Hirdetés

Virtuális kormányfő – avagy A szeretett vezér, aki mindig örök, mindig megunhatatlan és mindig leválthatatlan

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

v_prime minister

Mottó: Megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ám vétkeiket nem felejtjük el. Soha! Sőt! Elmondjuk fiainknak!

A minap egy kedves barátom jóvoltából megjelent a villanypostafiókomban Popper Péter – mint utóbb kiderült, 2005-ben írott, ám ma talán még aktuálisabb –a nagyságos vezénylő tábornokról szóló rendkívül érdekes elemzése.

(Az írás teljes terjedelmében itt olvasható: http://mr-moto-velorex.blogspot.hu/2011/11/megbocsatok-de-nem-felejtek.html)

Kétségkívül elgondolkodtató és a mai történéseket látva, azt kell mondanunk, talán még soha nem volt ennyire aktuális, mint most. Mégsem a jelenlegi kormányfő ekézése az, ami miatt a nép egyszerű gyermeke – s ily forma vónék magam is – úgy érzi, ismét muszáj megszólalnia. Nem, ezúttal nem az éppen aktuális ellenpontok miatt. Pedig Popper Péter írást olvasva méltán tehetnénk szóvá, mikor jön végre a Franciscóról szóló ugyanilyen, vagy hasonló műremek, hiszen KISZ-titkárok között csupán gátlástalanságban és telhetetlenségben van különbség, másban nemigen. Mégsem ez volt az, ami számomra azonnal szembetűnő volt és égig érő felkiáltójelként kimagaslott a sorok közül.

Hiába, no, aki az államszocializmus idején szocializálódott, hogy úgy mondjam muszájból, el kellett, sajátítsa a sorok közötti olvasás csodás képességét is, ellenkező esetben igen rosszul járhatott.

Éppen ezért én most nem is a jelenleg regnáló kormányfőről adott jellemzéssel foglalkoznék. Akad itt azonban két apró momentum, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, s mellyel a szerző nekünk, egyszerű állam- és álompolgároknak üzen. Jöjjön egy rövid idézet:

„Rosszindulatúan huhogok? Dehogy, hiszen éppen elfogulatlanságom miatt rándulnak meg az idegeim, amikor hallom, hogyan szólítják. “Miniszterelnök úr!” Orbán, az exminiszterelnök. A virtuális örök kormányfő. Orbán, aki ma is az, aki tegnap volt. Mint amikor a 83 éves egykori balerinát ma is művésznőnek szólítják, a 90 éves aggastyánt tábornok úrként tisztelik… Volt, volt, valamikor réges-régen. Kell Orbánnak ez a kegyeleti aktus? Vagy számára ez azt jelenti: Nekünk te vagy a miniszterelnökünk, akkor is, ha bármilyen stepszli, vagy langaléta tolakodott a helyedre. S ami igazi együttérzést kelt bennem: Ezt az életformát elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Mert nem Orbán sokkal egyszerűbb, könnyedebb természetéből fakad, hanem érezhetően csinált. Páncélban él! Olyan villogó szemű politikai ellenfelei között, mint egy sziléziai portyán kalandozó egykori magyar sereg vezére. A csapat erős, és hűséges, a fegyverzet kitűnő, még a lovak is bírják. Csak éppen… Csak éppen örökké nyeregben kell maradni! Örökké markolni kell a kardot, örökké erősnek kell látszani.”

A minap valamelyik televíziós beszélgetésben az egyik meghívott vendég a rendszerváltásnak nevezett emblematikus pillanat legnagyobb politikai hibájának, s egyben bűnének azt nevezte, hogy nemcsak a rendszer, de az azt üzemeltető és fenntartó kommunisták is itt maradtak. Mondjuk, ebben lehet valami. Elég, ha a mára teljesen hitelét és nem létező karizmáját vesztő – a nép ajkán újabban csak Meseházyként aposztrofált – pártelnök legutóbbi fiaskója kapcsán a két nagy öreg (Lendvai „Botox” Ildikó és Kovács Laci bácsi) gyámhatóságot mímelő, amolyan, muszáj-beugrás jellegű visszatérésére gondolunk.

De ez csak a felszín. Az igazi lényegi pillanatot a vezér személyénél ragadhatjuk meg. És itt van az újabb, kétségbevonhatatlan folytonossági pont az előző, állítólag meghaladott rendszerrel. Ahogy Popper Péter írásában oly kitűnően rátapint a lényegre: „az örök kormányfő”.

Mivel a rendszert muszáj volt árnyalatnyit konszolidálni, ma már nem egészen úgy mennek a dolgok, mint régen, mondjuk a Szovjetunióban, vagy ma Észak-Koreában, azaz, hogy kihalásos alapon száll tovább az erős első ember pozíciója pártjóváhagyással, olykor-olykor belefér egy, vagy két ciklus ellenzéki létezés is. Az apanázs, így is, úgy is, de legfőképpen a konszenzus által létrehozott jogi keretrendszernek és környezetnek köszönhetően továbbra is biztosított. Igaz, kissé szerényebb mértékben, mint a kondér közelében, de az életben maradáshoz azért így is több mint elegendő.

Ahol azonban mindennél jobban tetten érhető az államszocializmus világának zökkenőmentes és zavartalan továbbélése – ahogyan Popper Péter is írja kitűnő elemzésében – a tekintély alapú manipuláció elengedhetetlen, azaz szükséges és elégséges feltétele: az örök kormányfő, a megunhatatlan, leválthatatlan, kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen kedves vezető, a szeretett vezér, valamint annak újbóli ringbe szólítása. Nem érdekes, hogy választást vesztett, nem érdekes, hogy mit tett, vagy mit nem tett meg, amit meg kellett volna tennie kormányzási ideje alatt, a vezér személyére, cselekedeteire, alkalmasságára, vagy éppen alkalmatlanságára vonatkozó kényes kérdéseket hanyag eleganciával azonnal lesöprik, vagy ami még hatásosabb, nem is engedik feltenni azokat. Párton belül egészen biztosan nem. A kellemetlenkedő kérdések szószólói hamar kegyvesztettek lesznek, rövid úton ellehetetlenítik, vagy kipenderítik őket a közös politikai akolból.

Ezek a lapok kizárólag a politikai ellenfél számára kerülnek leosztásra, ekkor viszont a párt – ahogy az egy jó párthoz illik – egységes monolit betontömbként összezár, védik a szeretett vezért. Ki van ez találva, méghozzá zseniálisan! Asszem a Morvai Krisztina által a nyugati demokratikus berendezkedés és a kommunizmus párhuzama kapcsán idézett balett-előadás hasonlat több szempontból is megállja a helyét. Az egyetlen apró bibi, hogy mi viszont ezt az immáron bő két évtizede tartó előadást egyáltalán nem élvezzük.

(Egy aprócska, szintén politikai oldaltól és pártoktól függetlenül érvényes megjegyzés, csak a tisztánlátás kedvéért: titkosított életrajzokat pedig nem illik firtatni! Főként, ha nagyságos vezénylő tábornokokról és/vagy műkedvelő, ámbátor tehetségtelen ripacsokról van szó!)

Aki nem csupán az aranyhalak legendásan rövid memóriájával rendelkezik, az még emlékszik például a szovjet blokk több évtizedes hatalomgyakorlási tendenciájának képviselőjére, Kádár Jánosra. Ez az állandóság, leválthatatlanság, kötelezően ajánlott megunhatatlanság az időtálló megkérdőjelezhetlenséggel párosulva, amely gyakorlatilag Ferenc Jóska-i magasságokba emelte Csermanek Jánost, a proletariátus egyszerű gyermekeitől méltán kiérdemelvén a „Kádár apánk” epitheton ornanszt.

Mindeközben a nagyvíz túloldalán, legalább a látszatra adnak. Született amerikainak kell lenni, és csak kétszer lehet valaki az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

A bukott rendszerváltás bukott politikai garnitúrájának eszelős ámokfutását nézve az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan, de legfőképpen miért működhet továbbra is zökkenőmentesen egy ilyen berendezkedésű rendszer kis hazánkban. A válasz nagyon egyszerű: azért, mert ezt szoktuk meg, ehhez szoktattak hozzá bennünket. Egy (kedves) vezető (minimum) egy, de inkább több évtizedes uralkodása, párttámogatással. Leválthatatlan, megkérdőjelezhetetlen, megunhatatlan és megbuktathatatlan.

Mindig csak ugyanazokból választhatunk, mindig csak ugyanazok jöhetnek vissza még akkor is, ha az éppen aktuális bukta jellemzésére a gigantikus jelző a legmegfelelőbb. Lásd Francisco és Gordon együttes tevékenysége. Úgy küldte melegebb éghajlatra őket a nép, hogy az ellennek azonnal kétharmada lett a falakon belül, most mégis itt vannak újra, jelentkeznek, egyre hangosabban, kérik vissza a labdát, mert hát az ugye náluk van a legjobb helyen, őket illeti meg. Francisco – egyelőre még csak virágnyelven, de már most félreérthetetlenné téve – közölte (az ő szavajárásával: a kollégákkal): egyetlen vezető lehetséges csak és az természetesen nem más, mint ő. Ismertségi és népszerűségi felmérések tekintetében valahol a mérési hibahatáron tántorgó aprócska párt vezetőjeként attól sem riadt vissza, hogy híveivel nyílt színen alázza meg a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjét.

A másik, legalább ennyire aggasztó és fontos momentum, melyre Popper Péter felhívja figyelmünket kitűnő elemzésében, az a hatalmat bebetonozottan gyakorlók valóságtól való teljes elszakadása. Hogy is fogalmazott írásában a szerző a miniszterelnökkel kapcsolatban? Azt írta: „páncélban él.” Rendkívül találó hasonlat. A mindentől és mindenkitől való kényszeres védekezés, elszigeteltség, s egyben megközelíthetetlenség mindennél beszédesebb jelképe ez.

Ami engem illet, egyet értek Popper Péterrel, ezt az életformát magam is elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Hogy úgy mondjam, elegem van belőle! Állítólag rendszerváltás volt, a kelleténél jóval hosszabb ideig regnáló kedves vezetők azonban – oldaltól függetlenül – továbbra is itt élnek és uralkodnak felettünk. Ugyanolyan pökhendien, cinikusan és igazságtalanul, mint a pártállam idején. Dejszen mit is írok össze meg vissza? Hiszen most is pártállami időket élünk, csak most a régi nagy egyet több kisebbre bontották szét különböző elnevezésekkel, a lényeg azonban mit sem változott. A nép és a Nemzet továbbra sem lehet szabad, független és önálló. A Szovjetunió megszűntével, tovább éltetve a „nekünk muszáj csatlakoznunk valahová, akkor is, ha beledöglünk” metódust, az egykori legvidámabb barakkból mára az Európai Unió legalázatosabb szolgája című gyarmatot sikerült összeeszkábálni.

Így eshet meg aztán olyan csúfság kis hazánkban – nem lévén új arcok a politikai küzdőtéren –, hogy a másik „karizma-bajnok”, amikor időről-időre nagy ritkán reflektorfénybe kerül, az első mondat, amit ki tud nyögni jellegzetes, betanult, ugyanakkor természetellenes hanghordozásával, hogy „Fájni fog!” Meg hogy újfent tőled és tőlem várja, hogy áldozatot hozzunk, természetesen szigorúan a hazánk érdekében.

Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én mióta az eszemet tudom, egyfolytában csak arról hallok, hogy most még egy kicsit összébb kell húzni a nadrágszíjat, most még egy kicsit fájni fog, meg, hogy áldozatok nélkül nincs győzelem! Az ember valahogy nem tudja (és valószínűleg nem is akarja elhinni, hogy mindennek szemernyi köze is lenne az igazsághoz. Más országoktól eltérően, itt valahogy sosem mennek jól a dolgok, itt valahogy mindig csak áldozathozatalok árán lehet életben maradni, itt valahogy mindig mi húzzuk a rövidebbet.

Ilyen van?

Vedd már észre, itt csak ilyen van!

Kicsit olyan ez, mint az államszocializmus idején a szűnni nem akaró osztályharc. Gyakorlatilag állandó háborús övezetben éltünk, legalábbis retorikai szinten mindenképpen, hiszen folyton folyvást harcolni kellett valaki ellen. A harcot mára felváltotta az áldozathozatal. Ugyanaz, csak más csomagolásban. Ugyanolyan hazug is. Nos, igen, ezt az életformát magam is elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Akárcsak Popper Péternek, nekem is elegem van belőle!

A politikai sakktábla két oldalán a hatalomba belekóstolt és attól megrészegült két hajdani ifjú kommunista, míg középütt a két karizma hiányban szenvedő felépítetten megcsinált műmájer. Az egyiket jobb híján kinevezték, a másikat meg külföldről tették ide. Két előbbi az államszocializmus idejéből datálódik, két utóbbi már csak annak karrierista hozadéka.

A rendszerváltás rendszere örök, mondhatnánk élcelődve, hiszen a szocialisták választásokra készülődő csapatát nézve inkább folytonosságról, mint gyökeres megújulásról beszélhetünk.

A rendszerváltás rendszere örök, mondhatnánk élcelődve, hiszen a Nemzetet szembe köpő, a népet megverető egykori miniszterelnök börtön helyett nyilvános rendezvények színpadain aratja a legnagyobb sikereit (ez mondjuk a népet, de legalábbis egy részét is minősíti), a börtöncella magánya helyett.

A rendszerváltás rendszere örök, mondhatnánk élcelődve, hiszen a Hősök teréről itt ragadt egykori néptribun 180 fokos fordulatot leírva, sokszor egykori önmagát is meghazudtolva a pártlista megmérettetés nélküliségét élvezve immáron bő két évtizede élvezheti zavartalanul a parlamenti életformát és annak összes velejáróját.

De talán a rendszerváltás rendszere mégsem örök. Mégsem az, hiszen egyelőre még létezik a világháló sokkal kevésbé cenzúrázott nyilvánossága, így értesülhetünk nyilvánosságra nem hozott, eltitkolt életrajzokról, regnáló miniszterelnökök olyan kijelentéséről, mely szerint nem azt kell figyelni, mit mond a megválasztása érdekében, hanem azt, hogy mit cselekszik. Ebből ugye rögtön tudjuk, hogy a kettő nem esik egybe, mi több, nagy valószínűséggel az ellenkezőjét fogja tenni annak, amit mond.

De talán a rendszerváltás rendszere mégsem örök. Egyre többen vannak olyanok, akik nem hisznek többé a néhány százalék körül sertepertélő újonnan alakult pártocskákat országos mérvadó tényezőkként feltüntető fősodrású médiának. Annak a fősodrású médiának, amelyik rendre a politika erőfelmérők során soha semmilyen eredményt el nem érő Schmuck Andort és Thürmer Gyulát szólaltatja meg emblematikus pillanatokban, ugyan mondaná már el a véleményét a dolgok jelenlegi alakulásáról.

Nos, igen, ezt az életformát magam is elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Akárcsak Popper Péternek, nekem is elegem van belőle!

És Önnek, kedves Olvasó?

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár
www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás