Évek óta figyelem a trianoni megemlékezések és a Trianonnal összefüggésbe hozható alkotások sorát, és ezeket meglehetősen hiányosnak tartom. Sokan elmondják beszédeikben, hogy mi történt, hány négyzetkilométerrel csonkították meg az országot, kik voltak a felelősei ennek az aljas és a történelemben egyedülálló döntésnek, majd a Székely Himnusz eléneklésével bezárulnak a megemlékezések. Néhol persze kopjafaállítás is történik, a múlt század húszas éveinek szlogenjei is elhangoznak, tehát, ezen a napon kiélhető a trianoni gyász, az egészséges nacionalizmus, amely minden normális magyar emberben megvan, a nemzeti kereskedők eladják az öntapadós „Nagy-Magyarországot”, az aranyárban mért zászlókat… és ezzel mindenki jól járt.
A megemlékezések azonban így, semmit nem érnek. Ugyanis Trianon országcsonkítása nem a határoknak fájt, nem az elcsatolt vasúthálózatnak vagy erdeinknek és földjeinknek okozott szenvedést, hanem az embernek… és ezzel az embernek okozott fájdalommal, az egyéni gyötrelmekkel senki nem foglalkozik ezekben a nagyívű, de semmitmondó politikusi, civilszervezet-vezetői beszédekben. Nincs olyan film, amelyben konkrétan a személyes trianoni fájdalom jelenik meg, a családi, emberi tragédiák elevenednének meg. Általánossá, lassan elcsépelté válik a megemlékezés, amelyben a „mindent vissza” szólamok rég lejárt lemeze hallatszik ki csupán.
A megoldások is ismeretlenek maradnak, s csak a nosztalgia könnyei látszanak és csak a szipogását hallani, vagy néhány elvetemült, magyarellenes elképzelést, a jó szándék rongyaiba bugyolálva, amilyen a román vezette MVSZ aláírásgyűjtése volt „Trianon felülvizsgálatáért”… – a mai magyargyűlölő Unióban.
Egy nemzet tragédiájának csak a fájdalmaira emlékezni, csak a keserveket felelevenítve búslakodni értelmetlen és haszontalan. Hiszen nem visz előre, nem kínál megoldást, de a jogos felháborodásban el-elszólt ostobaságok bajt hozhatnak a határon kívülre szakadt magyar honfitársainkra. Ezért alaposan meg kell gondolni milyen célt szolgál a Trianonra való megemlékezésekkor elmondott beszéd. Mert minden szónoklatnak célja kell, hogy legyen. Jó célja!
Trianon megtörtént, de az 1938-40-es határmódosítások is éppen ilyen történelmi események voltak. Az 1947-es Párizsi békediktátum is fontos, mert a nagyhatalmi arrogancia aljassága a mai napig érvényes, és máig ugyanúgy tapasztaljuk. Voltaképpen egy 102 éve tartó holokauszt részesei vagyunk a Kárpát-medencében, de ha jobban és tüzetesen átnézzük a magyar történelem lapjait, akkor a pozsonyi csata óta ugyanaz az európai gyűlölet vesz körül minket, amely Párizsban 1947. február 10-én megnyilvánult: Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak. Párizsban még plusz három településsel megcsonkították az országot Trianonhoz képest… Tehát, most nem az első megcsonkíttatásunkra, hanem az aljasabb Párizsra kellene emlékezni azzal a fájdalommal, amit Trianon emléknapján, a nemzet gyászának emléknapján érzünk.
A fájdalom, a nemzeti érzés és a „mindent vissza” szlogen mellet azonban sokkal nagyobb felelősségünk van a nemzettel szemben. Az a felelősség, amely nem az elcsatoltságra, hanem az összetartozás érzésének megerősítésére összpontosít. Mert lehet határokat húzni, lehet az új főhatalom részéről elnyomást gyakorolni, de a nemzetet szétválasztani nem lehet. Mert a nemzetnek olyan erős kötelékei vannak, amelyek szétszakíthatatlanok. Ilyen a magyar kereszténység, a közös nyelv, a kultúra, a népdal, a népmese világa, a családi kapcsolatok szövevénye és a történelmi múlt. És ilyennek kellene lennie a szülőföldhöz való hűségnek is. Mert nem elég hazalátogatni olykor, letenni egy csokrot a temetőben, mécsest gyújtani a falu templomában… mert akikre a hazalátogatáskor emlékezünk, azok bizony maradtak, szenvedtek, de nem hagyták el a földet, a szülői házat, pedig az idegen hatalom és a visszatérő magyar világ is komoly megaláztatásokban részesítette őket…
Nem elég külországokban június 4-én sírva elénekelni a Székely Himnuszt, vagy egyszer egy évben elmenni Csíksomlyóba… de év közben idegen országokból osztani az ostoba tanácsokat, már-már parancsoló hangnemben az idegen főhatalom alatt élő magyarok számára… vagy nyugdíjasként Magyarországra húzódva, egy idegenben leélt élet után okoskodni. Ott kell helytállni, ahol a szülőföld veszélyben van, ahol a nemzettestvéreink kínlódásán lehet segíteni, ahol részt vállalhat az ember abban a küzdelemben, amelyet Trianon és Párizs okozott. Mert a magunk Trianonját manapság mi magunk okozzuk elsősorban a hűtlenségeinkkel, az elégedetlenkedéseinkkel, a hazaszeretet hiányával, a pénzéhséggel, és azzal, hogy megszokásból emlékezünk, megszokásból hőbörgünk, de tenni semmit sem, vagy csak rosszul teszünk.
Ideje tehát, új alapokra helyeznünk ezeket a júniusi megemlékezéseket, hogy ne csak június 4-én, és február 10-én emlékezzünk, hanem töltse be mindennapjainkat is az egymásért a hazáért és a nemzetért folytatott küzdelem. Nem hangosan hőbörögve, ne mit sem érő aláírásokat gyűjtögetve, hanem a mindennapok ebbéli, magunk alkotta értékét letéve az asztalra. Tanítsuk meg a fiataloknak, mi a Kárpát-haza, adjuk át e haza iránti elkötelezettségünket, tanítsuk meg magyarul imádkozni gyermekeinket és unokáinkat, s vegyük rá hozzátartozóinkat, hogy költözzenek haza Pozsonytól-Brassóig, Gyergyótól-Újvidékig… mert amit feladunk, elhagyunk azt nem, vagy csak nagy erőfeszítéssel lehet visszafoglalni.
Az alkotóművészek filmesítsék meg a személyes tragédiákat, a magyar holokauszt minden apró részletét, az emberi gyarlóságok, az árulások sokaságát a megpróbáltatások és a szenvedések ezernyi változatát. Az írástudók rögzítsék a még élők vallomásait a magyar holokausztról… hogy ne csak a megemlékezés hőbörgő szónoklatai maradjanak meg a jövő számára, hanem a tények, az áldozatvállalások, a hazaszeretet példái is.
Mert a történelem Ura mindenképpen visszaállítja az igazságot, és erre az időre is tartalékolnunk kell olyan generációkat, akik képesek, méltók és kellően alázatosak lesznek akkor, amikor az örökséget vissza kell, vissza lehet majd vennünk a nemzet jussát Istentől.
A szomorú történelmi emlékezés, öröm is legyen afelett, hogy megmaradtunk és van jövőnk a Kárpát-medencében, ha összetartozásunk értelmét végre felfogjukés aszerint próbálunk élni, nevelni és cselekedni. Nem feledve a múltat, nem lemondva arról, ami a miénk, megtartva keresztény hitünket és bízva az isteni Kegyelemben, ami számunkra az egyedüli jövőt jelentő lehetőség, hiszen az Istenszülő, az Isten-anya, egyben hazánk Királynője, őre, gyámolítója és patrónusa is Isten előtt…
Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg.Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.
