Gyermekkoromban a karácsonyt megelőző adventi időszakban, hittantanárunk, Halmay Paskál ferences atya azt a feladatot adta, hogy minden nap írjuk fel egy kis cetlire, milyen jócselekedetünk volt aznap. Lestük is, hogy hol segíthetünk, milyen jót tehetünk másoknak. Otthoni segítés anyukánknak vagy segítünk a piacról hazavinni egy szatyrot idős embereknek. Felcsillant a szeme egy-egy „megsegített” öregnek, amikor elmondtuk miért is ez a nagy lelkesedés. Aztán ezeket a papír cetliket karácsony Szentestéjén odatettük a jászolhoz, mint a Három Királyok az aranyat, a tömjént és a mirhát…
Most nem karácsony, hanem a böjt ideje következik. A nagyböjt ideje, amikor nem csupán arra koncentrálunk, hogy jót tegyünk, hiszen a keresztény ember alapvető kötelessége mindaz, amit Jézus ránk hagyott. Így válik természetessé a szeretet, a mások iránti megértés, a segítés ott, ahol kell, ahol szükség van rá a környezetünkben. Ebben a ma kezdődő időszakban Húsvét Vasárnapig arra kell összpontosítani a keresztény embernek, hogy lelkiismeretvizsgálatot tartsunk, hogy felismerjük önmagunkban mindazt, amit gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással követünk el Isten, ezáltal önmagunk ellen.
A mai kor olyan, mint az akadályfutás. Méterenként állít bűnre alkalmat adó helyzetek elé. A közgondolkodás kicsorbult, nélkülözi mind az alapvető emberi érzéseket, mind azokat az emberi magatartásformákat, amelyeket a keresztény ember magáénak tart. Akarva, akaratlan megszegünk mindent, ami Krisztust követővé tesz bennünket.
Ám, minden esztendőben visszatérő alkalmat kapunk arra, hogy lélekben, hitben megerősödjünk, hogy kipróbáljuk magunkat Hamvazószerdától, Húsvét Vasárnapig. Hamvazószerda a böjt napja, amikor nem eszünk húst, megpróbálunk lemondani azokról élvezeteinkről, függőségeinkről, másokat zavaró szokásainkról, amelyek nem tartoznak létfenntartás legalapvetőbb követelményei közé, azaz, megpróbálunk normálisan élni ebben az időszakban. Például, nem romboljuk egészségünket a dohányzással, csak annyit eszünk, hogy elmúljon az éhségérzetünk… Ám, ezek a lemondások csak akkor értékesek, ha nem farizeusként, megszokásból tesszük, hanem ebbéli elhatározásunk lelki, hitbéli igény is egyben. Ha valóban megvizsgáljuk önmagunkat és valóban elhatározzuk, hogy jobbá akarunk válni, méltóvá ahhoz az ajándékhoz, amelyet Istentől kaptunk – Jézus Krisztus által. Ez pedig, Krisztus értünk vállalt szenvedése, halála és Feltámadása, valamint az ebben rejlő ígéret: az örök élet.
A mai ember nem a holnapnak, nem az örök életnek él, nem az vezérli, hogy ez a földi lét csupán egy átmenet, átutazás, egy próbatétel a számukra. A jólét, a modern világ vívmányai, a pénz mindenáron való megszerzése felülírja a hitet, a szeretetet, Krisztust. Az internet világa a lélekrombolásban teljesedik ki, hiszen vért, erőszakot, szenvedést, embertelenséget közvetít.
Az ember immunissá válik mások szenvedéseit illetően. Amikor látjuk Jézus szenvedéstörténetét, már nem hat meg a véresre ostorozás, a Golgota felé vezető út, a kereszt súlya, mert naponta látunk hasonlót. Csakhogy, nem fogjuk fel a lényeget: a Teremtő Isten a mi bűneinkért szenvedett, mi is oda- odacsapunk a megkötözött Istenfiára az ólmozott korbácsunkkal, amikor az Ő parancsai ellen vétünk, amikor keresztény testvéreinkkel rosszul bánunk, amikor nem tesszük meg a kötelességünket másokkal és magunkkal szemben… amikor a kereszténység csak hivatkozási alap, csak anyagi előnyt biztosító lehetőség, lelki, hitbéli töltés nélkül. Ma ezt tapasztaljuk lépten-nyomon.
A nagyböjti időszakban, Isten minden keresztény ember számára új lehetőséget biztosít, hogy felismerje magában a rosszat, a gonoszt, az istentagadót. Lehetőséget kapunk, mint a keresztény felekezetek tagjai arra, hogy a bűnbánatban, az önvizsgálatban végre felismerjük a Krisztusban való egységet, a testvériséget. Mert a keresztény felekezetek, félremagyarázva Jézus tanítását, ma mindenkit magukhoz ölelnek, csak egymást, a Krisztust követő testvért nem! Pedig, ma ideje van az összefogásnak, az egymás iránt érzett és tudott keresztényi szeretetnek. Akik nem fogadják el Jézust, azoktól távol kell maradnunk, és a port is le kell vernünk lábunkról – Jézus felszólítása szerint –, ellenük való tanulságként. (Mk, 6.11.) Mi nem ezt tesszük! Mi pont azokat tartjuk fontosnak, egymást viszont marjuk és bántjuk, civilként és felszentelt papként egyaránt.
Egyesüljön ebben a nagyböjti időszakban a keresztény világ a bűnbánatban, egymás Krisztusba vetett hitét megbecsülve és magunkét szigorúan megtartva! Bízzuk magunkat és egymást Jézusra. Ha pedig kell, úgy, vállaljuk egymásért és a hitünkért a töviskoszorút, a kereszthordozást, az korbács fájdalmát! Mert csak így jutunk el – Jézus által – a Feltámadás örömébe, az örök életbe.
Mindez azonban nem csak a hívek közösségére vonatkozik, hanem papjainkra is, akik felelősséget vállaltak a hívő népért, de, mert esendő emberek, ők is sokszor megfelejtkeznek hivatásuk legalapvetőbb követelményeiről, amelyeket megfogadtak, és amelyekért szentelésükkor oly sokan imádkoztak: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.”
Van tehát feladatunk a Nagyböjtben önmagunkkal és keresztény testvéreinkkel szemben, ahogyan a világot illetően is, mert kétezer éve érvényes a jézusi mondat: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. (…) Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn.14. 6.)
Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg.Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.
