KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Zetényi-Csukás Ferenc: A PUSZTA TÖRVÉNYE – A magyar ember és a magyar hagyományok tisztelete

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Az alábbi történetet nem először adom át a köznek, bízva abban, hogy az ismétléssel jobban megragad bennünk a mondanivaló. Az elődeink szavát hallgatva:

A múltból tanulva, hogy a jelenben tehessünk a jövőért!

Mi együtt. Mi magyarok.

A PUSZTA TÖRVÉNYE

-A magyar ember és a magyar hagyományok tisztelete-

A pusztának törvénye van. Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.

Istentől vétetett…

Ezt főként akkor éreztem, amikor ott ültem a pislákoló kemence mellett s vendéglátóm ajkáról halkan, búgva jött az ősi magyar szó, miközben szeme messzire révedt. Kicsit hunyorgott, mint, aki napba nézett. Elmúlott századok regéi, mondái éledtek fel nyelvén, csakúgy buzgott fel belőle a számolatlan szó. Valami, olyan egyszerű igazságokat, amelyeket elfeledtetett velünk a jelenkor.

Beszélt ez a szikár, barnult arcú öreg parasztember és én csendben és tisztelettel hallgattam. Én, aki a világ mai fogalmai szerint számíthattam inkább gazdagnak és sokkal tanultabbnak. S én, minden figyelmemet alázattal neki adtam, büszke voltam, hogy tőle okulhattam.

Tizenöt esztendő telt el.

A gyönyörű kis tisztáson kevély törzsű diófa szökkent szárba, alatta friss és ápolt sírhalom. Egyedül ülök az összeeszkábált padon és emlékeimet kutatom. Évről-évre legalább egyszer visszatértem idős barátomhoz, hogy okuljak tőle; minden bölcsességét lejegyezzem az utána hagyott kornak és az elfeledett időnek.

Ebben az esztendőben már későn jöttem. Bóta apó előrement. Soha nem félte a halált.

Szomorú magányomban a tőle évekkel ezelőtt kapott kopott bicska élét próbálgatom egy letört ág derekán.

Hirtelen egy öt-hat éves kisfiúra lettem figyelmes, aki mint szélvész száguldott elém apró kék biciklijén.

Miután köszönt, megállt tőlem úgy három-négy méterre és csak nézett a nagy barna szemeivel.

Előbb én ismertem meg őt, Bóta apó legkisebb unokája volt.

Ez is érdekelheti:  Megszállás akkor és most - avagy a vesztüket érző patkányok ámokfutása

-Az a nagypapa bicskája!- szólalt meg végre, nagyot nyelve, miközben nem tudta a szemét levenni a zsebkésről.

-Megismersz, Fiú?- kérdeztem halkan.

-Aha!- bólintott, majd hegyes kis mutatóujját rám tartva folytatta:

-Téged emlegetett mindig a Papa, mindig téged várt. Azt mondta, hogy ha majd nagy leszek, akkor legyek olyan, mint te!

Elmosolyodtam, miközben egy könnycseppet maszatoltam el, és a kezébe nyomtam a nagyapja bicsakját:

-Ez a bicska téged illet, a tied! Ilyenje csak annak lehet, aki méltó is lesz rá!

Nagy áhítattal vette át, sokáig fogta kis kezében, majd gondosan eltette a nyakában lógó kis tarsolyába, úgy, mintha mindig is az övé lett volna. Bólintott és nagyon halkan szólt:

-Köszönöm Bácsi! Mindent megteszek, hogy méltó legyek rá!- mondta és váratlanul megölelt.

Nem tudtam megszólalni, csak hallgatni.

Még akkor sem, amikor a gyermek biciklijének kereke már messzire kavarta a port.

Az öreg Bóta barátom járt az eszembe és a tőle tanultak. A sírjához lépve alázattal hajtottam meg őszölő fejem, mert a pusztának törvénye van. Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.

Istentől vétetett…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük