„PC ide, politikai korrektség oda, nézzük a valóságot!” – avagy Tanuljunk meg olvasni a sorok között, hallani a szavak között

Történelmi időket élünk. És ez még akkor is így van, ha mi magunk nem érezzük annak, vagy hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről az apró, ám kétségkívül fontos momentumról. Persze, aki benne él, az gyakorta hajlamos nem látni a fától az erdőt. Igaz, hogy nagy átlagban – ahogy az urbánus frazeológiában mondani szokás – el vagyunk, mint a befőtt, és (a kábé egymilliósra rúgó államalkotó kisebbség elleni, néha emberölésben végződő atrocitásokat leszámítva) amolyan véres háborúk sem dúlnak (egyelőre még) kis hazánk területén.

Mégis az őszödi beszéddel kezdetét vevő, az államhatalom részéről a nép irányában megnyilvánuló gátlástalan hazugságáradat, mely immáron hosszú esztendők óta hivatalos kormányzati metodikává vált, olyan fokú társadalmi frusztráltságot okozott, mely szinte automatikusan vezet a nemzet felszámolásához, mindenfajta külső segítség nélkül. A kórokozó sejt, az idegen test a nemzetben belülről falja fel az életteret, írtja ki a nemzetet.

(Érzékenyebb lelkületű olvasóimtól juszt se kérek elnézést az „élettér” szóért, ha ennyi szellemi megpróbáltatást nem bírnak ki ezekben a vészterhes időkben, inkább hagyják abba az olvasást.

De azért ne hagyjunk föl minden reménnyel, mert ahogyan az köztudott, az hal meg legutoljára. S valóban, a régi mondások igazságtartalmához sem férhet szemernyi kétség, hiszen ott, hol nagy a baj, közel a segítség, s a bajban ismerszik meg az igazi barát.

Itt van mindjárt példának okáért egy barát, akinek világhálós tevékenysége darab idő óta felkeltette a figyelmemet. Figyelemre és irigylésre méltó az a fáradhatatlan lelkesedés és kitartás, mellyel Dobai uram tevékenykedik, mert hát róla, polgári nevén Dobai Miklósról van szó, aki nemrégiben éppen a Magyarok Szövetségét küldte le megalázóba legutóbbi szösszenetében. Dicséretes ez a már-már vakbuzgó szorgalom, mellyel Dobai uram a narancsos párt szekerét tolja. Kitart a végsőkig. Miközben a látóhatár szélén, már épül(nek) az új tábor(ok), ő, ha kell egyes egyedül, de tartja az egyetlen, az eredeti „egyzászlót”, mer’ annak muszáj lobognia az „egy táborban”.

No, mármost ezzel még nem is lenne baj, istenkém, nemcsak a másik oldalon vannak szájtáti bálványimádók, Dobai uramnak köszönhetően most már mink is, kétségbevonhatatlanul és félreérthetetlenül tudhassuk, hogy itt is megvannak a nagyember szavait mintegy forrásvízként magukba szívó rajongók, akiknek bárki bármit magyaráz, az akkó’ is úgy van, mer’ a nagyembör mögmondta.

Rendben van. Még ezzel sincs gond. De tényleg.

A gond ott kezdődik, amikor Dobai uram erőteljesen hajazni kezd a magukat majd’ két évtizeden át liberálisnak nevező kirekesztőkre. Nem elég liberálisnak látszani, annak is kell lenni, hogy annak nevezhesd magad. Ha csak addig vagy liberális, amíg én is azt gondolom, amit te, akkor bizony nem sok értelme van a dolognak, vagy ahogy mifelénk mondani szokás: „Megbaszta a ló!”

Ezt írja jó Dobai uram:

„Olvasom a Nemzeti Hírhálón közreadott tudósításokat a Magyarok Szövetségének bösztörpusztai rendezvényéről, s az ott elfogadott kiáltványt. Olvasom, s nem hiszek a szememnek.

Nem hiszek, hiszen hihetetlen, hogy a hírek szerint több-tízezer embert ilyen szöveggel lehet etetni, nem három hallal, vagy három cipóval, mint a Bibliában, hanem maszlaggal. Maszlaggal, melynek teljesülésétől ezek a megtévesztettek a haza, s benne a maguk sorsának jobbra fordulását várják, remélik.”

Dobai uram az egykoron fiatal demokraták kétharmados győzelmétől reméli hazánk sorsának jobbrafordulását, ez kétségtelen. Soraiból ez kristálytisztán kiviláglik. Tiszta sor. Azonban a morgás, vagy tudja mifene jogán engedtessék meg nekem is, egyikeként annak a körülbelül negyedmillió embernek, aki ellátogatott Bösztörpusztára, hogy Dobai uramhoz hasonlóan, magam is hangot adjak aggályaimnak.

Én is jobban éltem az önkéntes néptribun vezetése alatt álló kormányzat idején, konkrétan a pénztárcámon is éreztem, tehát Dobai uramnak nem kell győzködnie arról, mennyivel jobb választás a történelem fura fintoraként érthetetlen módon itt maradt posztkommunisták helyett a Soros-ösztöndíjon kikupálódott rendszerváltónak nevezett társaság. De mi van akkor, ha én, valamint a televíziós stáblista végén olvasható felirathoz hasonlóan, és még sokan mások úgy vannak vele, hogy valami mást szeretnénk? Mi van akkor, ha ez a Fidesz már nem az a Fidesz?

Mi van akkor, ha köszönöm szépen, de ami engem illet, én nem kérek egy olyan pártból, amelyik vezetője nagylegény Tusnádfürdőn, Butapesten a Törvényhozás Házában meg szemrebbenés nélkül IGEN-t nyom a trianoni békediktátum haszonélvezőjének uniós tagságára?

Mi van akkor, ha köszönöm szépen, de ami engem illet, én nem kérek egy olyan pártból, amely aláír – ráadásul olvasatlanul !!! – egy olyan szerződésnek nevezett valamit, amely de jure (azaz jogilag) megszünteti a nemzetállamot?

Akkor skandallum van? Akkor én radikálisnak, ne adj’ isten szélsőjobboldalinak számítok? A továbbiakba már bele sem merek gondolni! Mindez azért, mert eltérő a véleményem? Pedig ezeket mind a Dobai uram feltétlen bizalmát élvező politikai tömörülés tette.

Mi van akkor, ha tömegeknek van elegük abból, hogy a néptől, az emberektől, a valóságtól teljesen elszakadt politikai osztály vezesse ezt az országot? Akkor skandallum van?

Persze, könnyen lehet, hogy velem van a baj, én is csak egyike vagyok annak a kicsivel több, mint negyedmilliónak, akit megetettek maszlaggal.

(Ha most cinikus akarnék lenni, mint ahogy nem akarok, ez lenne az a pont, ahol muszáj lenne feltennem a kérdést: Dobai uramat vajon mivel etetik? A magam részéről a maszlag helyett inkább maradnék a szürkemarhából készült pörköltnél, a jó magyar lecsónál és még sorolhatnám, Bösztörpusztán bizony kijutott a jóból!)

De ha már szóba hoztam a Törvényhozás Házát, kanyarítsuk csak ide jó Dobai uram ezzel kapcsolatos gondolatait:

„És mitől lesz jobb a kétkamarás országgyűlés a jelenlegi egykamarásnál? Kik kapnak helyet a második kamarában, úgymond a „felsőházban”? Egykor a születési és pénzarisztokrácia tagjai, és most? Csak kérdezem, az ötletadókat: Magyarországon 1920 és 1928 között egykamarás országgyűlés működött, s az ország mégis bámulatos gyorsasággal talpra tudott állni a Trianon-i trauma után. S ez elsősorban nem az akkor igazából nem létező alkotmánynak, hanem annak a kormánynak (Teleki, Bethlen) volt köszönhető, mely a leírt törvények betartása mellett, mindenkor az ország és a nemzet javára akart cselekedni, s nem a saját zsebét megtömni.

Ehhez pedig nem kiáltványra van szükség, hanem annak a választási győzelemnek az elősegítésére, mely nélkül minden – nyilván a jó szándék által vezérelt – kiáltvány csak írott malaszt marad, s a követeléseinek október 23-ra datált megvalósításának „borítékolt” elmaradása alkalmával kiprovokált tüntetéseknek, csak újabb kilőtt szemű áldozatai, s a Nemzeti Jogvédőknek biztosított újabb kuncsaftjai lesznek.”

Tényleg nem akarok kötekedni, csak úgy mellékesen eszembe jutott, hogy a magyar történelem többi, nagyobbik részében, az 1920 és 28 közötti nyolc esztendőt leszámítva, milyen országgyűlések regnáltak?

Meg aztán ha valaki veszi magának a fáradságot és elolvassa a Magyarok Szövetségének 21 pontját, abban világosan benne van, hogy mekkora parlamentet képzel el ez a lelkes kis csapat, milyen megoszlással és kik kerülnének a felső házba (100+30 fő kétkamarás, visszahívható felsőházi képviselőkkel, hogy az érdemi döntéseket hozók a társadalom által kontrollálhatók legyenek). Tényleg nem akarok kötözködni, csak mielőtt vesszük magunknak a fáradságot, hogy nekiálljunk a társadalmat valakik ellen hangolni, legalább ennyire vegyük már magunknak a fáradságot drága jó Dobai uram, hogy elolvassuk, mit is akarnak ezek a szerencsétlenek, mer’ a végén még kiderül, hogy hasonlóak az elképzeléseink csak éppen más módon akarjuk megvalósítani őket, ne adj’ isten, még közös nevezőre is juthatnánk, ha éppen nem egymás ütlegelésével töltenénk a drága időt.

No persze tudom én, egy pártok által megosztott országban szocializálódott nép esetében nem mindenki ismeri fel azonnal az összefogás szükségszerű elkerülhetetlenségét, illetve nem mindenki érti ugyanazt összefogás alatt.

Van még egy „B” változat is, de erre – megmondom őszintén – gondolni sem merek. Pedig erre is jó okom lehetne! Lehet, hogy az egykoron fiatal demokratáknak eszük ágában sincs a két kamarás országgyűlés, ahol a fejük felett, vagyis a felsőházban a társadalmi szervezetek, az egyházak, a szakmák képviselői társadalmi kontrollt gyakorolhatnának? Létezik olyan, hogy az egykoron fiatal demokraták –szemben azzal a kicsivel több, mint negyedmillió maszlaggal megetetett magyarral szemben – nem áhítozzák az alkotmányozás céljából összehívott nemzetgyűlést? Á, nem hiszem én ezt! Biztos csak képzelődöm! Vagy mégsem?

Pedig ez a maszlaggal megetetett és megtévesztett embereket tömörítő szervezet volt az első, amely vette magának a bátorságot és – talán nagyképűen?, ennek eldöntését Dobai uramra bízom – társadalmi szerződésnek nevezett dokumentumban kérte a képviselőket, támogatásuk fejében vállalják a visszahívhatóságot, ha esetleg érdemtelennek bizonyulnának posztjuk betöltésére és feladatuk ellátására. A narancsos ácsingózó párt részéről Schmitt Pál, aki ma már nemcsak a párt, de az unió egyik fő hallja kendje is, válaszolt. Aszonta, ha ők nyernek, erre semmi szükség. A korrektség kedvéért említsük meg, rajtuk kívül, csak a Jobbik válaszolt a megkeresésre. Igaz, ők egy árnyalatnyival kedvezőbb választ adtak.

Dobai uram ezen rokonszenves hangvételű írásában még azt is kifejti, hogy „a polgári oldal jövő évi remélt és várt győzelme felett kellene munkálkodni”. Tudják, mint a versbéli cimbalmos.

De mi van akkor, ha a polgári jólét programja ide már nem elég? Mi van akkor, ha ide már a nemzeti megmentés programja szükségeltetik, mert annyira a szakadék szélére manővereztek minket?

Már Orbán elnök úr is kijelentette (újmagyarul: lekommunikálta), hogy ők is arra kényszerülnek, hogy hitelt vegyenek fel. Mi van akkor, ha ez azt jelenti, hogy visszatér a múlt? Mi van akkor, ha úgy csinálnak majd, mint Kádárék, hitelből javítják egy kicsikét az életszínvonalat, ki tudod majd fizetni a mi autónk vagy a lakásod részleteit, oszt ezzel le is csendesedik a nép? Mi van akkor, ha ez alatt a háttérben meg zavartalanul lehet tevékenykedni? Egy olyan belügyminiszterrel, aki már volt, s úgy tűnik, aki újra lesz? Mi van a Fidesz holdudvarával? Gyerekek! Ezek nyolc évig távol voltak, nagyon éhesek!

Szóval jó Dobai uram, higgye meg nekem, egyáltalán nem kirívó eset, ha nemzeti gondolkodású emberek köreiben mostanság nem törnek ki felhőtlen örömünnepben, ha a legnagyobb ellenzéki párt várható kormányzása szóba kerül.

Különösen akkor nem, amikor olyan mozzanatokat látunk, mint példának okáért a Péntek 8 legutóbbi, augusztus 28-i adásában. Már Csermely Péter „Elegünk van az unióból.” című mondatánál kapkodja az ember a fejét, hirtelen nem is tudja, hol van. Különösképpen akkor nem, ha visszaemlékszik a 2004-es, az összes parlamenti párt által már-már nyomasztóan egyoldalúan, az unió mellett érvelő propaganda hadjáratra. Na, de az, amit Sólyom elnök úrnak a párkányi hídon elszenvedett fiaskója kapcsán Semjén Zsolt, a kereszténydemokraták fő hallja kendje engedett meg magának, na ott aztán már nemcsak a magyar ember zsebében szalonnázás céljából tartott bugylibicska nyílik ki azonnal félautomatikus üzemmódban, de bizony a néző pupillái is kerekre tágulnak. Vagy ahogyan azt az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus-hallgatók köreiben az efféle helyzetek megfelelő verbális érzékeltetésére a dús képzeletű nép szokta volt mondani: „Pillogunk, mint Grisa a körmoziban.”

Az egykoron fiatal demokratákat vallási oldalról megtámogató politikai tömörülés első embere azt találta mondani:

„PC ide, politikai korrektség oda, nézzük a valóságot!”

Miért, eddig mit néztek?

Kegyelmi pillanatot élhettünk át a Péntek 8 műsorában, most mán’ úgy is mindegy, ennyi belefér, bassza szellő, hagyjuk öt percre a politikai korrektséget, beszéljünk végre a valóságról, úgyis tudja mindenki. És ezt nem akárki, nem a kétszázötvenedik útkaparó, hanem a legnagyobb ellenzéki párttal kart karba öltő, a kormányzásra készülődő szövetséges politikai tömörülés első embere mondta élő egyenes adásban! Figyeljünk mán oda kicsikét!

Tetszenek emlékezni, régen az a módi járta, hogy meg kellett tanulni olvasni a sorok között. Ma dettó! Csak most mán’ hallani kell a fülünkkel, látni a szemünkkel! Mivel az embereket – már gyermekkortól kezdődően – leszoktatták az olvasásról (lásd klasszikusok egyszerűsítése a lá SZDSZ), most mán a tévén meg a médiákon keresztül folyik a hülyítés. A módszer nem változott, csak a technológia. Széleskörű és sokkal, de sokkal gyorsabb lett.

Higgye meg nekem jó Dobai uram, sokkal kifizetődőbb, ha azt nézzük, ami összeköt bennünket, hiszen az elválasztásunkon, a szétválasztásunkon majd’ két évtizede dolgoznak már a politikai pártok. Mindegyikük, kivétel nélkül. A pártosodás, a pártoskodás önmagában hordozza a megosztást. Kérem, ne nézze le azokat, akik Önhöz hasonlóan jót akarnak, de másban látják a megoldás lehetőségét. Egy olyan időszakban, ahol a politikusok által kimondott gondolatok sokszor köszönőviszonyban sincsenek a valósággal – lásd Kövér László uniós kampánya a Balatonnál –, ne csodálkozzunk rajta, ha a józan paraszti ész feltűri az ingujját, belepök a tenyerébe és nekiáll, hogy kézbe vegye a dolgokat.

És igen, jól mondja Dobai uram, itt az ideje, mer’ eljött az ideje, hogy a helytartótanács urai reszketni méltóztassanak végre. Még az is lehet, hogy a nép, az istenadta, – szégyenszemre – előbb, vagy utóbb, de szívre ható mogyorófa-beszéddel adja tudtára a hatalmasságoknak, hogy hazamenni tanácsos.

Mindazonáltal megértem jó Dobai uram aggodalmát, s bizonyos fokig magam is osztozom benne. Hiába ugyanis a kicsivel több mint negyedmillió ember, hiába az összehordott jó akarat, a felhalmozott óriási tudás, a kompetens és hiteles emberek – mai divatos szóhasználattal élve: szakértők –, ha a NÉP (úgyis mint emberek, úgyis mind a Nemzeti Érdek Programja) bölcs megállapításait és következtetéseit nem tudjuk átvinni a törvényhozás, valamint a jogalkalmazás területére, megette a fene az egészet, akkor bizony a Magyarok Szövetsége nem ér egy hajítófát sem.

Nem bizony, mert a törvények alapján te, én, de még jó Dobai uram is számon kérhetők vagyunk, mi több, még a tetőt is elvihetik a fejünk fölül, földönfutóvá is tehetnek bennünket. Ez a helyzet ma. S hogy ez meddig marad így? Egészen addig, amíg a NÉP el nem éri, hogy a szakralitás a maga teljes pompájában és funkcionalitásában meg nem jelenik a törvényhozásban és a jogalkalmazásban.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő