Pécsett és Aradon is megemlékezett a hősökről a Független Kisgazdapárt
.jpg)
A tizenkét év után ismét választásokon induló Független Kisgazdapárt az 1848-as forradalomra emlékezve Pécsett és a gúnyhatáron túl, Aradon is koszorút helyezett el Nemzetünk Hőseinek tiszteletére.
Pécsett a párt képviseletében a Baranya megyei alapszervezet elnöke Makk András, valamint az FKgP harkányi képviselőjelöltje, Barla-Szabó Zsolt helyezte el a Független Kisgazdapárt megemlékező koszorúját.
Aradra az FKgP delegációja utazott, akiket Kocsik József az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnöke fogadott. A küldöttség tagjai felkeresték az aradi kivégzettek emlékoszlopát, valamint a vértanúk emlékművét, ahol Hegedüs Péter és Penke András helyezte el a párt koszorúját.
A megemlékezésről képes beszámolók itt és itt tekinthetők meg.
Melléklet: A Független Kisgazdapárt lakossági fóruma Velencén
[youtube=http://youtu.be/5L7xXljPVUY]
Melléklet: A Független Kisgazdapártról az Echo Tv-ben – Az FKgP 12 pontos programja
[youtube=http://youtu.be/CfooLLVCIJw]
Nemzeti InternetFigyelő
Szegény jó hőseink, hány politikus használja őket még ugródeszkának…? 🙁
Kovács József
Amúgy október 6. az aradi vértanúk ünnepe, a Habsburgok nem gondolták, hogy a XXI szd.-ben ez márciusban lenne praktikus…:(
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikiricsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekerén feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kutatta mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsaszín lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinszki hadsegédje,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük.
A minisztert
hívták s ő maradt egyedül.
– Az Aldunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha rám a sors ezt rója ki; –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kufsteinba, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Huszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozva magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották s átkozták a hont,
szerezve vert hadakra verset,
tábornok Bemre distichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
legott megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott
s rózsás rügyekkel tele bükk.
A rügyből egy se bontott zászlót:
a forradalmi harc heve
csupán múló fellángolás volt,
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba,
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredve s lassú léptet róva
méláztok, bús elődök, róla,
mit hozott Világos, Arad,
száz év – s hűséges ingaóra
én folytatom járástokat,
mások folytatják léptetek
és míg alkonyból virradóra
virrasztgatunk a mécs felett,
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
Kovács József
er