KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Na végre! – avagy Ki, vagy mi számít szélsőségesnek ebben a fene nagy úri demokráciában?

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Bizony, drága Istenben szeretett felebarátim! A népi demokráciából egyszerre az úri demokráciában találtuk magunkat. Úri, merthogy az uraké. No meg a hölgyeké. A kevésszámú kiválasztotté. Hogy ki választotta ki őket? Ki döntötte el, hogy annak idején kik ülhettek az ellenzékinek nevezett kerekasztal köré? Valószínűleg sohasem fogjuk 100%-os biztonsággal megtudni, egyelőre csak rebesgetés szintjén tudhatunk valamit arról, hogy annak idején Aczél György volt a fő machinátor, ő szerzett elévülhetetlen érdemeket az előre kitervelt és felülről lezongorázott gengszterváltás kidolgozásában.

Aczél György, akinek tanítványai a hatalom jelenlegi birtokosai

A nagy színjátékos tervelte ki a nagy színjátékot, aki „gyárilag” maga is majdhogy nem színész lett, hiszen 1936-ban fél évet járt a Színművészeti Akadémiára, majd később amatőr színészként tevékenykedett. Az amatörizmus idővel úgy tűnik átcsapott profizmusba. Túl jól sikerült a szín játszása. A párt nagy öregje, mielőtt még távozott az árnyékvilágból, utolsó simításaival megalkotta a teljesen életszerűtlen kísérlet folytatását, Mintha országot, a fordított világban élők számára kommunikált látszat valóságot.

Abnormális állapotban, egyfajta fordított országban élünk. A hon elveszejtése, gátlástalan kiárusítása, az abba való csendes és hallgatólagos belenyugvás a normál állapot, a standard viselkedésminta, legalábbis a fősodratú média álláspontja szerint. Hallgatólagos bizony, mer’ hogy muszáj itten hallgatni erről az abnormalitásról, a deviancia istenítéséről, értékként való feltüntetéséről, arról, hogy az lenne a követendő példa, pofád alapállásban, KUSS!, a te neved, csakis az lehet! Így köll viselkednie egy jól nevelt pógárnak! Ha ettől akár egy jottányit is eltérsz, máris antiszemita, rasszista, meg a jó ég tudja még mi vagy. Szélsőséges vagy, mert ki mered mondani, hogy a király meztelen? Úgy tűnik a hazafi, mint fogalom, teljesen kiveszett a szótárukból.

Na, ebből lett elege millióknak, s a hangjuk most már hivatalos formában, egy politikai tömörülésen keresztül is egyre hangosabban szólal meg.

A Világgazdaság Online tudósítását idézzük:

„Nem Tesco lesz, hanem Turul!”

2009. október 23.

„Magyarország jövendő miniszterelnöke”-ként konferálták fel Vona Gábort, a Jobbik elnökét a párt 1956-os megemlékezésén.

Vona Gábor Orbán Viktornak is üzent a Jobbik október 23-án megrendezett tüntetésén. „Orbán Viktor hiába szélsőségesezi a Jobbikot, amikor a Fidesz csendben tűrte, hogy a kommunisták kirabolják az országot” – mondta a radikális jobboldali párt elnöke, reagálva a Fidesz elnökének délelőtti szavaira. Vona bejelentette, hogy a Jobbik a jövőben a Fidesz ellen is harcolni fog.

A párt programjáról is szó esett: elképzeléseik szerint cukorgyárakat és konzervgyárakat fognak nyitni. „Lesz bevásárlóközpont is, csak nem Tescónak fogják hívni, hanem Turulnak.”

Közbiztonsági programjuk részeként kiemelte a csendőrséget, ami felszámolja a „cigánybűnözést”, illetve önfenntartó börtönöket alapítanának, amelyekben az elítélteknek kellene megtermelniük fogva tartásuk költségeit.

Beszélt arról is, hogy kormányra kerülve megregulázzák a médiát is. Zárásként közölte, hogy aki nem érzi az ő dühét, „annak vagy nincs vére, vagy nincs szíve, vagy nem magyar”.

Forrás: Világgazdaság Online

Miközben a Törvényhozás Házába bejutott politikai tömörülések, a Lisszaboni Szerződés ratifikálásával egyhangúlag megszüntetik a nemzetállamot, ahelyett, hogy tűzzel-vassal védenék azt, kígyót békát kiáltanak arra, aki a magyar nép érdekeinek védelmét tűzi zászlajára, s nemcsak szavakban hajlandó erre, de tettekben is megnyilvánul az ösztönös önvédelem beindítása.

Tudom, hogy hosszas vitákat lehetne folytatni arról, vajon jó válasz-e a Magyar Gárda társadalmunk problémáinak megoldására – véleményem szerint nem az – de vitán felül áll, hogy ez a válasz a politikum tétlensége, lustasága, hibái és bűnei miatt született, születhetett meg. Egész egyszerűen azért, mert a hivatalos politikacsinálók, vagyis a pártok, nem tudtak, de leginkább – és ez most már Napnál világosabb –, nem is akartak választ adni a rendszerváltozásnak nevezett hatalmi átrendeződés óta eltelt húsz esztendő mindezdáig megválaszolatlan kérdéseire.

Csodálkozunk hát, amikor a nép megelégelte ezt, és akadt néhány tökös gyerek, aki aszonta, hogy mostantól hallgattassék meg végre a másik, a szenvedő fél is? És elgyütt végre az ideje, hogy kimondassék az oly sokáig elhallgatott igazság? Mondassék bizony!

Most mondd meg nekem, de őszintén, olyan nagy baj az, ha felemeljük a szavunkat a hazánk kiárusítása ellen? Ha felemeljük a szavunkat a Nyugatról élelmiszer címén hozzánk áramló szemét ellen? Ha felemeljük a szavunkat az ellen, hogy rabszolgává tegyenek bennünket a saját hazánkban?

Most mondd meg nekem, de őszintén, olyan nagy baj az, ha – egyelőre még csak udvariasan – kérjük, illetve most már azért fogalmazzunk kicsikét pontosabban: követeljük vissza a jogos jussunkat? (És vissza is vesszük, ahogyan történt az én szép városomban a vízművel?) Ha felemeljük a szavunkat a here módjára rajtunk élősködők ellen? Ha közbiztonságot, békét és nyugalmat szeretnénk a káosz, a kiszámíthatatlanság és a rendetlenség helyett?

És ha mindezek miatt felemeled a szavad, fehérjehalmazra hajazó, honfitársaidnak látszó tárgyak, legalábbis magyarul beszélnek, a Törvényhozás Házából, meg a média szócsövein keresztül leteremtenek a sárga földig, hogy mered rossz színben feltüntetni hazánkat a külföldi befektetők előtt! Szélsőséges megnyilvánulásaiddal ártasz az ország imázsának!

„A Föld fog sarkából kidőlni” – mondja a ma még regnálásukban látszólag utolsókat rúgó ország-dirigensek egykori, hitvallásként is felfogható dicshimnuszuk. És tényleg kidőlt. Invitálásuk ellenére azonban a rabszolgahadnak esze ágában sincs velük indulni, ők már inkább szabadulnának tőlük, de ha ez olykor-olykor kiderül, ha a nép valamely csoda folytán pozícióba jutott tagja kifejezésre juttatja abbéli véleményét, hogy elege van abból, hogy a sors fura fintoraként megállt az idő, és itt maradt a nyakunkon a posztkommunista múlt, kitör a skandalum. Gondot és zavart okoz, ha az Aczél eftárs által oly gondosan el- és megtervezett jövőkép állóvizét felzavarják olyanok, akik képesek nagyobb távlatokban is gondolkodni, és nem átallják nehezményezni, hogy helyre kéne tólni végre a kizökkent időt, s ezt a történelmi léptékkel szemlélve nem is olyan nagy, pár évtizedes ki-, vagy megbicsaklást, amit az államszocializmus és a proletárdiktatúra okozott Mária országában, egyszer s mindenkorra magunk mögött kellene tudni végre. A dolog pedig nem tűr halasztást, mert könnyen úgy járhatunk, mint az a beteg, aki valamely könnyű kis nyavalyával kezdi, fittyet hány rá, nem kezeli a bajt, mely aztán később elmérgesedik, s legvégül, amikor már menthetetlen, a páciens a műtőasztalon döglik meg a legjobb orvosok kezei között, teljesen széttrancsírozva.

(Jó szívvel ajánlom mindenkinek e tárgykörben a Dr. House című ámerikai sorozatot!)

Ha nem illesz bele a képbe, a globalizáció mindent uniformizáló, konfekció méretűre egyen silányító nagy tervének regionális változatába, s a ma már a világ, főként a Nagy Víz túlsó oldalán egyre többször felhangzó „The small is beautyfull!” azaz „A kicsi szép!” mondatot érzed inkább a magadénak, vagyis a lokalitás, a nemzetállam megmentésén fáradozol, a csak szavakban lokalista, ám tettekben globalista államhatalom azonnal szalonképtelennek nyilvánít téged. És ez még akkor is így van, ha neked eszed ágában sem volt megfordulni azokban a szalonokban, ahova ők járnak.

„Aczél György: (1917–1991) építőmunkásként kezdett el dolgozni, miközben autodidaktaként képezte magát. Részt vett a Somér ifjúsági cionista mozgalomban. 1935-ben belépett a KMP-be. 1936-ban fél évet járt a Színművészeti Akadémiára, majd amatőr színészként tevékenykedett.”

Thália papjai és papnői képzésük során találkoznak a „színészmesterség” nevű tantárggyal. Némelyikük esetében a színlelés a játék, mások esetében pedig a parasztvakítás jut el arra a szintre, amit már kimagaslónak nevezünk. Talán ezért is mondják a színészetre, hogy ez már nem szakma, hanem hivatás.

Ronald Reagan – valószínűleg mondhatjuk azt, hogy közmegelégedésre, bár ma már ebben sem lehet biztos az ember, ahogy ma alakulnak a dolgok –, elérte, hogy a Szovjetunió lehúzza a rolót.

Aczél György is elért valamit. Elérte, hogy – ha kell, erőszakkal, de akkor is – műsoron tartsanak egy olyan idejét múlt bukott darabot, amely már műsorra tűzésekor is közutálatnak örvendett. A közönség, kevéssel a premier után egyszer vette is magának a bátorságot, kifütyülte a darabot, már éppen távozóban volt, de szovjet színházi szakértő eftársakat segítségül hívva, az életben maradtakat visszatuszkolták a nézőtérre.

Néhány évtized elteltével aztán engedélyeztek öt perc szünetet, és a nézőtérről kitóduló közönség pár röpke pillanat erejéig beleszippanthatott a szabadság és a függetlenség gondtalan levegőjébe. A jó érzete tovább fokozódott, amikor visszatértek a teljesen felújított, átalakított és átfestett nézőtérre, aszonták nekik, hogy mostantól egy teljesen új darabot, tragédia helyett végre vígjátékot nézhetnek majd. Be is ült mindenki, a közönség elcsendesedett, kialudtak a fények, darab ideig ment is minden a legnagyobb rendben, a plakátokon m.h., azaz meghívott vendégként feltüntetett aktorok helyt is álltak a legjobb tudásuk szerint, ám egyszer csak…

Egyszer csak megjelent a színen az előző darab, a tragédia egyik szereplője, s a publikum figyelmesebbje észrevette, hogy a szöveg, amit a tragédia gonosz kis koboldja, a vígjáték vaskoronás kis-nagy embereként mond, tulajdonképpen ugyanaz, csak a szavakat és a sorokat most más sorrendben mondja, de lényegében ugyanazt hallják. Ráadásul, az új szereplőkhöz egyre több régi, már az előző darabban is közutálatnak örvendő ripacs csatlakozott a színen, a későbbiekben aztán már csak őket lehetett hallani.

Aztán érdekes dolog, egy kis technikai malőr, ha úgy tetszik, egy kis baki, ami majdnem romba döntötte az egész színházat.

Éppen Hórihorgas Ripacs volt a színen – aki alkalmatlansága miatt Kárpátok Cicerójától vette át a főszerepet –, a szövegét mondta, amikor vele párhuzamosan ugyanő megszólalt egy hangfelvételről. A közönség döbbenten hallgatta, hogy hát ő, meg az egész bagázs, tulajdonképpen nem is színészek, hanem alvó ügynökök, akiket a megfelelő titkosszolgálatok dobtak át azzal a céllal, hogy becsapják a közönséget. Ők ennek a feladatnak eleget is tettek. Azt hazudták, hogy ez egy teljesen megújult színház, a közönség innentől kezdve egy teljesen új darabot fog látni új szereplőkkel és még a jegy árából is visszakapnak valamicskét, mer’ hogy az előző előadásnál, a tragédiánál kicsikét megrövidítették őket. A felvételen maga Hórihorgas Ripacs – az alkalmatlansága miatt a főszerepet Kárpátok Cicerójától átvevő – aktor mondta el, hogy mindebből egy szó sem igaz, a nézők most is ugyanazt a darabot, vagyis a tragédiát nézik, a szerepeket ugyanazok, vagy leszármazottaik játsszák, csak kicsikét átmaszkírozták őket, sőt, még a rendező személye sem változott.

Egy pillanatig vágni lehetett a csendet. Ez volt a megdöbbenés csendje.

Aztán kitört a ribillió.

A történelem mintha ismételni látszana önmagát. A közönség ezúttal is megelégelte a dolgot, felállt, hogy hát akkor ő köszöni szépen, de távozna, nem kér tovább ebből a pocsék, színi előadásnak semmiképpen, inkább parasztvakításnak nevezhető valamiből.

Még az egész elején, az ötperces szünetben neki ugyanis aszonták, hogy megszűnt a régi rend, nem kötelező végigülni a darabot, ha nem tetszik, bármikor fel lehet állni és haza menni.

Ha hiszik, ha nem, a közönség ezúttal sem hagyhatta el a nézőteret, kardlapozó lovas ügyelők tuszkolták vissza őket, a mediterrán országból külön erre az alkalomra szerződtetett biztonsági cég fekete ruhás emberei pedig odabilincselték a nézőket a székhez, mondván hitelből van a jegy ára, kötelesek végignézni a darabot.

Gordonka, a Hórihorgas Ripacs helyébe kijelölés útján lépő, vezető színésznek kikiáltott kontár, felrúgva minden írott és íratlan törvényt, a darab közepén abbahagyta a játékot, és leszólt a közönségnek, csak hogy tuggyák – mán csak a miheztartás végett –, hogy hol a helyük, ők a legpocsékabb közönség, akiknek valaha is játszott, s a páholyban helyet foglaló (párt)arisztokrácia kivételével – természetesen (of course) – meg sem érdemlik ezt a remek darabot. Ráadásul hálátlanok, rasszisták kirekesztők és antiszemiták. Azonkívül, ártanak a színház imídzsének, ezért tudtukon kívül mindenki nevére ráírattak még egy plusz jegyet, így kötelesek tovább maradni, és az utólag, a darabhoz mesterségesen hozzátoldott végjátékot is kötelesek lesznek végignézni.

Hát itt tartunk ma, drága Istenben szeretett felebarátim.

Lázadozik a közönség. „A büdös parasztja”, ahogyan azt Juraj Ardonjak gazda szokta volt mondani Ivan Kusan Galócza című darabjában. Másik színházat akar. Olyant, amelyben magyar színészek magyarul játszanak a magyar közönségnek. Elegünk van a külföldi szarból. Mert ahogyan az utóbbi időkben kiderült, mink csak az alját kaptuk, nekünk mán csak a hitványabbja jutott.

A nézőtérről egyre többször és egyre hangosabban hallatszó fújjolások és fütyülések egyelőre még nem tudják elnyomni a hangosítást, de ha ez így folytatódik tovább, a végén még a fejünkre omlik az egész színház. Ezt pedig mindenképpen el kéne kerülni, mert félő, hogyha ez bekövetkezik, a romjai maguk alá temetnek majd mindnyájunkat.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük