Hirdetés

Recenzió KÁRPÁTI FERENC: PUSKALÖVÉS NÉLKÜL…c. könyvéről

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
dr. Kárpáti Ferenc vezérezredes

KÉSZÍTETTE:

PROF. DR. BOKOR IMRE

E L Ő S Z Ó

Dr. habil. Holló József Ferenc „AJÁNLÁSÁBAN” és Kárpáti Ferenc „BEVEZETŐJÉBEN” foglaltakkal szemben leszögezhető, hogy a szerző „műve” nem tartalmaz olyan új elemeket, amelyet eddig ne tudott volna egy „átlagos” újságolvasó. Holló József úrnak azt a megjegyzését sem kell komolyan venni, hogy a Tisztelt Olvasó „számos olyan politikai és katonai-szakmai információkhoz juthat, amelyek ez idáig nem, vagy csupán torzítva, átformálva kerültek be a köztudatba” (Sic!). Nagyítóval sem találni érdemleges politikai vagy katonai-szakmai információkat ebben a „műben”.

A szerző utal arra, hogy „visszaemlékezést írni nagy felelősséggel is jár” (Sic!)…., és ”az igazat és csakis az igazat mondja, semmit el nem hallgatva”, de ezt az ígéretét az esetek döntő többségében – sajnos – figyelmen kívül hagyta, főként azt, ami az elhallgatás permanens alkalmazását jellemzi…

A szerző hosszasan értekezik a legjobb barátjának tartott Oláh Istvánról, csupán azt nem vette figyelembe, hogy a könyv címében sugallt célkitűzéshez ennek még annyi köze sincsen, mint a belföldi és külföldi személyiségek felvillantásának, valamint a tekintélyes mennyiségű utazásai közkinccsé adásának.

Kétségtelen, hogy a második világháborút követő hidegháborús időszak összefoglalója tartalmaz alapvető igazságokat, de ezeket a kérdéseket tengernyi irodalom tárgyalja, tehát a kihagyását elenyészően kevesen vennék észre, és még kevesebben hiányolnák.

Részvételünk a Varsói Szerződés Katonai Szervezetében c. rész már nagyobb érdeklődést válthat ki sokak részéről, de végigolvasva megállapítható, hogy pontatlanságokkal, mellébeszélésekkel és elhallgatásokkal „fűszerezett”, amely nem feltétlen a szándékosságra, hanem – inkább – a szerző tájékozatlanságára utal.

Valójában a „mű” legnagyobb hibája a szerző „elhallgatási taktikája (vagy ügyeskedése), ez mutatkozik meg abban is, hogy elegáns „sasszéval” kerüli meg ’56 történéseit, pufajkás múltját, Czinegével való együttműködését, Kádár katonapolitikai tevékenységét és saját nagy szorgalommal végzett „fő-komisszári” politikai munkáját.

Kárpáti Ferenc tehát azt adta könyvében, ami lényéből fakadt, és felkészültségéből „tellett”! Személye és tevékenysége  egy  politikai munkás etalonjaként jellemezhető, akarva-akaratlanul ezt tükrözik mondatai, csatolt fényképei, idézetei és mellékletei, még akkor is, ha ezek nem egykönnyen érzékelhetők, mert egy első osztályú komisszár képes elterelni az emberek figyelmét a lényegről, képes lekötni a gondolataikat és hitelesnek beállítani a hiteltelen, valótlan, torz és/vagy mérhetetlen káros „tanokat”.

RÉSZLETEK

Nem könnyű feladat elemezni egy olyan munkát, amelynek nincsen (valós) mondanivalója, amelyben a szerző eltér a kitűzött céljától, és információs tartalma értékelhetetlen, mivel a szerző képtelen szakítani az évtizedeken át gyakorolt („művelt”) politikai munkásokra jellemző gondolkodási módról.

Megkísérlem a 334 oldalas könyvecske utolsó mondatával kezdeni a részletek felvillantását, mivel ebből kiindulva – talán -, sikerül eljutni a szubjektivitástól mentes értékeléshez.

Következzen tehát az ominózus mondat: „1990. június 1-jével, 64 éves korában került nyugállományba. Ez alkalomból, (Göncz Árpád) a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszternek több évtizedes eredményes munkássága elismeréseként a Magyar Köztársaság Rubinokkal ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta”. (Sic!)

Íme,- a rendszerváltozás és Göncz Árpád legelső „terméke”: az egykori pufajkás és fő-komisszár, a Kádárt ajnározó személy, több évtizedes munkásságának legfelsőbb szintű elismerése. Vajon mit ismert el Göncz Árpád Kárpáti több évtizedes eredményes munkásságának(?), hiszen figyelmesen lapozgatva a könyv oldalait, maga a szerző is csupán 4 (azaz négy !) olyan tétellel büszkélkedik, amely szerinte a saját szellemi vagy gyakorlati termékének tudható be: (1) az elvtárs megszólítás helyett a bajtárs megszólítás bevezetése, (2) a történelmi zászlók bevonása a katonai ünnepségekre, (3) a Varsói Szerződés doktrínájába tartozó védelmi jelleg erősítésének növelése, végül (4) a Magyar Néphadsereg/Magyar Honvédség Parancsnokságának létrehozása.

Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltozás hajnalán az elvtárs megszólítás eleve tarthatatlanná vált, a történelmi zászlók felvonultatása minden állam ünnepi aktusának szerves részét képezte és képezi ma is, a VSZ doktrína védelmi jellegének emlegetése pedig már-már kimeríti a szerző arcátlanságát vagy maximális tájékozatlanságát, hiszen minden egyes koalíciós összetételű gyakorlaton, a pártpolitikai biztosítás a törzs munkájának, valamint a parancsnok elhatározásának szerves részét képezte, és csak a gyengeelméjűek számára nem volt egyértelmű a VSZ támadó doktrínájának a megnyilvánulása, amely ködösítése a politikai munka legfontosabb feladata volt.

Ami az MN/MH Parancsnokság létrehozását illeti, ezt nevezték akkoriban Kárpáti “utolsó bosszújának”, mert a megalakulás pillanatától kezdve a “legöregebb hadműveleti tisztek” sem tudták, hogy ki vezeti a sereget,- a honvédelmi miniszter, a MN/MH parancsnoka vagy a vezérkar főnöke? Mellesleg erre a szervezetre annyi szükség volt, mint eszkimónak a hűtőszekrényre (hamarosan fel is számolták ezt a torz képződményt), de funkcionálása alatt sok őrölt borsot dörgölt a miniszter orra alá. Többek között: az MN/MH parancsnoka, Lőrincz Kálmán vezérezredes a Népszabadságban megjelentetett cikkében arról siránkozott, hogy Für Lajos megfosztotta a legnagyobb csapásmérő eszközétől, a hadműveleti-harcászati rakétakomplexum hadrendből történő kivonásával. A “nagy stratéga”, az MN/MH “első katonája”, azt sem tudta, hogy a rakétahordozókkal semmilyen csapást nem lehet mérni a várható ellenségre (objektumára), azoknál még a furkósbot vagy a karikás ostor is többet ér!

Van még egy ötödik, a szerző (burkolt) önálló munkájára utaló tétel is, amely a könyv címében is megjelenik, és azt sugallja, hogy Kárpáti Ferenc érdeme volt a puskalövés nélküli rendszerváltozás létrejötte. Tipikus komisszári konspirálása a tényeknek! Kárpátinak sem lehetősége, sem támogatója, sőt bátorsága nem volt erőszakos akció beindítására, de „dörzsölt” politikai munkásként át akarta menteni magát az új rendszerbe, ezt a célt szolgálta az a kérése, hogy 1989. december 15-ével helyezzék „katonai tartalékállományba”, és ezt követően polgári miniszterként vezette tovább 1990. május 23-ig a honvédelmi tárcát.

Kárpáti feltételezte, hogy a mundért letéve, „reform kommunistaként” az orránál fogva vezetheti tovább a közvéleményt (beleértve a közben megalakult új pártokat és azok vezetőit), illetve a HM-et! A puskalövés (többek között) azért is elmaradt (Kárpáti tűzparancsa nélkül), mert miért kockáztatta volna a hatalmát és/vagy az életét, ha golyóbisok röpködése nélkül biztosítottnak látta a jövőjét? Merthogy: a rendszerváltozás előtti utolsó parlamenti ülésen elfogadtak egy olyan törvényt, hogy a miniszterek nyugdíját (minden esetben) a funkcióban lévő miniszterek illetményének megfelelően korrigálják… Várható(?), hogy hasonló törvény megjelenik a nyugállományban lévő egyéb foglalkozásúak számára is…

Kárpáti amnéziája nem terjedt ki Kádár Jánosra, sztaniolpapírba burkolva méltatta történelmünk leggyalázatosabb hazaárulóját és a megtorlások példátlan kegyetlenséggel végrehatott (álszent) “karmesterét”. A szerző személyes tapasztalata alapján Kádár nagyon közvetlen, másokat tiszteletben tartó ember volt. Meglehet, hogy ez alól csak az ‘56-os forradalmárok, Nagy Imre és társai, valamint egykori kebel-barátja (Rajk László) képeztek kivételt.

Kárpátit viszont még akkor sem dorgálta meg, amikor az otthon-felejtett olvasó szemüvege miatt elkésett egy megbeszélésről, sőt azt a tanácsot adta neki, hogy használjon bifokális szemüveget, de vigyázzon magára, mert a lépcsőn esetleg becsapja a bifokális lencse. Szinte könnyes lesz az ember szeme, amikor  a szerző jóvoltából ezeknek   az ismeretlen információknak a  birtokába jut.

Miközben ezeket a sorokat írom (elnézést a rendhagyónak minősülő kitérőért), a tv-ből azt is megtudtam Kádárról, hogy óriási gyűjteménye volt nyugati filmekből, azokat nézegette szabad idejében és megtiltotta, hogy a filmszínházakban vagy a tv-ben lepergessék a pórnépnek, mert ezzel is óvta az embereket az imperializmus mételyeitől.

Hruscsov  emlékirataiban is olvasható, hogy Sztalin is “bolondult” a bűzlő kapitalizmusban készült filmekért, napi (éjszakai) rendszeres összejövetelük során a szűkebb főguruk társaságának (a bőséges “zabálás” és italozás kiegészítőjeként) végig kellett nézni a “tiltott” filmeket, némelyiket többször is. Kádárnak volt kitől tanulnia!

Visszatérve Kárpáti “művéhez”, szót kell ejteni a szovjet atomeszközök magyarországi behozatalának kérdéseiről. Kárpáti állításaiból kitűnik, hogy csak a honvédelmi miniszteri kinevezését követően jutott a tudomására, hogy ilyen nukleáris eszközök vannak hazánkban. Természetesen nem lehet megcáfolni a szerző állítását, de az nyilvánvaló, hogy vagy amnéziában szenved, vagy messzemenő tájékozatlansággal rendelkezett a hatvanas évek első harmadától kezdve. A Dunántúlon alig akadt ember, aki ne tudott volna a szovjetek titokzatos objektumairól, vagy ne gyanakodott volna a “hét lakat alatt” őrzött bunkereikre, valamint a speciális (zárt felépítésű) jármű oszlopok szüntelen “bóklászásainak” okaira.

Kárpáti tájékozatlansága azért is megmagyarázhatatlan és hihetetlen, mert a rakétadandár technikai felszereléséről a teljes KB tájékoztatva lett, és Kárpáti személyesen is részt vett a kazahsztáni Kapusztyin Jár körzetében végrehajtott “lövészeten”, bár az igaz, hogy fogalma sem volt az ott történtekről. Erről írt sorai hemzsegnek a hibáktól, azt már nem is érdemes felróni a szerzőnek, hogy a dandár parancsnoka nem Váradi Gyula volt, hanem Váradi Miklós, és nem vezérőrnagy volt, hanem ezredes. Ennél durvább hibának számít egy szemlélő elöljáró részéről, hogy állításával ellentétben nem hagyományos robbanófejjel dolgoztunk, hanem ún. “beton” fejrésszel (töltettel), és fogalma sem volt a rakéta hatótávolságáról. Könyvének 80. oldalán 170 kilométerben rögzítette ezt az adatot, holott ennek közel a dupláját is elérhette, és ennek a kérdésnek a felvetése minősül  “kötözködésnek”, mert az osztrák vagy az olasz honvédelmi miniszterek biztosan ismerték ezeket az adatokat és a figyelmüket aligha kerülte el olyan rakétakomplexum rendszerbe állítása hazánkban, amely veszélyeztetheti katonai objektumaikat vagy polgári létesítményeiket. Más szavakkal: Kárpáti Ferenc vezérezredes is annyit ismert a legnagyobb csapásmérő eszközünkről, mint Lőrincz Kálmán vezérezredes. A két vezérezredes ez irányú ismeretei tehát annyit sem értek, mint a rakéta dandárnál szolgáló “kiskatonáé”.

Azt már szinte  szégyenkezve jegyzem meg a szerző könyvének 322. oldalán olvasható információ alapján, hogy egy altábornagy, a vezérkar főnöke, (Borsits László) nyilatkozata szerint: “Magyarország területén nem voltak  atomfegyverek, csak atomfegyver-hordozó eszközök”.  Ez már mindennek a csúcsa! Tudatlanság, feledékenység, hazugság vagy ostoba (utólagos,  értelmetlen és logikátlan) konspirálás!

Az igazság  az, hogy Kádár János, mint a haderő főparancsnoka   hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek atomeszközöket szállíthassanak hazánkba.  Ezt meg is tették, de senkivel sem közölték a mennyiséget  és a típusokat.  A stacioner objektumok többsége a megtévesztést szolgálta, hasonló módon, mint az utak  mellé kihelyezett FÉNYKÉPEZNI TILOS!  feliratú táblák  sokasága. De ezeket  egy közepesen kiképzett külföldi (nyugati) felderítő  figyelemre se méltatta, mert az USA gyakorlatához hasonlóan,  az atomeszköz-hordozókra szerelhető  romboló-pusztító szerkezeteket (fejrészeket, nukleáris tölteteket)  mobil eszközökre helyezték és szinte szüntelen mozgásban tartották, hogy  megóvják egy váratlan csapás pusztításától,  amelynek egy  ismert koordinátájú objektumokban ki voltak téve. Független attól, hogy a tárolónak  nevezett objektum milyen atomvédettséggel rendelkezett, mert egy feltételezett (várható) ellenséges atomcsapást követően a  legjobban védett objektumban tárolt eszközökhöz is  csak  időt rabló munkával, különleges felszereléssel és  védőöltözettel rendelkező  specialistákkal lehetne hozzáférni,  de még az sem biztos, hogy  sikerrel járnának. Stratégáink és nyilatkozó tábornokaink  (Kárpátival az élükön)  ezekről a kérdésekről semmit sem tudtak és  ma sem tudnak.

Érdemes még azt is megvizsgálni, hogy Kárpáti Ferenc mért hallgat Czinege Lajossal  való kapcsolatáról. Mint politikai főcsoportfőnök  (miniszter helyettes) mindenben támogatta  miniszterét,   többször is tanúja voltam,  amikor külföldi katonai delegációk  tájékoztatásánál Czinegét követően mindig Kárpáti kapott szót és  színes diaképekkel illusztrálta mondókáját a sereg erkölcsi, politikai és kulturális helyzetéről (állapotáról).  Személyesen válogatta ki a diaképeket,  bemutatva:   két sakkozó kiskatonát, – egy szépséges népviseleti ruhácskába öltözött kislány és egy katona  táncmozdulatát, majd egy könyvtár előterét, ahol  újságolvasó és könyvet forgató katonákat láthattak a nézelődők. Meg kell jegyeznem, hogy a vendégek nagy érdeklődéssel  figyelték a diaképeket és nagyra értékelték a politikai főcsoportfőnök részletes tájékoztatóját.

Sajnálatos, hogy a szerző ezeket az eredményeket nem  említi könyvében és azt sem, hogy évtizedeken keresztül milyen áldozatos szervező munkával, brosúrák sokaságával, kötelező politikai foglalkozásokkal, kötelező irodalmakkal, számonkérések és ellenőrzések tömegével  tömette a tiszti, tiszthelyettesi, sor-és polgári állomány fejébe azt a hazug és értelmetlen szocialista maszlagot, amelyekkel megrabolta az emberek szabadidejét, és jelentősen csökkentette a szakmai képzés  mennyiségi, valamint minőségi értékét.  Mert a tiszti, tiszthelyettesi és sorkatonai képzési idő jelentős csökkenésekor  mindig képes volt elérni, hogy a politikai (társadalomtudományi) tananyag  egy szikrányit se csökkenjen.  Talán Göncz Árpád is ezt értékelte legjobban   Kárpáti  több évtizedes eredményes munkájában.

Végezetül,- a recenzióhoz csak közvetve  kapcsolható kérdésként,  visszatérek Czinege és Kárpáti kapcsolatához a KISKIRÁLYOK MUNDÉRBAN c. könyvem megjelenését követő eseményekre. Kárpáti Ferenc éppen Lengyelországban volt, amikor Végh Antal 5 db könyvet beküldött a HM-be, és pillanatok alatt kitört a pánik a legfelsőbb vezetők körében. Kárpáti már másnap intézkedett azonnali nyugállományba helyezésemre,  Pacsek József vezérkari főnök pedig magához rendelt és egy pamlagfélén,  félig fekvő helyzetben,   mintegy két órán át ecsetelte, hogy milyen óriási kárt okoztam a HM vezetésének, mennyire nincs igazam,  tájékoztassam, hogy miért követtem el ezt a botrányos  tettet.

Mivel nem tudtunk egymással szót érteni,  a “megbeszélést” befejezettnek tekintette és nem kifejezetten udvarias vagy  bajtársias formában távoztam a rezidenciájából.

Kárpátit viszont a parlamentben vonta  felelősségre egy képviselő, amelyre úgy reflektált, hogy parlamenti etikai vizsgálatot kért a könyvem tartalmi részére vonatkozólag, majd mikor érzékelte, hogy Justitia mérlegének a serpenyője az én javamra  billen, akkor előkeresett egy 12 oldalas régi okmányt, amellyel azt akarta igazolni, hogy Czinege Lajos viselt dolgait már ő is régen észrevételezte és megküldte Kádár Jánosnak, de semmilyen választ nem kapott, tehát  minden maradt a régiben.

Azt is kijelentette, hogy megfelelő beosztásba azonnal visszavesznek a seregbe, és  kölcsönös megegyezéssel zárjuk le ezt ügyet. Mivel erre nem voltam hajlandó és a tv-ben is azt nyilatkoztam, hogy amíg Kárpáti a miniszter, addig semmilyen beosztást nem fogadok el,  így elváltak az útjaink.  Könyvének megjelenésekor feltételeztem, hogy megváltozott  az erkölcsi és politikai  szemlélete, de tévedtem! Nagyot!  Köpönyegforgatást produkált (vagy akart produkálni) de a Sztalin Katonai-politikai Akadémián és a Lenin Katonai-politikai Akadémián  elsajátított agymérgező anyagok,  valamit  a politikai főcsoportfőnöki beosztásában eltöltött komisszári teendők olyan nyomokat hagytak benne, amelyeket nem képes semlegesíteni. Választott szakmája a  mellébeszélésre, figyelemelterelésre, a valós tények elhallgatására, a magyarázkodásra   vagy a képmutatásra épül, de már  nem működik  olyan hatékonysággal, mint korábban.

A könyv címének a kiválasztása  sem a legszerencsésebb, mert – mintha – a szerző (titkon)  köszönetet várna azért, hogy nem szólaltak meg a fegyverek a rendszerváltozás végrehajtásakor. Kádár & Kárpáti borítólap  azt a szennyes múltat idézi, amikor a szovjet szuronyokkal  hatalomra  került hazaáruló  meghitt társalgást folytat a hatalma megszilárdítását  fegyverrel és demagóg politikai  halandzsával  támogató honvédelmi miniszterrel. Nem lehetetlen, hogy Nagy Imre forog a sírjában!  

(Bokor Imre)

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás