Politikai túlélő, avagy ha kaméleon módjára is, de minden áron a felszínen maradni

Talán emlékszik még a tisztelt Olvasó, darab idővel ezelőtt, egészen pontosan a választások másnapján azon túráztattam magam, hogy a rossebbe került be az LMP a törvényhozás házába. Érdekes módon késő éjszakába nyúlóan nem született meg az eredmény, aztán másnap reggel, mintha minden a legnagyobb rendben zajlott volna, mintha csak mindennapos bevett gyakorlat lenne ez az országos erőfelmérők esetében, egyszer csak meg volt a végeredmény. Hogy úgy mondjam: „kiköpte a gép”.

No, mármost velem együtt sokaknak feltűnt, hogy a fővárosi elitista törpepárt a befutót megelőző szűk egy hónapot leszámítva szinte nem is létezett. Szóval sehogy sem állt össze a kép. Egészen mostanáig. Sejtéseink persze korábban is voltak. Ezek arra utaltak, hogy az LMP tulajdonképpen a végképp szalonképtelenné vált, s éppen ezért szükségszerűen metamorfózison átesett SZDSZ sajátos formában történő továbbélése, de minden kétséget kizáró bizonyosságot egészen mostanáig nem szereztünk.

Valamelyik televíziós csatornán zajló beszélgetésből kaptam el fél füllel, amint a következő mondat hangzik el: Az LMP javaslatára bekerült az alkotmánytervezet szövegébe a fenntartható fejlődés. Na ez volt az, amikor ösztönösen hátrahőköltem egy röpke pillanatra.

Idézünk az alkotmánytervezet szövegéből:

„P. Cikk

(1) Magyarország a béke és biztonság megteremtése és fenntartása, valamint az emberiség fenntartható fejlődése érdekében együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával.”

Bingó!

Fenntartható fejlődés! Azaz semmi sem változik érdemben. Ráadásul óriási veszélyeket rejt ez a megfogalmazás, mert ezzel az alaptörvény szintjén betonozzák be és erőszakolják rá ismételten a magyar társadalomra az éppen imént megbukott rendszer alapkövét, a szüntelen növekedési kényszert, mely meglátásuk szerint csakis és kizárólag a mindent elsöprő, felélő, kifosztó és tönkretevő versennyel biztosítható.

Itt a minden kétséget kizáró bizonyosság, az LMP nem más, mint az SZDSZ sajátos politikai reinkarnációja, s ennek folytán történő továbbélése.

Az elmúlt évtizedekben a fenntartható fejlődés diktálta azt a szüntelen és féktelen növekedési kényszert, amely talán még a félelmetes analógia gyanánt gyakran példaként felhozott rákos sejtet is messze maga mögé utasítja szaporaság tekintetében. A kamatos kamat exponenciális, azaz a végtelenhez tartó növekedési görbéjét a reálgazdaság semmiképpen nem tudja követni. Kicsit olyan ez, mintha valamilyen morbid sátáni groteszk momentumként a halott még fél kézzel kinyúlna a koporsóból, nem véve tudomást arról, hogy az ő ideje már lejárt.

Újfent Drábik doktor legújabb munkájára a Sötét újkor című kötetre hivatkozom. Aki elolvassa döbbenve tapasztalja majd, hogy a világ vezető hatalmának kikiáltott Amerikai Egyesült Államok, s vele együtt a köz számára a világ legnagyobb hatalmú politikusaként számon tartott Mr. President, vagyis az elnök is mennyire dróton rángatott bábfigura csupán. Valós, a problémákat és a válságot az okainál megragadó gyógymód helyett, a válságot elodázó és konzerváló, a status quo-t fenntartó és megtartó tüneti kezelésekre futja csupán. Nem véletlenül, természetesen. És nem azért, mert Obama olyan buta lenne, hogy ne tudná, mit kellene tennie.

Majd a PR-gépezet meg a kreatív team a többit elintézi. És itthon is így megy ez. A vazallus szolgahad, amelyik gazdája tenyeréből eszik, ha fű alatt is, de gondosan bebiztosítja a szabad rablás eszmerendszerének továbbélését, sőt, a világválságra való hivatkozással, no meg a jövő (az ő jövőjük) tartós biztosítása érdekében, egy fokkal szigorítják a létezés feltételeit, immáron alaptörvényi szintre emelnék a megbukott neoliberalizmus, vagyis a pénz, a tőke szabadsága mindenek felett történő teljesülésének szempontrendszerét.

Fenntartható fejlődés. Ugye milyen jól hangzik? De vajon meddig fenntartható a fejlődés? Főként ez a mindent felélő, lerohasztó és elpusztító fejlődés! Vajon meddig folytatható még? A végtelenségig? Vagy még azon is túl? És egyáltalán fejlődésnek nevezhetjük még ezt a folyamatot?Bizonnyal igazunk van, amikor azt mondjuk, a rákos sejt ehhez képest a fasorban sincs.

A szóhasználatban tükröződő szemléletmódról értekeztem röviddel ezelőtt. Itt is ugyanez köszön vissza. Érdekes módon sohasem fenntartható erőforrásokról hallunk, mindig csak a fejlődésről próbálják elhitetni velünk, hogy fenntartható, holott erőforrások nélkül nemhogy fenntartható, hanem semmilyen fejlődésről nem beszélhetünk.

A fenntartható fejlődés ostoba szemléletmódja vezet aztán olyan butaságokhoz, hogy egyes véleményformáló közgazdászok például a fosszilis energiahordozókra úgy tekintenek, mintha sohasem fogynánk ki belőlük.

Úgy tűnik a politikai hulla még kinyúl a koporsójából, még a sírból is szeretne irányítani, befolyást gyakorolni, muszáj, hogy az utolsó szó az övé legyen, mert ha nem így történik, abba belepusztul. Nem veszi észre, hogy már belepusztult. Önnön mohósága és telhetetlensége lett a veszte. Túl sokat akart túl hamar rabolni, Sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. De még mielőtt végképp lehúzták volna a rolót, gondoskodtak az utódlásról, s ki lehetett volna a legmegfelelőbb egy ilyen alakulat vezetésére, mint a Szakasits-dédunoka. Szerves folytatás. Bűzlik is rendesen.

Ami a túlélést, hatalomátmentést, valamint politikai haszonszerzést illeti, nos, ebben a leleményesség, a találékonyság és a fondorlatosság nem ismer határokat. A politikum tagjai, a levitézlett pártkatonáktól egykori köztisztviselőkön át egészen a bársonyszékeket ülepükkel melengetőkig, ebbéli tevékenységüket tekintve kétségkívül igen csak jeleskednek.

Tovább él, mert tovább éltetik ezt a megbukott eszmét, a fenntartható fejlődés nevű képtelenséget. Miközben kifelé azt harsogják, hogy semmi sem lesz eztán ugyanolyan mint eddig volt – hiszen forradalom játszódott le, vagy mifene –, az alkotmánytervezet szövegében, melyről gyanítható, a lakosság túlnyomó része úgysem fogja elolvasni, még a szóhasználaton sem változtatnak. Ott virít a szövegben a fenntartható fejlődés szóösszetétel, az indoklás alapja, melyre hivatkozva zavartalanul kiszipolyoztak bennünket. Újra éllovasnak kell lennünk, vissza kell szereznünk a „jó tanuló” státuszát a nagy közös Európa-házban, az meg csakis szüntelen növekedéssel érhető el. Tudják, kicsit olyan ez, mint a kisgömböc meséje. A végén úgyis jön a kis-kondás, előveszi a magyar ember zsebében szalonnázás céljából tartott bugyli márkájú, bicska típusú evőalkalmatosságot, és egyetlen jól irányzott mozdulattal felhasítja a féktelen önzés kis-gömböcét, amely a Wall Street-i pénzbuborékokhoz hasonlatos hangos pukkanással fog kidurranni, ha élhetek ezzel a halmozott képzavarral.

Ha fizikailag nincs is már jelen, szellemiségében mégis itt van közöttünk az SZDSZ. Mi több, politikai örökösei azt is elérték, amit nagynevű elitista elődei nem tudtak, ha nem vagyunk elég szemfülesek, alaptörvénybe foglalják a kizsákmányolást. Természetesen magasztos célnak feltüntetve, mert hát ugye az emberiség fejlődése nemes cél, mindennél előbbre való, így muszáj lesz azt fenntartani, a kívánatos pedig az, hogy a végtelenségig. Láttuk már, átéltük már, tudjuk, hova vezet. A magam részéről köszönöm szépen, nem kérek belőle!

Fenntartható fejlődés helyett – amely fogalomkörbe azt szuszakolnak bele önkéntes mérvadók és magukat szaktekintélynek kikiáltó messziről gyütt emberek, amit akarnak – fenntartható erőforrásokat! Ezt inkább bele kellene foglalni az alkotmányba!

Talán mégis jóra fordulnak a dolgok? Egy másik idézet az alkotmánytervezet szövegéből:

„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait, és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát. ”

Ez ám az igazi „nesze semmi, fogdd meg jól” megfogalmazás. Nem mondja ki, hogy elismeri, hogy visszahelyezi jogfolytonosságába, csak tiszteli. Megsüvegeli, amikor szembe találja magát vele, mert muszáj megsüvegelnie, tiszteli, ‘oszt ennyi. Kifelé úgy tűnik minden rendben. Csak éppen jogilag nem jelent semmit ez a hazafias hevülettől átitatott kalaplengetés. Jogilag nem lehet neki érvényt szerezni, nem számon kérhető, vagyis semmire nem jó.

Aztán itt van a másik gyöngyszem, ez már rafináltabb:

„Nem ismerjük el történelmi alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.”

Nem tudom felfigyeltünk-e valamire? Ismét a szóhasználat az, ami nagyon beszédes! A legfontosabb kérdésben, nevezetesen a jogfolytonosság kérdésében nem azt írja, hogy mivel ért egyet, vagyis, hogy visszaállítják, tehát nem mondja ki határozottan és mindenki számára egyértelműen, hogy akkor innentől visszaállítjuk a Szent Korona tanon és értékrenden alapuló alkotmányosság jogfolytonosságát, arról beszél, mi az, amivel nem ért egyet.

Első ránézésre ezt akár úgy is érthetnénk, hogy visszaállítja a régi, Szent Korona tanon és értékrenden alapuló alkotmányosság jogfolytonosságát, de ha ez a szándéka, akkor miért nem ezt mondja ki? Miért az van benne, mivel nem, és miért nem az, hogy mivel igen? Valamennyien érezzük, hogy itt is, mint oly sok más helyen, a svédcsavar, mint kifejezés, korrepetálás céljából visszaülhet az iskolapadba. Az „úri huncutság”, mint a magyar nyelvben a stikli által megképződött disszonáns helyzetek érzékeltetésére használt jelzős szerkezet bizonnyal a fasorban sincs. Ez a politikusi mellébeszélés, a többféleképpen értelmezhető jog tipikus megnyilvánulása.

Vajon miért a tagadásra épít, miért a NEM-re alapoz ez a dokumentum egy ilyen fontos, talán a legfontosabb kérdés megtárgyalásánál? Ez mindenképpen figyelmeztető kell, hogy legyen mindenki számára, de legalábbis azonnal be kell kapcsolni a vészvillogókat és a szirénákat!

– Kérem mi semmi olyat nem mondtunk, hogy visszaállítanánk. Mi csak annyit mondtunk, hogy tiszteljük, és hogy nem ismerjük el, ami történt.

– Szóval akkor mégis elismerik? Mégis visszaállítják?

– Hadd magyarázzam el még egyszer, mert látom, hogy nem érti…

Vagy valahogy így. Most értettem meg igazán mit is jelenthetett, amikor a miniszterelnök arról beszélt egy riporteri kérdés kapcsán, hogy Szájer József eurokonform megfogalmazást talált az adott tárgykörben.

Ha testében nem is, de lelkében sajnálatos módon túlélt a politikai hulla, örököseinek jóvoltából szellemisége ma is itt van közöttünk, talán még jobban, mint eddig, hiszen azt is elérték, hogy a mindenképpen létrehozandó alkotmány tervezetének szövegébe is bekerült. A hivatalos hatalom jelenlegi birtokosainak talán figyelemmel kellene lenniük arra, hogy Kánaánba – nem véletlenül – nem nyernek bebocsátást az öregek, még akkor sem, ha évtizedekig keresték a helyet sivatagi vándorlásaik közepette. Kint kell maradniuk, csak kívülről szemlélődhetnek, mert régi, elavult és meghaladott gondolkodásmódjukkal csak mérgeznék az új hely tisztaságát.

A hatalom is érzi, hogy válaszút elé érkezett, csak éppen azt nem tudjuk még, melyik irányba indul tovább. A legrosszabb választás, ha semerre sem, csak egy helyben járatja a nemzetet, s közben kicseréli az útjelzőtáblát.

Járja mifelénk egy mondás a városi szóhasználatban:

„Érzem a tavaszt, húzom a ravaszt!”

Mindenki azt ért alatta, amit akar.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő