Siklósi András: Ünneprontás egy irodalmi Nobel-díj kapcsán


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Mostanában megint sűrűn hallat magáról a 80 éves Imre Kertész (kárttesz?): pl. külföldi interjúiban rendre elhatárolódik mindentől és mindenkitől, ami/aki a magyarsággal hozhatná bármilyen kapcsolatba; majd később itthon önmagát is megcáfolva mosakszik, hogy az általa mondottakat félreértelmezik, hiszen ő mindezt „nem is úgy” gondolta. (Lehet, hogy vénségére szenilis már, vagy csupán belezavarodott a sok ócska, rágalmazó hazugságba, majd az ezeket követő magyarázkodásokba?)

A dolgok megvilágítása végett talán nem érdektelen közreadni azt a kis pamfletemet, amit közvetlenül a kitüntetése után, néhány éve írtam. Ebben alaposan „helyre tettem” őkelmét, rámutatva arra, hogy mekkora károkat okozhat a magyar kultúrának, ha valódi értékeink helyett egy ilyen senkiházi fércmunkáit tolják előtérbe. Ez a változatlanul időszerű értékelésem eddig csupán az általam szerkesztett Tárogatóban jelent meg, ezért bocsátom most az internetes világháló szélesebb nyilvánossága elé.

Ha valamihez értek egy keveset, akkor a politika és az irodalom (no meg az irodalompolitika!) föltétlenül ide tartozik, hiszen mindkettőt több mint 30 éve aktívan művelem, időmet s energiámat nem kímélve. Ennél fogva szilárd meggyőződésem, hogy a különféle irodalmi, művészeti, kulturális és tudományos kitüntetések, elismerések – köztük a Nobel-díj is – csak a legritkábban szólnak a valódi értékeknek, a tényleges teljesítményeknek, az igazán kiemelkedő életműveknek. Sokkal inkább politikai-ideológiai elkötelezettségen, klikkekhez, szekértáborokhoz fűződő hűségen, ill. újabban faji-vallási-etnikai (nemzeti) hovatartozáson alapulnak. Nem kivétel ez alól a hazai Kossuth- vagy Széchenyi-díj, a külföldi Oscar-díj s a talán „legrangosabbnak” számító Nobel-díj sem.

Különösen az utóbbi 20-25 évben az irodalmi Nobel-díjjal (hogy a tárgyunknál maradjunk) jutalmazott szerzők 70-80 %-a zsidó, függetlenül állampolgárságától, nemzeti(ségi) kötődésétől. A vak is láthatja, hogy itt valami ármány van, mert a nagy számok törvénye alapján teljesen valószínűtlen, hogy a Föld több mint 6 milliárdos népességében alig 15-20 milliónyira tehető zsidóság ennyi fantasztikus tehetséggel rendelkezzen, míg az elsöprő többség összesen csupán a díjak 20-30 %-át érdemelje ki. Roppant különös az is, hogy a világirodalom legmagasabb csúcsait ostromló, páratlanul gazdag magyar irodalom (gondoljunk csak hirtelen a 20. századiak közül Móricz Zsigmondra, Szabó Dezsőre, Prohászka Ottokárra, Ady Endrére, Kosztolányi Dezsőre, Erdélyi Józsefre, József Attilára, Németh Lászlóra, Nyírő Józsefre, Illyés Gyulára, Reményik Sándorra, Dsida Jenőre, Sinka Istvánra, Nagy Lászlóra, Tamási Áronra, Herceg Jánosra, Márai Sándorra, Wass Albertre, Sütő Andrásra és másokra) kiválóságai ezidáig egyetlen Nobel-díjat sem kaptak, noha a tőlünk létszámban is elmaradó nemzetek (finnek, dánok, svédek, norvégok, izraeliek, svájciak, írek stb.) fiai akár 3-4-gyel is büszkélkedhetnek. Igaz ugyan, hogy Magyarország más területeken (kémia, fizika, orvosbiológia) tizenvalahány alkalommal részesült a dinamit feltalálójának hagyatékából, ez azonban nem pótolhatja a jelzett súlyos mulasztást. Ráadásul az ügynek van egy olyan „apró” szépséghibája is, hogy a tudomány eme „magyar” fenoménjai közül egy sem tekinthető igazán közülünk valónak, hiszen kivétel nélkül valamennyien zsidók. Így magyar Nobel-díjasokról semmilyen formában nem beszélhetünk, legföljebb magyarországi vagy Magyarországon született, onnan elszármazó zsidókról. Tudományos eredményeiket most nem vitatom, ám alig hiszem, hogy ennyire fölötte állnának valóban magyar kollégáiknak; s az sem valószínű, hogy pusztán képességeiknél fogva valaha is világhírre vergődtek volna, ha nem a „választott népből” ered családfájuk. Közéletünk romlottságára, sajtócenzúránkra s egész hazug világunkra persze jellemző, hogy soha egy félmondat, egy óvatos célzás erejéig sem meri említeni senki a föntieket, miközben fülig érő szájjal dicsekedve „magyar” Nobel-díjasainkat ünnepeltetik velünk úton-útfélen. Szeretném hangsúlyozni, hogy az eddig kifejtettekben a legcsekélyebb rasszizmus (antiszemitizmus) sincs, mindössze annyit óhajtok leszögezni, hogy népünknek e téren is joga van a tisztánlátásra, a kendőzetlen igazság megismerésére. Vagyis ne áltassuk magunkat, s ne tűrjük el az olcsó, propagandisztikus félrevezetést, hanem nevezzük nevén a dolgokat. Egy magyarból attól nem lesz bantu néger, ha történetesen Kenyában születik, s ráadásul még a szuahéli nyelvet is beszéli.

Évtizedek óta időszerű volt, hogy végre egy arra méltó honfitársunk is elnyerje az irodalmi Nobel-díjat. Viszont álmunkban sem sejthettük, hogy egy sehol senki által nem ismert, huszadrangú írócskát emelnek a rivaldafénybe. A „hivatásos holokauszt-túlélő”nek jellemezhető, „liberálisan magyargyűlölő” Kertész Imre még a hazai gyengécske zsidó irodalomban is másodvonalbeli, s itthon kiadott művei korábban a kutyának sem kellettek. Most persze napok alatt szétkapkodták a könyveit, sőt SZDSZ-es irányultságú kultúrkomisszárjaink máris kötelező középiskolai tananyaggá akarják tenni Sorstalanság c. főművét. És hát a sajtó, rádió, tévé egyvégtében hozsannázik, „profi” irodalmáraink pedig nem győznek meaculpázni, hogy eddig bizony nem méltatták érdemeinek megfelelően hazánk nagy fiát. No de ami késik, az nem múlik. Hősünk pillanatokon belül bekerül a magyar köztudatba (is), e felől semmi kétség. (Várhatóan maceszpusztító esztéták lihegő serege veti magát írásaira, s rövidesen bombasztikus recenziók, elemzések tömkelege tölti meg újságjaink, folyóirataink minden macskakaparást eltűrő hasábjait.) Kedvező nemzetközi fogadtatását illetően sem kell aggódnunk, hiszen a világsajtó is hit- és fajtestvérei zsebében van, akik nyilván pártfogásukba veszik a kedves „rokont”.

De hát ki is ez a Kertész Imre? Még a bennfentesek is alig tudnak róla valamit. Sőt még önmaga is csak hitetlenkedve, kétségekkel fogadta, hogy ekkora meglepetés érte. Mint szántóvetőt a derült égből lesújtó villámcsapás. Kritikai értékelésére természetesen nem vállalkozhatom (sajnálnám rá az időmet pocsékolni!), inkább néhány külföldi lapvéleményt idéznék róla. A New York Times szerint Kertész nem túl ismert, még Magyarországon sem. A holokauszt sincs az ottani emberek tudatában, de talán a díj fényében majd szembenéznek vele. Az orosz Izvesztyija nem tartja meggyőzőnek a Svéd Királyi Akadémia döntését. Magyarország ugyan már rég várományosa az irodalmi Nobel-díjnak, az esélyesek között azonban éppen Kertész senkinek sem ötlött volna eszébe. A Németországban élő írót aligha lehet magyarnak nevezni, elismerését bizonyára elsősorban tragikus sorsának köszönheti. A lengyel Rzeczpospolitika úgy véli, hogy a holokauszt témája még mindig nincs kimerítve. (Mi viszont annál inkább unjuk már! – S. A.) Kertész maga is úgy nyilatkozott, hogy hazájában (ez szigorúan idézőjelben értendő!) nem történt meg az elszámolás a múlttal, és a magyar antiszemitizmus egyáltalán nem lezárt fejezet. A lap szerint Kertész Nobel-díja nemcsak regényei irodalmi értékének tudható be, hanem a „ma divatos” témának is. A német Frankfurter Rundschau azt írja, hogy néhány vitatható döntés után a bizottság most remekül választott, hiszen Kertész lényegében az első olyan holokauszt-túlélő, akit e ragyogó irodalmi díjjal tüntettek ki. A Corriere delle Sera megjegyzi, hogy a Sorstalanság Olaszországban közel sem volt akkora siker, mint amilyenre rászolgált volna. Roppant beszédes – nemzeti kötődését, identitását illetően – Kertész sajátos véleménye is, hogy ő „nagyrészt nem azoknak ír, akiknek a nyelvét beszéli”. (Hármat találgathatunk, vajon kinek az érdekében fejti ki áldásos tevékenységét?! Aligha a palesztinokat szerencsélteti vele.)

Normális körülmények közt felhőtlenül ujjonghatnánk, hogy íme nekünk is leesett valami, s a taláros testület ítéletével közvetve az idáig mostoha sorsú magyar irodalmat emelte piedesztálra. Csakhogy az örömbe üröm is vegyül, éppen a föntiek miatt. Ezt a Nobel-díjat akár a magyar lelkület, a nemzeti kultúra arculcsapásának, kigúnyolásának is fölfoghatjuk, ha alaposan eltöprengünk rajta. Sokak szerint nyelvébe zárt, kicsinyke nép vagyunk a nagyok árnyékában (messze nem értek egyet vele!); ha így is lenne, semmi sem indokolja, hogy egy törpe kisebbségünk névtelen képviselőjét ízig-vérig magyar szellemi óriásaink fölé erőltessék. Nem tagadom, képtelen vagyok igazán örvendezni; persze nem azért, mintha egy szemernyi irigység vagy féltékenység ágaskodna bennem, hanem amiatt, hogy megint (gyávaságból? balekságból? magasabb érdekből?) jó arcot kell vágnunk egy „zsidó magyar” („magyar zsidó”?) mennybe menesztéséhez, az idegenség és középszerűség újabb diadalához. Felőlünk Isten (Jehova?) éltesse sokáig a kiválasztottat, ellenben purimos örömtáncához ne velünk húzassák a talpalávalót! Elvégre a Nobel-díj egyebek mellett tetemes pénzmaggal is jár (kb. 250 millió Ft), amiből nyilván telik majd Kertész Imre műveinek további reklámozására, ill. néhány „házi kritikus” finanszírozására. Mert abban biztosak lehetünk, hogy nem a Kárpát-medencében nyomorgó magyarság megsegítésére és fölvirágoztatására szánja a szépen csengő krajcárokat.

Megjegyzések:

1. Cikkem megírása után interjúk, értekezések jelentek meg Kertésszel, ill. róla. Fontosnak érzem néhány jellemző gondolatának kommentár nélküli közzétételét itt is. „Magyarországon nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiákban…”; „Semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az ún. ’magyarsággal’, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek, s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával.”; „Nem kell nekem se haza, se otthon, se ország, nem tudok mit kezdeni a nemzet fogalmával.”; „Antiszemitizmus nélkül ugyan miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva? Ugyan mi a magyar specifikum? Így kiélezve többnyire csak negatív állításokban vertikálódik.”

2. Több újságban olvastam a megalapozott hírt, hogy Kertész Imre plagizálás (szellemi lopás) bűntettébe esett 1959-ben, amikor saját nevén mutatta be disszidens barátja, (a szintén zsidó) Bán Pál „Csacsifogat” c. vígjátékát. Ugyan milyen író és miféle ember lehet az, aki erre képes? Nobel-díjat aligha érdemelhet érte; de jobb helyeken örökre száműznék őt az irodalomból, sőt az úri társaságokból is!

3. Ne tekintsék szőrszálhasogatásnak, de nem állhatom meg, hogy Kertész főművének legalább a címébe bele ne kössek. Sorstalanság ugyanis nem létezik. Egy ember lehet tehetségtelen, bátortalan, esztelen, hazafiatlan, szerénytelen, világtalan (vak), ízléstelen, erkölcstelen, embertelen stb., de sorstalan semmiképp. Ugyanis mindenkinek megvan a maga sorsa, amin esetleg változtathat, ám nem dobhatja el, nem bújhat ki alóla, ahogy a bőréből sem. Jó vagy rossz sorsunk születésünktől a halálunkig (néha azon is túl!) kísér bennünket, mint az árnyék. Egy vérbeli „magyar” Nobel-díjasnak ezzel tisztában kell(ene) lennie!

Siklósi András
(A HunHír.Hu munkatársa)
Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

2 hozzászólás a(z) “Siklósi András: Ünneprontás egy irodalmi Nobel-díj kapcsán” bejegyzéshez

  1. Ezt a mocskos cionista állatot 20-30 évvel ezelőtt felakasztották volna a hazaáruló becsmérlő kijelentései miatt. Remélem mihamarabb eljön érte a kaszás, és a lehető legcsúnyábban, megalázóan végez ezzel a patkánnyal!

  2. Siklósi (füzfapoéta) uram azért valamennyire aránytévesztésben van… Mert Kertész Imre – zsidó ide, zsidó oda – azért egy komoly Nobel-díjas író.
    Nemde?

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Read previous post:
Csak egy kis ízelítő a néphülyítésből!
Hogyan védekezzünk a H1N1 vírus ellen?
Vona Gábor: Olcsó lotyók, avagy a lisszaboni hazaárulás
Close