzor megküldte jelentését a kormánynak. Arra a következtetésre jutott, hogy hányás és vérhas, amiben Hirosima és Nagaszaki számos lakosa szenvedett, nem járványos betegség, mint ahogy a helyi orvosok hitték, hanem a sugárbetegség tünete. Akkoriban a japán sajtóban is igaz hírek kezdtek el megjelenni az atomtragédiáról. „Hirosima a halál városa. Még a robbanáskor sértetlenül maradt emberek is haldokolnak.” írta 1945. augusztus 31-én Aszahi. A militarista zsarnokság hosszú évei után a japán katonai cenzúra szorítása végre felengedett, de csak néhány hétre. Helyébe lépett az amerikai megszálló hatóságok cenzúrája. Szeptember közepétől kezdve az atomrobbanások áldozataira vonatkozó bármiféle utalás eltűnt a japán lapok hasábjairól, méghozzá nem egy hétre, nem is egy hónapra, hanem kerek hét esztendőre. A mintegy 300 000 „hibakusa” – vagyis az atomrobbanások szenvedő alanyai – szinte a kitaszítottak kasztjává vált. Az emberek nem fejezhették ki nyilvánosan részvétüket, nem adhattak ki felhívást a megsegítésükre. A „hibakusa” még az irodalomban és a művészetben is tiltott témává vált. Az egyetlen könyv, ami elkerülte a megszálló hatóságok cenzúráját, Szioda Szinoeverseskötete volt (később a költőnő sugárbetegségben halt meg). S az egyetlen hely, ahol ezeket a verseket az amerikaiak tudomása nélkül sikerült kinyomtatni, a városi börtön volt. A költőnő rábeszélte az ismerős felügyelőt, hogy a börtön nyomdagépén sokszorosítsa a kéziratot 150 példányban. Így jutottak el az olvasóhoz a következő sorok:

“Valahol ott fenn az égen

Méreg ömlött ki nemrégen

S fekete eső zápora

Zúdult a füstölgő városra”

A Hirosmia közelében lévő Udzsinában lelkes orvosok egy csoportja a volt fonógyár épületét kórháznak rendezte be az atomrobbanás sérültjei számára. A főorvosnak, Ohasinak egyre több adata gyűlt össze arról, hogy a sugárbetegség elsősorban úgy jelentkezik, mint a csontvelő egyre súlyosbodó károsodása, és mint a vérképző rendszer pusztulása. 1945. október 14-én a megszálló hatóságok parancsára bezárták a kórházat. A kórtörténeti lapokat és a többi orvosi dokumentumot elkobozták, és az Egyesült Államokba szállították. Imahori történész véleménye szerint 1945 őszén a japán orvosokat az amerikaiak szándékosan felhasználták arra, hogy tudományos adatokat gyűjtsenek a robbanások helyszínén, mivel ezeket a körzeteket a sugárszennyeződés miatt még veszélyesnek tartották. Erre nyilvánvalóan megvolt az okuk, hiszen két híres sebész, aki hosszú ideig dolgozott Hirosima és Nagaszaki romjai között, hamarosan meghalt fehérvérűségben. A megszálló hatóságok a japán filmesekkel ugyanúgy jártak el, mint az orvosokkal: eleinte nem akadályozták meg őket abban, hogy felvételeket készítsenek, azután pedig elkobozták azokat. A filmhíradó operatőreinek egy csoportja, élén Ivaszaki Akira rendezővel, a robbanás után nem sokkal Hirosimába érkezett. Egész ősszel forgattak a romok és a hamu között, decemberben pedig Nagaszakiba utaztak. A felvételek már befejeződtek, amikor az amerikai katonai rendőrség az egész csoportot letartóztatta, s repülőgépen Tokióba szállította. Ezzel egyidejűleg az amerikaiak betörtek a stúdióba, Ivaszaki otthonában pedig házkutatást tartottak. A teljes filmanyagot elkobozták. A rendezőt arra kényszerítették, hogy esküvel erősítse meg: a filmből egy méternyi darab sem hiányzik. A megszálló hatóságok később még többször házkutatást tartottak, ügynököket küldtek a stúdióba, mégsem tudták meg, hogy Ivaszaki és kollégái életük kockáztatásával másolatot készítettek a filmről és azt elrejtették….

Szilárd Leóval együtt dolgozott Chicagóban a Nobel-díjas Jame Franck. Az ő kezdeményezésükre a kiemelkedő tudósok csoportja részletes jelentésben fejtette ki a következtetését az atomfegyver bevetésének következményeiről. Ezt a Franck-bizottság jelentése néven ismertté vált okmányt 1945. június 15-én nyújtották át Stimsom hadügyminiszternek. A jelentés szerzői óva intették az amerikai kormányt attól az illúziótól, hogy az Egyesült Államok hosszú ideig megőrizheti az atomfegyver monopóliumát. Emlékeztettek a francia, angol, német és szovjet fizikusok e téren végzett munkáira. Megírták, hogy a Manhattan-tervet körülvevő titkosság ellenére az atomrobbantás elméleti alapjai nem jelentenek titkot más országok tudósai számára. A jelentés a következő szavakkal zárult: „Kötelességünknek tartjuk, hogy felhívjuk önöket: ne mérjenek csapást Japánra atombombával. Ha az Egyesült Államok elsőként ront az emberiségre a pusztításnak ezzel a vak fegyverével, elveszíti a közvélemény támogatását, meggyorsítja a fegyverkezési versenyt, és meghiúsítja az efféle fegyverek ellenőrzésére vonatkozó nemzetközi megállapodás megkötésének lehetőségét.”

Edwin O. Reischauer, aki a második világháború éveiben alezredesként teljesített katonai szolgálatot és egyben történészként az akkori amerikai katonai hírszerzés számára a Pentagonban (Védelmi Minisztérium) előadásokat tartott Japánról, Japán története c. könyvében így írt: „Történelmi visszatekintésben talán még lehet úgy érvelni, hogy a hirosimai bombára szükség volt, hogy rákényszerítsék a japán katonai vezetést a kapitulációra, s hogy ráébresszék a világot egy esetleges atomháború szörnyű valóságára. De a második atombombára már végképp nincs ilyen magyarázat sem.”

A két atombomba összesen 500.000 áldozatot szedett a polgári lakosságból. 1941 és 1945 között Japán óriási véráldozatot szenvedett. A japán fegyveres erők személyi vesztesége – mint más országokban, itt is a férfiak színe-javáról van szó – 2,5 millió fő volt. A civil állampolgárok közül pedig 670 ezer fő volt az áldozatok száma.

Forrás:

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

• S. Commager: A második világháború története
• Edwin O. Reischauer: Japán története
• Ránky György: A második világháború története
• Battaglia: A második világháború
• Robert: Wie sie überlebten. Düsseldorf 1958
• Vszevolod Ovcsinnyikov: Az A-bomba sztorija
• Jean-Louis Guilland, Henri De Turenne, Daniel Costelle: A csendes-óceáni csata dokumentumfilm 2. rész

(www.wotinfo.hu, hu.euronews.com, hiroshimaatomdisaster.wordpress.com (arisu10), incredibleimages4u.blogspot.hu, mondomatutit.blog.hu, www.miltonribeirosul21.com.br, www.swissinfo.ch)

Inter Japán Magazin – Nemzeti InternetFigyelő