KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

ORBÁN ÉVA: A magyar „Gulágok” világa – A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

A magyarok ellen elkövetett kommunista gaztettekért nem volt felelősségre vonás!

Nagyon kevesen tudják, hogy az első koncentrációs, de inkább megsemmisítőnek nevezhető céllal létrehozott táborokat nem Hitler, hanem Sztálin állította fel a Szovjetunióban. A magyar lakosság egy jelentős része – úgy a Szovjetunióban, mint itthon – a létrehozott táborok rabja volt. A magyarok ellen elkövetett gaztettekért nem volt felelősségre vonás mai napig sem. Sem itthon, sem a Kárpát-medencében, sem a nagyvilágban. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját az Országgyűlés 2000.június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata rendelte el. Ezért minden év február 25-e a megemlékezés napja.

 

A szovjet Gulágokról

A szovjet Gulág táborokba hurcoltakat három csoportba oszthatjuk. A hadifoglyokra, a málenkij robotra elhurcoltakra, és a szovjet törvények alapján elítélt politikai rabokra.

A II. Világháború befejezését követően Sztálin és Rákosi megegyeztek, hogy a Szovjetunióból nem engedik haza a hadifoglyokat, hanem jóvátételi kényszermunkára ítélik őket. Ez ellentétes a hatályos nemzetközi megállapodásokkal. Hivatalosan csak 514 000 hadifoglyot ismertek el szovjet oldalról. Ez a statisztikai adat nem tartalmazza a kb. 136 00 már éhínségben, tífuszjárványban vagy az erős fagy rabságban elhunyt magyarokat.

A hadifoglyokon kívül „málenkij robotra” hurcoltak el 1944 decembere és 1945 márciusa között kb. 120 000 fiatal férfit és nőt. Többségükben német nemzetiségű vagy német nevű magyarokat, valamint az utcákon és tereken elfogott férfiakat, akik zömmel a Don-medence kőszénbányáiba kerültek, ahonnan becslések szerint alig a felük tért vissza.

A harmadik csoportba a szovjet törvények alapján elítélt politikai rabok tartoztak, mintegy 100 ezer ember, és ennek alapján deportálták őket a Szovjetunióba.

A Gulág táborokban közel 10 évig raboskodó Rózsás János, akit magyar Szolzsenyicinnek is neveznek, együtt raboskodott az íróval. Az érdeklődők könyveiből, visszaemlékezéseiben képet kapnak erről rettenetes, embertelen világról. A Gulág lexikonban 3900 egykori rab adatait dolgozta fel.

Sztálin 1953. március 5-i halála enyhülést hozott a szovjet politikában. 1953 novemberében közölték az elhurcoltakkal, hogy elítélésük tévedés volt, így teljes jogú magyar állampolgárként térhetnek haza. De hivatalosan, mint volt hadifoglyokat adták át őket a magyar belügyi szerveknek.

A Szolyván található emlékpark jelképévé vált a kárpátaljai magyarság tragikus sorsának. A 4. ukrán front 1944. november 13-i határozata értelmében, 3 napon belül jelentkeznie kellett a városparancsnokságon minden 18 és 50 év közötti magyar és német hadkötelesnek, valamint azoknak, akik a magyar rendőrség vagy csendőrség szolgálatában álltak. Hivatalosan 3 napot kellett volna távol tölteniük családjuktól.

Közel 30-40 ezer embert tartóztattak le, és munkatáborokba hurcoltak el, a kollektív bűnösség jegyében. Sokan nem is jutottak el a gulágokra, már itt életüket vesztették az embertelen fogva-tartási körülmények miatt. Szinte nincs is olyan magyar család Kárpátalján, aki 1-2 férfi tagját ne vesztette volna el. Az elhurcoltaknak csak 1/3-a tért vissza szülőföldjére. A fekete márványtáblákon több, mint 12.000 áldozat neve szerepel.

Magyarországi koncentrációs táborokról és kitelepítésekről

A Szovjetunióból hazajött, hataloméhes moszkovita csoport (Rákosi–Gerő–Farkas–Révai klikk), „Sztálin magyar tanítványai” hatalomra jutásukat követően, ugyancsak elől jártak hazánkban a koncentrációs, de inkább megsemmisítőnek nevezhető céllal létrehozott táborok létrehozásában.

Már 1945 júniusában a 138.000/1945. B.M. rendelet, lehetővé tette a hatalom számára a „nemkívánatos elemek” rendőrhatósági őrizetbe vételét vagy felügyelet alá helyezését. A háborús bűnök vizsgálata Európa országaiban az igazságügyi minisztérium hatáskörébe tartozott. Magyarországon ezzel ellentétben a belügyminisztériumhoz.

A népbíróságok iskolázatlan tagjai elkötelezett politikai meggondolásból és nem a jog alapján ítélkeztek. Megjegyzem, az utókor a Nürnbergi-perrel kapcsolatban is fenntartásokkal él. A tárgyalások nem alkotmányosan létrehozott nemzeti bíróságok előtt zajlottak, csak a vesztesek felett ítélkeztek. A győztesek emberiség elleni bűneiről nem esett szó, noha voltak szép számmal.

A 81/1945. M.E. sz. rendelet alapján minden politikai bűncselekmény, amit 1919 és 1944 között követtek el a népbíróság hatáskörébe került. Ez lehetőséget biztosított, hogy Rákosiék leszámoljanak politikai ellenfeleikkel. Elkezdődtek a B listázások. Az elküldött tisztviselők helyére megbízható elvtársak kerültek.

 

Felerősödött és kiteljesedett a magyarságot érintő kollektív üldözés időszaka.

1946-ban kitelepítették a német kisebbséget, a svábokat, majd 1947 áprilisában a csehszlovák-magyar 1946-os államközi szerződés értelmében Csehszlovákiából több százezer nem „reszlovakizálódott” magyart kényszerítettek szülőföldje elhagyására. Az 1950-es években megkezdődtek a kitelepítések a jugoszláv határ mentén, és a vidéki nagy városokból a Hortobágyra, majd 1951 májusában Budapestről is megkezdődtek a tömeges kitelepítések falvakba és tanyákra. Létrehozták a „magyar Gulágok” világát

1945 és1953 között internáló-, kitelepítő- és munkatáborok működtek hazánkban. Számuk 60-70 között mozgott, de 1945-47 között volt, hogy 100-nál is több tábor működött.

Ez is érdekelheti:  A NATO 25 évvel ezelőtt indította meg terrorbombázását Jugoszlávia ellen

A háború után az első nagy gyűjtő tábor a Buda-Déli Központi Internálótábor volt (Budaörsi u. 61.), mely kiemelt szerepet töltött be. Feladatkörét, a begyűjtő funkciót 1949 áprilisától Kistarcsa vette át. Kistarcsa 25-30 ezer férőhellyel, az egyetlen olyan gyűjtőtábor volt, ahol női és férfi fogva tartottak is voltak. A fővárostól mindössze két kilométerre lévő Kistarcsai Internálótábor volt az ÁVO majd ÁVH központi magyar Gulágja 1949-től 1953-ig. A begyűjtött embereket innen vitték tovább többnyire munkatáborokba: Recskre, Tiszalökre, Kazincbarcikára, Bernátkútra, Sajóbábonyba, Oroszlányba, Inotára és a többi kijelölt helyre. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a megtorló hatalom ismét üzembe helyezte a tábort. Recsk-szimbólummá vált, mint az ÁVH által hermetikusan elzárt táborok legsötétebb fejezete.

 

A Recski Kényszermunkatábor történetéről

A Recski Tábor létrehozásáról a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) 1950. július 12-i ülésén hozták meg a döntést. A recski tábor 1950 júliusától hermetikusan elzárva működött titkosan, a külvilágtól, 1953 októberéig 1300-1500 fővel. A 8 barakkban kezdetben politikai foglyok, katonatisztek, csendőrök voltak, később MÁV dolgozók, értelmiségiek, „deklasszált elemek” követték őket. A tábor első parancsnoka Fórizs Béla ávós százados volt, ő vezette be a gúzsbakötést, a ”félkaja” büntetésnek nevezett ételadag megvonást, ő építtette meg a földbe ásott vizes fogdának használt bunkert, és állíttatta fel a büntetőbrigádot is, amelyben a legkegyetlenebb verőemberek válogatott megtorlásokkal élhettek puszta szórakozásból is. Az őrök például abban versenyeztek: ki tudja a rabokat egyetlen ütéssel leteríteni.

1950. január 1-vel alakult meg a független Államvédelmi Hatóság (ÁVH), és közvetlenül Rákosi Mátyás és az MDP vezetői alá tartozott. Az ÁVH kezelésébe kerültek a börtönök, ill. a Toloncház, a Gyűjtő és a már meglévő internáló táborok.

Először néhány szociáldemokratát internáltak Recskre, velük kezdték körülkeríteni a tábort szögesdrótokkal, és 50 méterenként őrtornyot építtettek. Majd fokozatosan – három nagy transzporttal – töltötték fel a tábort kistarcsai internáltakkal, a Toloncház rabjaival. A rabokkal kiirtatták az erdőt, majd annak fáiból építtették fel a barakkokat. 1950 telére már majdnem mindegyik barakk elkészült, az őrök házai is.

A tábor lakói vegyesen kerültek ki a társadalom minden rétegéből. Voltak itt szociáldemokraták, kisgazdák, volt csendőrök, rendőrök, katonatisztek, munkások, polgárok, arisztokraták. A hatvani vasutasokat is idehozták, akiket az 1950. június 19-i, hatvani ferencesek melletti szimpátiatüntetésen fogtak le. 1953 tavaszán ide hurcolták az őrizetbe vett MÁV-osokat is.

A rabokat ítélet nélkül internálták, így elszámolni – velük – nem kellett. Összesen 1400-1500 rabot dolgoztattak itt embertelen körülmények között, napi 12-15 órát, jó esetben 1000-1200 cal. értékű élelmiszeradaggal. A rabok a tábor melletti Csákánykő andezit tömbjének kitermelését végezték. 10 kg-os kalapáccsal kellett a követ fejteniük. Kezük tiszta seb volt, ruhájuk vizes, rájuk fagyott, és éheztek.

A tábor létrehozásának igazi oka az ide internált emberek, – mint a „szocializmus” építésében nem kívánatos elemek – lassú elpusztítása, megsemmisítése volt. Az első év végére már a tömeges egészségromlás jelei mutatkoztak. Gyakoriak voltak a halálesetek, megbetegedések, legyengülés, a kőfejtés során történt balesetek miatt. Ezeknek a szerencsétlen embereknek a nyughelyét soha sem találták meg. Hivatalos értesítés nincs, és kimutatás sem, hogy hányan haltak meg.

A világ Michnay Gyula „Jules” sikeres szökése révén szerzett tudomást Recskről

A szigorúan őrzött recski táborból két szökést kíséreltek meg. Az első szökés 1950 augusztusában történt. Dobó József internált átjutott a határon a rokonaihoz. De családtagjait elfogták, és Recskre, ill. Kistarcsára hurcolták, ezért visszajött és feladta magát. A második, híres szökés 1951. május 20-án történt. Ezt több hónapi szervezés előzte meg. A szökésben nyolc rab vett részt.

A nyolc emberből egyedül Michnay Gyulának, alias Jules-nek sikerült megszöknie, és átjutnia a határon. 1951 őszén eljutott a Szabad Európa Rádióhoz, ahol szünet nélkül, folyamatosan sorolta fel a 600 recski rab nevét, amelyet addig megtanult. Csak ekkor és így szerzett a világ tudomást a titkos, eltitkolt haláltábor létezéséről. A családok is így tudták meg szeretteik hollétét.

Nagy Imre hatalomra kerülése után a kényszermunkatáborokat, így a recskit is, feloszlatta. A kihalt tábort ledózerolták, erdősítették. Még a nyomát is el akarták tüntetni, hogy Recsken megsemmisítő tábor volt. A hatalom még évtizedek múltán is tagadta az egykori tábor létezését.

A kiszabadult recskiek közül kb. százat visszavittek Kistarcsára, ahol különbíróság ítélkezett felettük. A legtöbb rab, ha szabadult is, rendőri felügyelet alá került, és évekig nem tudott szakmájának, végzettségének megfelelő munkát – csak segédmunkát – kapni.

A szabadult recski rabok közül sokan részt vettek az ’56-os forradalomban is, és a leverést követően sokan disszidáltak. A nyugati szabad lehetőséggel élve Sztáray Zoltán író, újságíró, közgazdász, 1981-ben, Kaliforniában bejegyeztette a Recski Szövetséget. A 80-as évek politikai változásai következtében az itthon maradottakból alakult meg a Recski Szövetség 1988. október elején, amelynek első elnöke Kéry Kálmán nyugalmazott vezérezredes, volt recski rab lett.

Ez is érdekelheti:  1999: Miközben a NATO bombázta Jugoszláviát, a félelem hatalmába kerítette a koszovói szerbeket

Történelmi mementóként Recsken emlékművet állítottak, majd Nemzeti Emlékpark létesült. Az emlékmű Farkas Ádám szobrászművész munkája. A tábor 1953. szeptemberi feloszlatásának emlékére a Recski Szövetség minden évben ünnepélyes megemlékezést tart a parkban, az emlékműnél.

 

Az országon belül zajló kitelepítésekről

Az internáló táborokon kívül voltak zárt és nem zárt kitelepítő táborok is, ahová családokat hurcoltak el. Részben a déli határvidékről a Hortobágyra, valamint a fővárosból 7 megyébe.

 

A Hortobágyra kitelepítettekről

Hazánkban a Moszkvából hazajöttek 1949-ben hosszú időre megszerezték a hatalmat. Megvalósítandó céljaikat és tetteiket a sztálini szovjet rendszer másolása jellemezte. A szovjet Gulág-táborok mintára tervezték és valósították meg a deportálásokat és kitelepítéseket, a különböző táborokba. A Szovjetunióból hazatért Garasin Rudolf javaslataként, aki jól ismerte az ottani rendszert, az osztályellenség kiiktatását (polgári réteg, vidéken a kulákság) a kitelepítés mellett a rabszolga kényszermunkával kötötték össze. Rákosiék többek között elhatározták, hogy a Hortobágyot termővé teszik, ahol a terméketlen földterületeken gyapotot, rizst kell termelni. Először állami gazdaságokat hoztak létre, amelyekből később létrehozták a kényszer munkatáborokat. A táborlakók közül jelölték ki azt a személyt, akinek azt a feladatot adták, hogy a tábor mindennapi életét megszervezze, és teljesítse a kapott parancsokat.

1950-ben kezdődött a hortobágyi zárt munkatáborok létrehozása a Hortobágyon és a Közép Tisza vidékén, HajdúBihar és Szolnok megyék területén.

1950. június 22-ről 23-ára virradó éjszaka kezdődött a déli, jugoszláv-magyar határvidékről az első, tömeges, családokat sújtó kitelepítés. Az első éjszaka közel kétezer embert hurcoltak el. Hamarosan tizenkét zárt kényszermunkatábort működtettek. Az odahurcoltak iratait elkobozták, elégették, törvényen kívülivé téve őket, akikkel nem kell elszámolni. A szerencsétlen áldozatok attól féltek, hogy Szibériába viszik majd őket. A normális életbe való visszatérésük reménytelennek látszott.

Ez az embertelenség közel tízezer embert érintett a túlélők szerint. Emlékeik alapján háromszázan meghaltak, és néhányan a tábor feloszlatása előtt szabadultak. A tábor megszűnésekor 7282 személy volt a létszám. Szabadulásuk után sem térhettek vissza otthonaikba és városukba. Beszélniük sem volt szabad a velük történtekről. Mindvégig hátrányos megkülönböztetés volt az osztályrészük.

Dr. Ilkei Csaba tudományos kutató kimutatása szerint a nyugati és déli határsávból később a fővárosból

” „a népi demokráciára különösen veszélyes elemeket” – kulákok, horthysta tisztviselők, katonák, deklasszált reakciósok stb.- telepítették ki, akiket a kommunista hatalom politikailag nem tartott megbízhatónak. „Összesen 7281 személyt 2524 családban kényszerlakhelyhez kötötten. Közülük 15 év alatti volt 1099 személy, 50 év feletti pedig 2171 fő. Az őrzött zárt táborok egyszerre mutatták az internáló és a munka-táborok jegyeit, olyan sajátosan eltérő vonással is, hogy noha internálni csak személyt lehetett, gyakorlatilag családjukra is vonatkozott a hatósági határozat. A pajtákban, csűrökben, romos tanyákon, birka hodályokban összezsúfolt emberekre kitelepített és korrupt rendőrök vigyáztak, se tüzelő, se fűtés, tömeges a fertőzés veszélye, az iskoláskorúak számára nincs iskola. Nyomor, kiszolgáltatottság, reménytelen újrakezdés.”

Egy év múlva Budapesten is megkezdődtek a tisztogatások.

 

A budapesti kitelepítések története

1951. május 21. és július 18. között nagyszabású, jól előkészített akcióval közel 5.200 családot, kb. 14-15.000 embert távolítottak el a fővárosból 7 alföldi megyébe. Lefejezve a polgári elitet, nyilván az emberek megfélemlítése céljából.

Az ÁVH a megyei rendőrkapitányságokon keresztül kérte a Belügyminisztériumtól a családokra vonatkozó kitelepítési véghatározatot. A véghatározat kézbesítése után másnap reggel a kitelepítettekért mentek. Akiknek el kellett hagyni otthonaikat, és családonként legfeljebb 250 kg holmit vihettek volna magukkal.

Az elhurcoltakat őrizetben vitték el vagonokban a Józsefvárosi és a Magdolna városi pályaudvarokról. A vagonok ablakait befestették, bedeszkázták, és így szállították őket a kijelölt falvakba, a falvak tanyáira, a „Kényszerlakhelyekre.” A kitelepítés az egész családra vonatkozott, de gyakori volt, hogy a családfőt már korábban internálták, vagy börtönbe zárták, ilyenkor a többi családtagot vitték el. A hét három napján kézbesítették a határozatokat, majd másnap reggel teherautóval vitték el őket a pályaudvarokra.

A Budapestről kitelepítettek az osztályellenségnek tartott, „kuláknak” bélyegzett gazdálkodó parasztcsaládokhoz kerültek, akiket a kijelölt családok befogadására köteleztek.

 

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a kitelepítések dokumentáltak

A Történeti Levéltár gépelt kimutatása több száz oldalon személyenként sorolja fel, és családokként összesíti az adatokat. A kitelepítetteknek az ország keleti részén, az akkori megyékben jelölték ki a kényszerlakhelyeket.

Pest megyébe 114 családot, Heves megyébe 898 családot, Szabolcs megyébe 497 családot, Békés megyébe 1236 családot, Szolnok megyébe 995 családot, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe 457 családot, Hajdú-Bihar megyébe 996 családot, összesen 5193 családot telepítettek ki a fővárosból.

Ez is érdekelheti:  Kézbe vagy nyelvre? – avagy a ferences Tóth Damján az Oltáriszentség ellen

A kitelepítés vagyonelkobzással járt. A hátrahagyott ingatlanok, lakások állami tulajdonba kerültek. Az ottmaradt ingóságok részben állami tulajdonba, részben az értékes tárgyak, bútorok az elrabolt lakásokba beköltöző pártkáderek, és ávósok tulajdonába. A kitelepítettek általában a „megbízhatatlan osztályellenség”-nek nyilvánított családok, a háború előtti társadalom polgári közép és felsőbb rétegeihez tartoztak. A családfő valamikor tisztviselő, vagy katonatiszt volt, vagy gyára, vagy üzlete volt, de tulajdonképpen elég volt az is a kitelepítéshez, ha valamelyik pártkáder kinézte magának a család lakását vagy házát. Így egy fillér befektetés nélkül gyönyörű polgári berendezett otthonra tett szert. A Budapest területén nemkívánatos polgári személyeket, „osztályellenségként” távoli falvakba, tanyákra hurcolták el. A kényszerlakhelyeket, a szintén osztályellenségnek számító, „népellenes elemeknek”, a falusi gazdáknak, az úgynevezett kulákoknak, kellett biztosítaniuk. Szerencsésebb esetben lehetett ez a házban lévő szoba, de lehetett földes pitvar, nyári konyha, ól vagy istálló is.

A megbélyegzett kitelepítettek a falu területét nem hagyhatták el. A hatóság munkatársai legtöbbször éjszaka, puskatussal ébresztették fel a család minden tagját. Éjjel-nappal ellenőrizték a szerencsétleneket. A nyugdíjasoktól megvonták a nyugdíjat. Munkát nem biztosítottak a kitelepítetteknek. Nyilvánvalóan az volt a cél, hogy az osztályellenség mielőbb elpusztuljon, netán éhen haljon.

Így, ha valami munkalehetőség akadt, ami főleg nyáron fordult elő, akkor meg kellett ragadni az alkalmat mindenkinek, aki csak mozdulni tudott, legyen az beteg, öreg, vagy gyerekek. Az életben maradás feltétele volt, hogy mindenki bármilyen munkát elvállaljon. Bizony volt, aki már nem tudott dolgozni, és éhen halt a kitelepítés alatt. 5-7 éves gyerekek és beteg, idős emberek is nehéz mezőgazdasági munkákat végeztek.

Mivel a tanyák távol estek a falutól, napi 10-15-20 kilométert kellett gyalogolni a gyerekeknek az iskolába és vissza, télen-nyáron. A falusiaknak megtiltották, ha az országúton szekérrel mennek, hogy a kitelepítetteket felvegyék a szekérre, és bevigyék az agyonhajszolt munkából jövőket a faluba. Kenyérért már hajnalban be kellett menni a faluba, a bolt előtt sorban állni. De még akkor sem volt biztos, hogy jut kenyér, mert a sorrend előírása szerint először kaptak a falusiak, azután a cigányok, és ha maradt, csak ezután kaphattak a kulákok és a kitelepítettek. Voltak olyan települések, ahol nem kaphattak a lefölözött, állatok etetésére szánt tejből sem, sem az öregek, sem a gyerekek.

1953 júliusában Nagy Imre kormánya hatályon kívül helyezte a vonatkozó rendelkezéseket, melynek értelmében el lehetett hagyni a kényszerlakhelyeket. Azonban ezzel nem értek véget a megpróbáltatások. A kitelepítettek – a szó szoros értelmében – az utcára kerültek, hajléktalanokká váltak, mivel az elrabolt otthonaikat nem adták vissza még a mai napig sem(!), így nem volt hová hazamenniük, sőt még Budapest területéről is ki voltak tiltva.

Utasításba adták, hogy „nemcsak magatartásukkal és tevékenységükkel, hanem pusztán megjelenésükkel is zavart kelthetnek. Ezért a legnagyobb éberséggel kell ezeket a személyeket figyelemmel kísérni, és figyeltetni speciális módszerekkel”. Az ÁVH figyelő tekintete elől nem szabadulhattak.

Még a diplomások is csak segédmunkásként dolgozhattak. A megvont nyugdíjakat nem adták vissza. A fiatalok a 8 általános iskola elvégzése után nem tanulhattak tovább, még középiskolában sem. A hátrányos megkülönböztetés egész életüket végig kísérte, így egész életüket tönkretették. Az elrabolt lakásukat és egyéb vagyonukat, ingóságaikat soha nem adták vissza, a mai napig sem. A kárpótlás során kapott kárpótlási jegy értéke az elrabolt vagyon 1 ezrelékét sem érte el, azon érdemben vásárolni nem tudtak.

Viszont az elrabolt lakásaikat azok a pártkáderek, volt ávós elvtársak vehették meg – az úgynevezett rendszerváltás után fillérekért -, akik azt a kitelepítések után elfoglalták.

Tény, hogy az 1945 utáni kommunista diktatúra ezen gaztetteiről a fiatalabb korosztályok nem is hallottak, és nem is tudnak jóformán semmit, mivel a kitelepítésről soha nem volt szabad beszélni. Az agyon hallgatás következményeként a mai magyar társadalom mind erről szinte semmit sem tud. Pedig ez is a magyar történelem része.

S az a nép, amelyik nem ismeri a múltját, annak nincs jövője, mert nincs miből tanulnia.

A magyarok ellen elkövetett kommunista gaztettekért nem volt felelősségre vonás sem 1945, sem 2006 után.

Orbán Éva
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük