Tarka piac
Az öregedő szem hamar elfárad. Leteszem a könyvet, és csukott szemmel gondolkodom, hányféle tehetséggel megáldott ember élt és él a világban, s hányan sikkadtak el, mert személyiségükből hiányzik az öneladás művészete. Pedig manapság ezen van a hangsúly. Jó pénzért mindent eladni, másrészt pedig olcsón vásárolni.
Közben bekapcsolom a rádiót. Éppen arról panaszkodik egy betelefonáló, hogy a választást követően az óbudai piacon alig lézengett vásárló. Mint kiderült, a fővárosiak egy része így büntette a vidékről érkezett eladókat a jobboldalra leadott voksuk miatt.
Miután eltelt az a bizonyos három nap, a kamrával és annak hiányában a lakótelepi kaptárakból is kifogyott a friss zöldség, gyümölcs, s mintha mi sem történt volna, a balosok visszaszállingóztak, bosszúból ócsárolva az árut, abból a meggondolásból, hátha olcsóbban juthatnak hozzá. Egyik, három centis, ilyen-olyan bevonatú műkörmös undorral válogatott, míg vele szemben, a sok munkától göcsörtös kéz óvatos szeretettel rakott újból rendet a halomba pakolt zöldségek között, megbecsülve a termést, amit maga hozott létre sok munkával, kínlódással.
Persze, aki egész életében az emeletre lép, nem közvetlenül a földre, elveszíti azt természet adta erőt, ami a vidéken élőkből nem tűnt el. A városi rafináltságra pedig hála Istennek nincs befogadó készségük, mert ők a természet rendje szerint élnek, amiben mű körmöknek sincs helye.
No, persze nem vagyunk egyformák, vannak a vidékiek és a városiak között is, ilyenek vagy olyanok. Ám csak nem kellene a politikát önös cél miatt, még a vásárlói szokásokba is átvinni, annak alapján ítélkezni. Mert mi történne, ha a vidék beintene? Megtehetné azon az alapon, hogy amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten! Akkor el lehetne riszálni a multikhoz, a sok ócskaságot drága pénzen, alku nélkül megvenni, s ha kérdése lenne valakinek, maximum a magasban repkedő verebek csiripelnének vissza. Azokban a városi hodályokban nem kérdezi meg senki, hogy van az unoka, jár-e már egyetemre a gyerek, vagy meggyógyult-e a férj/feleség. Tanácsot sem kaphat senki, hogy a különböző nyavalyákra mit igyon, egyen a beteg, hogy mielőbb talpra álljon, vagy egyáltalán hol találja meg a keresett árút. Szó nélkül suhannak el egymás mellett az emberek, abban a lelketlen, természet ellenes világban, ahol csak a profit számít. Otthon aztán találhat a kenyérben sült egeret, a színező anyaggal bevont, csomagolt csirke alól előkerülő gusztustalanságokat, a tisztításuk után azonnal megfeketedő zöldségeket, hogy csak néhány legyen említve.
El lehet gondolkodni, hol is érdemes vásárolni, és jusson eszébe mindenkinek, hogy a vidékiek már hajnalban többet tettek, mint sok városi egész nap. Ők a mindennapok hősei, akik ráadásul helyünkbe hozzák azon termékeket, amiktől egészségesek maradhatunk.
Az acsarkodást pedig bízza mindenki a politikusokra, úgyis kamu az egész, mi pedig próbáljuk meg egymást tisztelni, megbecsülni, hiszen egymás nélkül nem megyünk semmire, egymást kiegészítve viszont sokra vihetjük, hiszen annyi tehetséges ember él hazánkban. Nem ártana néha legalább egy-két jó szóval illetni őket.
Vagy tévednék?
V.A.
Nemzeti InternetFigyelő
Kapcsolódó cikkek:
LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű
Nem, kedves V.A. nem téved! A “kis” probléma csak abból adódhat, hogy akik büntetik a termelő, kétkezi munkából élő vidékieket, akiktől az egészségük függ, azok nem olvassák az Ön írását. Ha esetleg olvasnák, akkor sem gondolkodnának el rajta.
Kedves Lívia! Ez így igaz!
Afrikában helyenként megeszik a majmokat. Megfogni pedig úgy is tudják, hogy csalafinta csapdát állítanak. Odút vájnak egy fába, be csak akkorát, hogy a majom ökle szűken beférjen. Azután az odúba betesznek valami finomságot, de úgy, hogy gondosan figyelnek rá, hogy a majmok lássák. A majmok mindig odamennek, mindig van egy amelyik benyúl az üregbe, megfogja a finomságot és csapdába kerül. mert elengedni nem hajlandó. Inkább hagyja levadászni magát, de a megragadott csalit nem ereszti. A gazdagság ígérete, a pénzen megvásárolható kényelem és jólét az a csali, amit bedugnak nekünk a lyukba. És mi engedelmesen megragadjuk, és holtig tartó rabszolgaságra kényszerítjük saját magunkat. Lapos tévéért, kivehető ajtós turmix gépért és a jó ég tudja mi minden marhaságért, ami messze nem nélkülözhetetlen, de olyan jólesik, hogy van nekünk. Megérdemeljük a sorsunkat. 1 – 2 hektár föld bőven eltartana 1 családot tehénnel, disznóval, baromfival, zöldséggel. Mindenkinek kellene dolgoznia, de senkinek nem kellene olyan sokat dolgoznia. Mindenki független lehetne és szabad.
Kedves eSZeL! Más oldalakon is egyet szoktam érteni a hozzászólásaival.
Egyik szemem sír a másik meg üveg. 🙂 Örülök, hogy nem vagyok egyedül és szomorú vagyok, hogy olyan kevesen vagyunk.
Bizony. bizony meggyőződésem, ha a vidék nem termelne annak ellenére, hogy ezer rendelkezéssel akadályozzák őket, akkor már több mint valószínű, hogy csődbe jutott volna az ország.
Baumag