Mikor, mit vegyünk le, és mikor, mit tegyünk vissza a polcra?
avagy Változtassunk, változtassunk, csak semmit meg ne változtassunk: konfrontáció magyar módra, hogyan kell zökkenőmentesen megülni egy seggel két lovat
Kinyitom az Internetet, istenem, micsoda nosztalgikus érzések szállják meg az embert ezen szófordulat kapcsán. Öregapám szokta volt mondani, „kinyitom a rádiót”, mi pedig manapság, ha tetszik, ki tárjuk a nagyvilágot, de legalábbis magunkra nyitjuk, ha bátorkodhatom kifejezni magamat ezzel a látványos képzavarral. Na, szóval, ahogyan azzal már a múltkoriban sikeresen kihúztam a gyufát a nemzetinek nevezett oldal olvasótáborának egyes tagjainál, fellépve a világhálóra, kezdőoldalamon az Index internetes portálon, alul a videó rovatban a húsz évvel ezelőtti és a mai Petrasovits Anna néz szembe velem, a cím: Újult erővel a neoliberalizmus ellen. Az Index riporterének beharangozója:
„A választási kampány olyan, mint a nyári zápor, olyan élőlények bújnak elő a föld alól, akiket az ember évek óta nem látott. Egy ilyen üde színfoltja volt a magyar politikai életnek Petrasovits Anna, aki annak idején a Magyar Szociáldemokrata Párt elnöke volt. Ő most a Kossuth Klubban szervezett egy konferenciát.”
Tulajdonképpen ez a mondat volt az, ami engem rendkívül elgondolkodtatott, és arra késztetett, hogy ismételten billentyűzetet ragadjak.
De vajon Szili Katalin mi a rossebér’ ült ott a hallgatóság soraiban? Talán azért, mert olyan fene nagy szociáldemokrata lenne? Vagy talán azért, mert kíváncsi volt arra, hogy a baloldalt szalonképesebb formában átmenteni kívánó, megmozdulás levezénylésére kiszemelt versenyző hogyan tér vissza, szép magyar szakszóval, hogyan come back-kel?
Nincs is semmi gond, annak idején Steve (gyengébbek kedvéért internesönel trendiül: Hiller Pityu) és csapata átvette a stafétabotot, kedvenc szófordulat: „Mi szociáldemokraták”, most pedig visszaveszik tőlük, lám, Petrasovics Anna is aszongya bele a mikrofonba hangosan és jól érthetően, hogy „Mi szociáldemokraták”. Úgy tűnik, még bejöhet a dolog, hiszen ők talán egy fokkal hitelesebben mondhatják, mint a levitézlett utódpárt. Egészen addig, amíg róluk is ki nem derül majd, hogy kilóra megvették őket, rendeltetésük pedig nem más, mint hogy mezcsere után ugyanazon a pályán ugyanazokkal a játékosokkal és bíróval ugyanaz a meccs tovább folytatódhasson.
De ne feledkezzünk meg Szili Katalinról, aki ott ült a hallgatóság soraiban. Vajon miért? Az első változatot szinte azonnal, már-már automatikus módon kizárhatjuk, hiszen semmiképpen nem lehet szociáldemokrata olyasvalaki, aki húsz esztendőn keresztül nevét adja a neoliberlizmus hazai szálláscsinálóinak támogatásához, sőt, még hathatós közreműködésével olyanra is akadt példa, hogy pont az ő szavazata mentette meg a neoliberálisok legfőbb kiszolgálóját, az éppen akkor regnáló műminiszterelnököt.
Hihetőbbnek látszik a másik változat, miszerint a régi, zenebohócos tréfához hasonlóan, „van máááááásik!”. Azaz a végképp levitézlett, végképp hitelét vesztett utódpárt, mint a kígyó elfáradt bőrét, igyekszik levedleni posztkommunista múltját – ezzel az imídzs-dszel végképp nem megy tovább – és a baloldalt immáron személyi összetételében is némiképp megújítani. A kompromittálódott vagy kényelmetlenné vált eftársakat visszavonják a gazdasági hátországba, és más személyeket, mit személyeket, egy másik pártot tolnak előtérbe. Majdnem azt írtam, hogy egy új pártot, de hát ezt ugye nem írhatom, hiszen a szociáldemokrata párt egy történelmi párt, de még ha ettől el is vonatkoztatunk, már húsz évvel ezelőtt is próbálkoztak, tehát semmiképpen sem nevezhetők új pártnak. Eftikéim abból indulhattak ki, ha annak idején secperc alatt lebonthattuk ezt a pártot, ha nem is ugyanolyan rövid idő alatt, de újból felépíthetjük. Pénz, paripa (média)fegyver, rendelkezésre áll hozzá, és talán most először az is könnyen előfordulhat, hogy a négy éves ciklus nem fog négy esztendőn át tartani.
Arra kérem a tisztelt Olvasót, bánjon csínján a könnyed legyintésekkel meg az összeesküvés elméletezéssel. Ez ma már nem olyan luxus, amit csak úgy megengedhetünk magunknak. És, hogy miért kérem ezt? Hát csak azért, mert ha tetszenek figyelni, visszagyütt Kovács Laci bácsi (az Adobe cég legnagyobb megelégedésére erőteljes Photoshop támogatással), aztán újra itt van Torgyán doktor, most Petrasovits Anna is beállt a retro-sorba. Valóban, ahogyan az Index riportere oly találóan megfogalmazta „olyan élőlények bújnak elő a föld alól, akiket az ember évek óta nem látott”. Sőt! Olyanok is, akiket évtizedek óta! (A teljesség igényére való törekvés jegyében már csak Kupa Mihály, és kizárólag a választások idejére főnixmadárként feltámadó pártja, a Centrum hiányzik az összképből.)
Talán Thürmer Gyula az egyetlen kivétel, a kakukkfióka, akit a politika színpadán eddigi elért két évtizedes sikertelenségei ellenére is folyamatosan műsoron tartanak.
Előfordulhat még egy másik, egy „B” vagy „C”, vagy már a jó ég sem tudja milyen verzió is, mely első hallásra talán szokatlannak tűnhet, de ebben az országban minden és annak ellenkezője is megképződhet. Nevezetesen, hogy a Fidesz, vagy támogatói holdudvara, bebiztosítandó a mostani átrendeződés legalább két ciklusra történő rögzülését – két ciklus alatt sokkal több pénzt el lehet ám tenni, mint egy ciklus alatt, ha nem is a dupláját, de látványosan többet –, szóval, hogy ők állnak a háttérben, ők pénzelik ezt a régi-új szocdem felfuttatási projektet. Egyszerűen fordul a kocka, most ők fogják eljátszani ugyanazt, amit eddig velük játszottak el. Miért? Hol van az megírva, hogy csak és kizárólag az ún. politikai jobboldalt lehet felszalámizni?
Amire végül is szerettem volna kilyukadni, hogy Jó Ha Figyelünk! És ha figyelünk, nyomban égető szükségét érezzük a kérdésfeltevésnek, mely ily formán manifesztálódik: tessenek mán mondani, hogy a rossebbe van az, hogy mindig ugyanazok az ismerős arcok (és itt most nem a kitűnő nemzeti rock-zenekarról van szó természetesen) köszönnek vissza ránk a politikai közszereplés unalomig ismert forgószínpadáról? Miért nincsenek új arcok? Ja, mer’, hogy forgószínpadról van szó?! Aha, most kezdem csak kapizsgálni. A 360° áldásos hatása! Bizonyos idő elteltével megint mi gyüvünk!
De a helyzet ennél sokkal tragikusabb. Ugyanis nemcsak a politikai forgószínpad szereplőinek tekintetében törekednek a változatlanság bebetonozására, hanem – ha élhetek ezzel a képletes hasonlattal – maga az omladozó színházépület renoválás, tatarozás nélküli fenntartása az, ami a legfőbb érdek. Ide utalják időről-időre a lóvét, ha lebontásra kerül, a helyén hosszú ideig egész biztosan nem épül új, nem lesz honnan széthordani, mai divatos fideszes szóhasználattal élve „talicskán kitolni” a zsét. A színház, s benne a „Kész átverés show” a lényeg. Hogy tovább folytatódhasson, mégpedig zavartalanul. A benne szereplő aktorok időről-időre változhatnak ugyan, de ahogyan a mostani példa is mutatja, újra meg újra visszatérnek, már-már óramű pontossággal éppen mindig akkor, amikor szükség van rájuk.
Ez a mesterségesen kierőszakolt, a társadalomra felülről rákényszerített status quo, de még inkább annak ugyanilyen módon való fenntartása volt a másik ok, ami miatt úgy éreztem, muszáj lesz újból soraimmal untatnom a tisztelt nagyérdeműt.
Mindig örömmel töltenek el ezek a kritikai észrevételek, mert ez azt jelenti, hogy rajtam kívül azért más is olvassa az írásaimat. Természetesen nem ez az elsődleges ok, hanem az, hogy mindig érdemes odafigyelni arra, amit mond.
„Nem tetszett néhány megfogalmazásod.
Mit jelent ez a mondat: „Ekkor ugyanis muszáj lesz felvállalniuk a konfrontációt a globális kizsákmányolókkal, ugyanakkor meg kell felelniük a nép elvárásainak is”. Mintha a két fele ellentétben állna, holott nem így van, mert ha fölveszik a konfrontációt, akkor teljesítették a nép elvárásait. Nem? A másik: nagyon rossz ízt hagy maga után, hogy a FIDESZ-Jobbik paktumról beszélsz. (Tudom, Posta Imrére hivatkozol, aki mára már egészen megzavarodott.) Erre ui. nincs szükség. A Jobbik kimondta, hogy a FIDESZ minden nemzeti érdekű kezdeményezését támogatni fogja. A paktum szó kölcsönös megalkuvásra utal, mintha a Jobbik föladta volna a meghirdetett elveit egy titkos paktumban. Másrészt a tekintetben sincs igazad, hogy a 2/3-os többség lépéskényszerbe fogja hozni a FIDESZT. Lehet, hogy egyesek ezt hiszik, de nem fogja. Soros hagyni fogja, hogy végleg fölszámolják magukat, mint az SZDSZ. Nekik engedelmeskedniük kell „mind(párt)halálig”. A megélhetése biztosítva lesz, ha végleg el kell is hagynia a politikai pályát. Lépéskényszerbe akkor kerülnek, ha a Jobbik a tömegek által támogatott tabu témát fog fölvetni és nekik színt kell vallaniuk. A Jobbik programja pedig tele van tabu témákkal. Ha a FIDESZ elérné a kétharmadot, akkor – ezt joggal írod – kitörend a skandalum. (A régi magyar nyelvben így hangzott az egyszerű jövő idő. Elhatároztam, hogy használni fogom.) Szerintem a nyugat erre utazik. Nekik ez volna jó. Nekünk meg az, ha csak az országházban törne ki, mert ők nagyon szívesen felvennék a fegyveres harcot Magyarországon a terrorizmus és a fasiszta veszély ellen. Nagyszerű lehetőség volna minden nemzeti érzelmű ember több éves bebörtönzésére. Orbán akkor átvehetné Kádár szerepét és nem kellene félnie semmiféle kihívástól. Előtte ez a másik, lehetséges jövőkép. Hogy a nemzetre ez milyen hatással volna az 1849. óta tartó folyamatos megaláztatások sora után, azt elképzelheted. Akkor tényleg kiirtanának bennünket, mégpedig történelmi léptékkel mérve nagyon rövid idő alatt.
Szerintem az volna a jó, ha a FIDESZ nemhogy 2/3-os, de még abszolút többségben sem lenne, mert akkor a „természetes szövetségeseivel (Maszop, Szadeszemdéef stb.)” volna kénytelen koalícióra lépni. Látod, ez volna az igazi színvallás. A másik lehetősége, hogy valóban nemzeti politikát kezd folytatni, de akkor meglesz a 2/3-os többsége. Feltéve persze, hogy a Jobbik tartja az irányvonalát. Sajnos, nálunk minden elképzelhető, de én egyelőre bízom bennük.
Alkottam egy jó szót a Gyurcsány-félékre: bolsuj, azaz bolsevik burzsuj. Persze lehet, hogy a fiatalabbak már nem értik.”
Bizony megszívlelendő szavak ezek, s nem hagynak kételyt a felől, hogy a pongyola fogalmazásnak, a slendriánság itt helye nincs. Néhány gondolat a konfrontációról.
A jelek szerint mindenki, de legfőképpen a Fidesz, munkálkodik azon – mint a versbéli cimbalmos –,nehogy véletlenül is meglegyen a kétharmados többsége. Ha bejön, és nem lesz meg a kétharmados többsége, bekövetkezik a mindenki által hőn áhított változatlanság, amit én újabban csak a „kényelmes hátradőlés” állapotának hívok.
Ja, kérem! Mi minden tőlünk telhetőt elkövettünk! Nem mi tehetünk róla, hogy nem gyütt össze. Nem vót meg a kétharmad! Mink akartuk! Bennünk meg volt a jó szándék, csak hát ugye a megtévesztett, a megvezetett, az átvert, a becsapott választópógár már megint nem mi ránk adta az összes voksát, pedig hányszor, de hányszor elpofáztuk neki, hogy egy a tábor egy a zászló, és most tessék, nézzék meg hova vezetett, hogy nincs meg a kétharmadunk! Nem lehet véghezvinni a radikális változásokat! Ez a legkényelmesebb, a status quó-t mindenki számára a legjobban biztosítani képes megoldás, ahol szemrebbenés nélkül és zavartalanul lehet ujjal mutogatni a másikra, hogy ő a felelős az egészért, vigye el ő a balhét, mi köszönjük szépen, jól ellébecolunk még újabb négy évig a törvényhozás házában.
Azonban, ha valamilyen csoda folytán véletlenül meglesz a narancsos párt kétharmados többsége és – egyelőre – még (csak) kér a nép, lépéskényszerbe kerülnek a kollégiumi szobatársak. Mert mi történik akkor, ha „azért a víz az úr” szolidan megkocogtatja Viktor király vállát és azt találja mondani neki, hogy „Papa! Idő van! Kéne most mán valamit csinálni!”? Akkor vajon kire mutogatnak majd, hogy hát nem lehet, mert ellenünk szavaznak? Kit tesznek felelőssé azért, mert a radikális – értsd: gyökeres, nem pedig szélsőséges – változásokat mégsem lehet végrehajtani? Vagy aláfekszenek a – Bogár László nagyon találó kifejezését kölcsönvéve – globalo-gazdinak, vagy tényleg (végre) felvállalják a nép, a Nemzet érdekeinek valódi szolgálatát. Egy seggel két lovat nem fognak tudni megülni, ez legjobb tudomásom szerint eddig még senkinek sem sikerült. Bizony ez konfrontáció a javából, csak még azt nem tudjuk, hogy a kettő közül kivel fognak komolyan, úgy istenigazából konfrontálódni. Tehát a lényeg igazából a konfrontáció iránya! Sejtéseink persze vannak, hiszen a Lisszaboni Szerződés nevű dokumentumnak a kormányzásra készülő narancsos párt általi szemrebbenés nélkül történő zökkenőmentes megszavazása egyértelművé teszi a választ. Persze, ha ostobán csinálják, még el is szúrhatják a dolgot! Magukra haragíthatják mindkét felet, akár egyszerre is. Ez is benne van a pakliban. Ha teszem azt, a globalo-gazdi felé nem tudják jól menedzselni a „hoztunk is ajándékot meg nem is”, a nép felé meg a „hoztunk is adócsökkentést, meg nem is” kezdetű helyzeteket, magyarán igazából egyik félnek sem tudnak nyújtani semmi érdemlegeset, nagy gáz lesz.
De legalább ekkora skandalum tör ki majd akkor is, amikor kiderül, hogy ki mellett teszi le a voksát a Fidesz és legfőképpen OV, a másik fél minimum rögtön belekezd a harci dobok kitartó és hangos püfölésébe.
Én úgy tapasztalom, hogy egyre több embernek, ahogy mifelénk mondani szokás, „kinyílik a csipája”. Ráadásul, hogy tetézzék a bajt, egyre többen veszik maguknak a bátorságot, hogy kérdéseket, mi több, kínos kérdéseket tegyenek fel. Ha egy kétharmados többség esetén nem történne semmi, a semmi alatt mondjuk azt értem, hogy kamerák kereszttüzében vezetőszíjon nem vezetnék el például szocialista vagy szabaddemokrata nagymenőket (tehát nem a kétszázötvenedik senkit a pártból, akit a kutya sem ismer!!!), szóval, ha nem indulnának meg a gyökeres változások, akkor azt darab ideig még biztosan el lehet (mai divatos szóhasználattal élve) kommunikálni, de a népnek ebből mán nagyon elege van, és akkor valóban bekövetkezhet az, hogy a párt elindul a lemorzsolódás útján, amely könnyen a felszámolódásához vezethet.
Néhány gondolat a Fidesz Jobbik paktumról. Posta Imrével tavaly (2009) augusztusában találkoztam először személyesen, a FÚSZ közgyűlésén volt meghívott vendég, ahol előadást tartott. Rá másfél hónappal később meg a tévéhíradóból hallom vissza azokat az infókat, amiket elmondott, és azóta, valahogy kísértetiesen bekövetkeznek a dolgok, amikről Imre beszél. Több diplomás, több nyelvet beszél, a munkahelye (köztársasági őrezred), ahonnan kirúgták, az is önmagáért beszél. Most vagy az van, hogy kitalálta az egészet – és én is aszondom, amit ő szokott, hogy jelentse már fel valaki végre, vagy cáfolják meg, vagy valami legyen mán, de kussol mindenki.
Vagy az van, hogy tulajdonképpen nála futnak össze a szálak és ő irányít itt mindent. Legutóbbi előadására egy helyi, éppen feloszlóban lévő Jobbik alapszervezet hívott meg. Imre elmondta, hogy gondok vannak a Jobbik vezetésével. Az első ötven listás hely tuttinak tűnik, de úgy néz ki, hogy a hatvanat is megugorhatják. Igen ám, csakhogy az első ötven hely közül jó néhányra kemény lóvéért már beültettek, mondjuk úgy nem odavalókat. Pár hónapja, amikor Pécsett járt, elmondta, hogy Morvai Krisztina egy hosszabb egyeztetésre ment el Orbánhoz, Vona Gábor tudta nélkül. Amikor erről beszámolt, Vona pillogott, mint Grisa a körmoziban. Most a legutóbbi előadásán már aláírt Fidesz-Jobbik paktumról beszélt én meg most kezdem kapizsgálni, mit is jelent az, hogy a Jobbik köztársasági elnök jelöltje Morvai Krisztina. Szerintem valami olyasmit jelent, hogy a narancsos ellenzéki párt simán rá fog bólintani. És ha a Fidesznek a Jobbikkal meglesz a kétharmad, nagyon könnyen meg lehet az első női köztársasági elnök is, és biztosíthatok mindenkit, hogy nem Szili Katalinnak fogják hívni az illetőt. Amint azzal mindenki tökéletesen tisztában van, piacgazdaságban nincs ingyen ebéd, azt valakinek mindig ki kell fizetni. Márpedig ezért a gesztusért a Fidesz – az elmúlt húsz esztendős pályafutását nézve – valószínűleg busásan be fogja nyújtani a számlát. Mondjuk, arra gondolok, hogy a Fidesznek ne kelljen lépéskényszerbe kerülnie. Aszongyák a Jobbiknak, figyeljetek gyerekek, a tömegek által támogatott tabu témákat egyelőre jegeljétek, ti se terjesztitek be, meg mi se terjesztjük be, így egyikünknek sem kell színt vallanunk. Telik múlik az idő, s közben minden marad a régiben. Lehet, hogy idővel megszólalnak majd elégedetlenkedő hangok és aszongyák: pedig a Jobbik programja tele volt tabu témákkal.
Emlékszünk még Horn Gyufára, a Horngyufa magyar termék névadójára? Má’ mikó’ megmondta, hogy a választási program az egy dolog, az utána jövő másik program meg egy másik dolog. Egy egészen másik!
Visszatérve még egy gondolat erejéig Posta Imre előadására.
Az előadás után volt egy vacsora és a magamfajta botcsinálta zsurnaliszta már többször is megtapasztalhatta, hogy bármennyire briliáns is az előadó és a téma, ami elhangzik az előadás keretében, mindig az azt követő vacsora az igazán lényeges, mert ott hangoznak el a … hogy is mondjam csak … mondjuk úgy, hogy a kamerán kívüli információk. Legyen elég annyi, hogy ez a vidéki jobbikos alapszervezet, amelyik épp most mondta ki, hogy az összes töke tele van a párttal, becsapottnak érzik magukat, mer’ hogy nem erről volt szó, fogja magát és feloszlik, valamint a többieket is erre kéri, mer’ hogy annak idején az alakuláskor nem ehhez adták a nevüket. Itt valami nagyon nem kóser! Vagy talán nagyon is?!
Pár nappal előtte Vukics Ferenc, a Magyarok Szövetsége vezetője járt Pécsett és a hallgatóság soraiból feltett kérdésre (videó-felvétel készült róla) válaszolva elmondta, hogy többször is kereste Vona Gábort, de egy ideje válasz valahogy sosem jön. A legutóbbi kontaktkor annyit lehetett leszűrni, hogy nem akarnak alapvető változásokat, alapvetően úgy jó az egész rendszer, ahogy most van.
Vukics:„Utolsó találkozó Bösztörpuszta után zajlott le, ahol azt a kérdést vetettük fel, hogy akkor most váltunk-e kormányt, vagy nem váltunk még az idén. Ott akkor azt a választ kaptuk, hogy ők (mármint a Jobbik) ezt nem tudják bevállalni, merthogy elértek eredményeket és azt nem lehet kockáztatni.”
Imre arról beszélt, hogy az EP választás utáni jó szereplést követően, ha feláll a Jobbik és azt mondja, hogy ő a maga részéről köszöni szépen, de nem vesz részt ebben az illegitim és alkotmányellenes komédiában, amit választásnak neveznek, és mindenkit arra buzdít, hogy ne menjen szavazni, annak lenne foganatja.
Nézzünk meg egy másik érdekes kérdést.
Mit gondol a kedves Olvasó, egy kétharmados Fidesz többség esetén Orbán vajon átvehetné Kádár szerepét?
Az egyik változat szerint bizonyos, talán gazdaságpolitikai értelemben minden valószínűség szerint igen. Lazítana kicsikét a gyeplőn, de csak annyira, hogy a nép lélegzethez jusson végre. Futná a „mi autónk” vagy a családi ház havi részletének törlesztésére, a frigót is gond nélkül fel tudnád tölteni, néhány prominens komcsit tényleg elvezetnének vezetőszíjon a kamerák előtt mindenki legnagyobb megelégedésére, vagyis megint kiszúrnák a szemedet néhány eléd szórt üveggyönggyel (ez ám az igazi képzavar a javából:-), ha tetszik, kicsikét lecsendesednél. Mindeközben a színfalak mögött a lényegi, a Nemzet életben maradásának szempontjából valóban lényeges dolgokon – ilyen például a termőföld és a víz – feltűnés nélkül túl lehet adni a szent cél, az adósrabszolgaság fenntartásának érdekében. És senki ne mondja nekem, hogy ez nem reális veszély, hiszen semmiféle jogi biztosítékot nem iktattak közbe ennek megakadályozására, előzetes lépések sem történtek ez az ügyben.
A kétharmados Fidesz többség esetén elképzelhető egy másik változat is, mely szerint OV nem tudná átvenni Kádár helyét. Nem maradna rá ideje. Nem hagynák, hogy maradjon rá ideje. Egyszerűen bedöntenék a rendszert. Soros Gyuri bácsi leszólna a tanítványoknak. A magyar politikai rendszer a pénzügytechnika lélegeztető-csövein keresztül úgyis hozzá van bekötve mind. A balos ölebmédia szétcincálná (Szalagcím: „Alkotmányos diktatúra egy teljes jogú Európai Uniós tagállamban!” Alcím: „Négy demokratikus charta megalakítása sem volt elég ahhoz, hogy megállítsa az Európa kellős közepén ámokfutó minidiktátort, a Duce szellemi örökösét!” vagy valami ilyesmi) és visszaültetnék a hatalomba a két gyökértelen kasztot, az internacionalistákat és a kozmopolitákat. Minden valószínűség szerint olyan fokú és gyorsaságú hatalom-visszarendeződésnek lehetnénk szem- és fültanúi, amilyent ma talán még elképzelni sem tudunk. Mivel nem látunk a színfalak mögé, nem tudjuk, hogy melyik változat megvalósulásának nagyobb az esélye, de egy biztos, mindkettő benne van a pakliban. Ma Magyarországon vezető pozícióba csak olyan ember kerülhet, akinél nem Magyarország érdekei állnak az első helyen és fogható, zsarolható valamivel, mert így bírható rá arra, hogy ne Magyarország érdekei szerepeljenek nála az első helyen.
Talán mégiscsak oda kellene figyelni arra, amit Varga Tibor jogtörténész mondott a jó múltkorában: Változtassunk, változtassunk, csak semmit meg ne változtassunk!
A röviddel ezelőtt polcra visszatett figurákat most újra leveszik, vagy előveszik a sifonérból, leporolják, és visszateszik a sakktábla megfelelő mezőjére, hogy újra játékba küldjék őket. Nem veszik észre, hogy a közönségnek jó ideje már elege van a régi partik újrajátszásából.
Sőt! Talán már a sakkozásból is elege van, unja, hogy folyton ő, és csakis ő kap mattot.
Ha más nem teszi meg helyettünk, nekünk kell megtennünk, úgy is mondhatnám, kutya kötelességünk benézni minden csomagolás mögé, és ha a csillogó sztaniolpapír mögött rohadt az áru, bármilyen mutatós is a kirakat, ahonnan elénk tették, azonnal hívni kell a KÖJÁL-t! (Bocs, most mán ÁNTSZ, vagy micsoda.)
Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg.Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.
Mikor, mit vegyünk le, és mikor, mit tegyünk vissza a polcra?
