Hirdetés

Szászavinc, a halott település. Verespatak jövője?

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Verespatak: egy fogalommá lett romániai település Fehér megyében, Budapesttől 450 kilométerre, amiről mindenki hallott már, de csak kevesen követik kitüntetett figyelemmel az évről évre, hónapról hónapra felröppenő híradásokat. Az utcán megállított átlag járókelőnek olyan szavak jutnának hirtelen eszébe Verespatak kapcsán, mint az arany, a bányászat, a cián, a környezetszennyezés vagy a tiltakozás. 

Ami azt illeti, legkevésbé ezeknek az átlag járókelőknek lehet felróni a hiányos informáltságot. Ennek oka ugyanis az 1998 óta hol tévesen, hol hiányosan megjelenő írások számában és minőségében keresendő. Verespatak mégis kivívta magának, hogy a közbeszéd része legyen. De mi a helyzet a toxikus anyagokkal elárasztott, mára halott Szászavinccel (Geamăna)?

szaszav 2


Kép forrása

A csönd megtörni látszik. Ezt nem csak a megszaporodott cikkek indikálják, hanem az olyan figyelemfelkeltő videók is, amelyek a társadalmi felelősségvállalás élénkülését mutatják. Mindenképpen úttörőnek számít ilyen tekintetben Kocsis Tibor rendező, legalábbis ami a magyarországi visszhangot illeti. Új Eldorádó című, 2004-es dokumentumfilmje négy évvel a Romániából Magyarországra zúduló, tiszai ciánszennyezés után készült a verespataki bányavidék veszélyeztetett falvairól. A feltáró részletességet alkalmazó Kocsis számos fesztiválon mutatta be Verespatak (addigi) történetét, ami több ízben nyerte el a legjobb dokumentumfilmnek járó elismerést (például a 36. Magyar Filmszemlén, de 2005-ben elnyerte még a Magyar Filmkritikusok Díját, illetve a közönségdíjat szerzett a Trieszti Filmfesztiválon). Sőt, Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi miniszter a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta Kocsis Tibornak.

Florin Cofar az ébredező román felelősségvállalás egyik zászlósa lehet, aki a rövidfilm műfaját megragadva egy alig három perces segélykiáltást intézett közönségéhez. A rendezőről szinte semmit sem találni az internet amúgy végeérhetetlen adatrengetegében. Egy román cikkből azonban kiderül, hogy egy temesvári fogorvosról van szó, aki amatőr csapatával szabadsága idején forgatta figyelemfelkeltő filmjét Szászavincről. Mindezt pedig személyes kötődése miatt, hiszen a környéken, Veresvölgyben (Rosia Poieni) nevelkedett.

[vimeo 74702619 w=600 h=337]

A film a készítők nevének ismertsége nélkül is gyorsan terjed a világhálón. Ebben szerepet játszhatnak az alkotás már-már művészi kvalitásai. A jól felépített dramaturgiának, hatásos zeneiségnek és képiségnek köszönhetően nyelvtudás nélkül is „érezzük”, miről szól. Múlt és jelen, egy – a mára mérgező tóval körülvett templomban – imádkozó fiú és felnőtt „alteregójának” találkozása a lerombolt, egykor zsibongó falu helyén, amit egyik napról a másikra telepítettek ki. A nagy sietségben azonban megfeledkeztek a terület megtisztításáról, az épületek lebontásáról, sőt a temető sírjainak kihantolásáról is. Így most az egykori falu templomtornya kiált az ég felé, hogy szétharsogja a mohó kapzsiság mindent mindennek alárendelését.

Bár az üzenet egyértelmű, a hiányérzet elkerülése és a biztos megértés érdekében mégis jobbnak láttam a szöveg lefordítását, amiben egy kedves erdélyi barátom, Mateiu Kata segédkezett, így teljes mértékben rá hagyatkozom ebben a tekintetben:
„Eltelt húsz év, de nem az évek múlásával, hanem az által öregszünk, ha lemondunk az álmainkról. Az elhagyott álmaink azoké a gyermekeké, akik valamikor mi magunk is voltunk. Nézz az ő szemükön keresztül és tudni fogod: az álmaidnak élsz, vagy éppen azt rombolod le.”
„A falu akkor lesz halott, amikor a templomot is bezárják a zagytározó miatt”.
„Tanulj az én drámámból, válaszd azt, hogy nem leszel közömbös, válaszd a vágyaidat, küzdj értük. Válaszd a fiatalságot és a szabadságot”.

A halált hozó massza, ami betemette a völgyet nagyon is él, bár ez ebben az esetben inkább csak újabb veszéllyel fenyeget. Fosztó Zoltán mérnök, aki 1984 és 1990 között dolgozott építésvezetőként Szászavincen, a Nagylupsa községhez tartozó Fehér megyei kis településen, korábban ezt nyilatkozta:
„a hatalmas mennyiségű zagymassza egyáltalán nincs nyugalmi állapotban, folytonos mocorgásával feszíti a gátat, és minden pontjára hatalmas feszítőerővel nehezedik. Már a kezdetek kezdetén megmutatkozott a gátrendszer káros hatása a környezetre: a völgy ökoszisztémájának teljes elpusztítása, a hegy elhordása valóságos környezeti katasztrófát jelentett, az erdőpusztításról, a mesterségesen előidézett erózióról, az emberek kényszerű életmód- és környezetváltozásáról nem is beszélve. További beláthatatlan katasztrófasorozat forrása lehet az, ha a gát szintjét felemelik száz méterig, ugyanis a tervezett anyag és technológia bármiféle módosítása gátcsuszamlást okozhat.”

[googlemaps https://maps.google.com/maps?source=embed&q=46.328056,23.212222&hl=hu&t=k&ie=UTF8&ll=46.320556,23.202782&spn=0.032777,0.084543&z=14&iwloc=A&output=embed&w=425&h=350]

Szászavinc halott, de története korántsem ért véget. Állandó környezeti veszély, a folyamat pedig visszafordíthatatlannak látszik. Szászavinc csak egy szimbolikus áldozata a számtalan erdélyi réz-, ezüst- és aranybányában használt cianidos technológiának, aminek része az ezer méteres hegyek szó szerinti értelmében vett elbontása és elhordása, a völgyek mérgező üledéktárolókként történő „hasznosítása”, illetve az, hogy a patakokat és folyókat ipari elvezető csövekként alkalmazzák, kipusztítva az élet utolsó jeleit is belőlük. De hová folynak azok a folyók? 2000-ben a nagybányai román-ausztrál tulajdonú Aurul bányavállalat balesete kapcsán megtanultuk, hogy a Kárpát-medence vízgyűjtőjeként funkcionáló Magyarországnak a bőséges vízellátásból nem csak haszna származik, hanem mások felelőtlenségéért is meg kell fizetnie.

Szászavinc sem az utolsó példázata ennek a jelenleg végeérhetetlennek tűnő krónikának, hiszen az EU tagállam Romániában 2016-ra tervezik az Erdélyi Érchegység egy másik, Szászavinc melletti bányájának megnyitását Verespatakon. Ezúttal egy nagyrészt kanadai tulajdonú cég kíván 300 tonna aranyhoz és 1600 tonna ezüsthöz jutni. Az „aranyásók” célpontja most egy olyan falu, ahol már Kr. e. 550–450 között is bányásztak aranyat – csak éppen nem ciánnal, nem a természet könyörtelen kizsákmányolásával, egyszerűbben fogalmazva: nem ilyen áron – és ahol a rómaiak 2000 éves labirintusszerű, földalatti folyosórendszerei a mai napig látogathatóak. A természeti rombolás mellett tehát egyedülálló régészeti értékek is megsemmisülnének.

A projekt mellett sűrűn emlegetett érv, miszerint a cég munkalehetőséget biztosít a helybelieknek, csupán a rövid távban gondolkodókat nyugtathatja meg, hiszen az mindösszesen tizenöt évig tervezi a kitermelést. De mi lesz ezután? Nem nehéz megjósolni: a bánya bezár, a munkahelyek megszűnnek, a lakosok ellehetetlenednek, megbetegednek, az egykor fenyvesekkel borított, zöld hegyeken évszázadig tátong majd az ember okozta seb, szivárgó mérge pedig vörösre festi majd a holt vidéket. A kérdés csak az: valóban Verespatak lesz a jövő Szászavince?

KŐVÁRI GYÖNGYI KRISZTINA

A Verespatak környéki külszíni teraszos fejtés jól kivehető a Google Térképén:

veresp 1

Verespatak és a mellette lévő, narancssárga és vérvörös savas folyadékkal elárasztott egykori Szászavinc:

veresp 2

A műholdfelvételen látszik az ülepítőtóval körülvett szászavinci templom:

szaszav

Az idézett nyilatkozat forrása: Végh Balázs: Gyilkos-e az Aranyos? (letöltés dátuma: 2013.09.29.)

További tájékozódási lehetőség a témában: www.ujeldorado.hu
Angolul vagy románul tudóknak: www.rosiamontana.org

CampusonlineNemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás