Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
Mindegy, hogy tudjuk, vagy nem tudjuk, ki lesz a következő áldozat, ezt az „életformát” egyetlen ország sem engedheti meg területén.
Akkor sem, ha föld új fura urai a napi gyilkosságok és rablások tolerálását el tőle, valamilyen idióta etnikai alapon.
Engem az bosszant a legjobban, hogy ezeket a híreket milyen tudatossággal, és tehetséggel tudják machinálni, hogy az egyik megjelenjen, a másik meg menjen a feledés homályába.
Még véletlenül sem jelenik meg egyik nagyobb napi sajtóban, ha a nagy vezér és gátlástalan kiszolgálói úgy akarják.
Az Amerikában történt legkisebb eseményekről meg teljes részletességgel számolnak be.
Mondhatnak akármit, ez már nem egy szabad ország.
Baumag