KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Voltak, akiket élve temettek el

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
A szerbek által felállított koncentrációs tábor a boszniai Omarskában

Ülök egy padon Balatonalmádiban, és Wojciech Tochman lengyel újságíró riportkönyvét olvasom. Jakbys kamien jadla. Akárha követ ettél volna. A könyv a boszniai anyákat szólaltatja meg néhány évvel a balkáni háború után.

Amikor az 1995-ös daytoni békeszerződés lezárta a boszniai vérengzést, a hírügynökségek fotóriporterei és az operatőrök összecsomagolták a kamerákat és elutaztak Boszniából. Az már nem érdekelte a világot, hogy a bosnyákok és a szerbek hogyan kezdenek új életet Srebrenicában vagy Potocariban. A lengyel újságíró könyve ezt az időszakot mutatja be, a háború utáni évek gyászmunkáját. A megbocsátás nehézségét. A csöndes tébolyt, amikor az anyák három kérdésre keresték a választ: hogyan halt meg a férjük és a fiuk, ki ölte meg őket, s hol vannak eltemetve.

A háború során az etnikailag vegyes városokban a szerbeknek listáik voltak a bosnyákokról. Házról házra jártak, előállították őket. Az első kategóriába tartoztak a bosnyák értelmiségiek, a vagyonosok és azok, akik jártasak voltak a hadviselésben. Őket kellett elvinni elsőként. Elvinni, likvidálni.

Előbb persze megverték őket. Nemcsak a szerb katonák, hanem a szerb civilek is. A gyűjtőtáborba bárki beléphetett, kezébe vehetett egy lapátot vagy egy vascsövet, és odasózhatott a bosnyákoknak. Következmények nélkül. Erre bujtogatta őket a szerb propaganda. A civilek pedig jöttek, felgyűrték az ingujjukat, és nekiláttak. Ütötték egykori szomszédjukat, kollégájukat, utcabelijüket. Miért? Mert bosnyák. S mert megtehették. Aztán hazamentek aludni.

A bosnyákok az utolsó pillanatig reménykedtek. Előbb elbocsátották őket a munkahelyükről, aztán kikapcsolták náluk az áramot, és elzárták a vízvezetéket. De még akkor is azt hitték, hogy ez egy rossz álom csupán, s ilyesmi nem történhet meg, pláne nem a huszadik század végén, Európában.

Aztán megásatták velük a saját sírjukat, és tarkón lőtték őket egy mezőn, egy erdei tisztáson, egy focipályán, egy raktárépület mögött, egy iskolaudvaron. Az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék francia főnyomozója, Jean-René Ruez szerint bizonyíték van arra is, hogy egyeseket élve temettek el. S arra is, hogy szerb katonák bosnyák férfiak koponyájával fociztak.

A megözvegyült boszniai nők nem akartak visszaköltözni egykori otthonukba. Ott már úgyis a szerb szomszédaik éltek, akik beköltöztek az üresen maradt házakba, az ő evőeszközeikkel ebédeltek, az ő ágyukban aludtak.

Voltak túlélők, akik azt gondolták: bárcsak haltak volna meg. A férfiak nem borotválkoztak, a nők nem törődtek a külsejükkel. Mi értelme van? Nem nevettek, nem beszélgettek. Miről beszéltek volna? Arról, hogy egyiküket hét szerb katona erőszakolta meg a kilencéves lányával együtt? Vagy beszéljenek arról a fiatal nőről, akit egy gyűjtőtáborban választottak ki maguknak a szerbek „saját használatra”, s közben két kisgyermekét, a négyéves Ajmart és a kilenc hónapos Ajlát ismeretlen helyre vitték? Az anya hiába könyörgött és imádkozott, hogy a gyerekeivel együtt halhasson meg, az nem adatott meg neki, túlélte a háborút – gyermekei csontjait pedig évekkel később egy tömegsírban találták meg.

Eszembe jut egy másik riportkönyv, Jean Hatzfeld ruandai krónikája (A bozótvágó kések évszaka), amikor a 800 ezer áldozatot követelő népirtás után néhány gyilkos megpróbálta elmagyarázni az újságírónak, mi vitte rá őket (a katolikus hutukat!), hogy a tuszi férfiakat lekaszabolják, a nőket megcsonkítsák, a csecsemőket pedig falhoz csapják.

„Megölni egy tuszit, erre nem is gondoltam, amikor még jószomszédi egyetértésben éltünk. Még egy kis piszkálódást vagy szitkozódást sem tartottam illendőnek. De amikor mindenki egyszerre elővette a bozótkését, én is azt tettem, késlekedés nélkül…” A bozótvágó késeket persze nem maguktól vették elő, hanem az uszító állami propaganda hatására, amely azt harsogta a rádióból, hogy Ruandát meg kell szabadítani a parazitáktól, s hogy teljes fertőtlenítésre van szükség. „Ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következményekkel nem jár, akkor megnyugszol, és nekilátsz a feladatnak.”

Megnyugszol, nekilátsz. Ennyi.

Közben figyelem az embereket a balatonalmádi strandon, a napolajtól csillogó, félpucér testeket, a vízibiciklizőket, a szomorúfűz alatt csókolózókat, a sajtos lángosért sorban állókat, a kempingasztalon bridzsezőket, s azon gondolkodom, vajon ezek az emberek ugyanígy cselekednének-e egy következmények nélküli helyzetben.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy nem.

GAZDAG JÓZSEF

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.09.17.

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

3 thoughts on “Voltak, akiket élve temettek el

  1. szerencsére vannak lengyelek !

    valami fantasztikus felületesség, felelotlenség volt a magyarság részérol az ún. délszláv civódás alatt és utána is …
    mi, akik elsosorban ismerhettük azt, hogy néhány száz km-re tolünk délre mik is történnek …, annyira érdektelenek voltunk ezek iránt,
    hogy végül is senki nem tudott semmit …

    már többször a történelem során megismertük a rácok írtózatos kegyetlenségét, csaknem, hogy szadista viselkedését … és közben egyszeruen nem is akarunk tudni róla …

    egy anekdóta 1993 tavaszáról, Horváto.-ból. egy nyugati újságíró
    megkérdezte az egyik nyugatról hazatért horvát-származású önkéntest arról, hogy nem veszélyes-e azon két gránát az övén (elég egy golyó,
    amely ezeket felrobbanthatja, pl-ul), akkor az (én ez franciául olvastam)
    ezt válaszolta; az lenne veszélyes, hogyha ezek nem lennének a kéznél.
    Ugyanis a szerbek kezében élve nem fog soha kerülni …
    egy, már emmigráns, de lehet már idegenben is született horvát tudta azt …, mi meg amikor errol, ilyenrol olvasunk …, megdöbbenünk és
    még talán nem is hiszünk ezekben …

    szégyen gyalázat az, hogy Mo (mégha csonka is) nem mondta ki
    rossznak az etnikai háborúskodást, írtásokat ott !!
    maguk a délvidéki magyarok, a magyar közösség a képviselete
    álltal ki kellett volna mondania azt, hogy nem ért egyet ezekben.
    Hogy elítéli Szerbia, a szerbek etnikai tisztogatását, a terjeszkedési
    céljait …
    (tudom, hogy ezzel magukra is haragították volna a gyilkosokat.
    Viszont akkor a külvilág legalább tudott volna arról, hogy a
    magyarok ezt elítélik … és lehet akkor -késobb-, amikor a
    NATO, az ENSZ … beavatkozott -végre !- … akkor nemcsak
    délrol, de északról is támadták volna meg Szerbiát. Akkor nagy
    a valószínusége, hogy a ma Vajdaságnak nevezett terület is
    autonómmá vált volna, elszigetelt is Szerbiától) …

    egy Mindszenty éppúgy kiállt a Mo-i zsidóság védelmére, mint
    késobb a keresztényekére. Tudjuk, hogy ezért meg is kellett
    szenvedjen. Büszkélkedhetünk is ezért rá …
    az igazat még ha ezért szenvednünk is kell, ki kell mondjuk.
    Jézus azt ‘parancsolta’ (többek között); amire tudomásotok
    adódik, azt a tetorol tudassátok másoknak ! (±)

    szeretettel, Lajos

  2. Sajnos, ugyanúgy cselekednének, még azok is, akik előtte meg sem merték sérteni a szomszédjukat. Már elég egy szó-szikra…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük