Morvai elvégzett valamit, valami szimbolikusat, amit mások késlekedtek megtenni

Dr. Fáy Árpád gondolatai az MVSZ Tiszteletadás hibás Petőfi-idézettel? Sem elvben, sem részvételünkkel… c. közleményére reagálva:

Ez már a tetszhalál okoskodása, hogy „Tiszteletadás hibás Petőfi-idézettel”.

Hol van a földmozgalom, hol van a devizahitel orvoslás, hol van az OTP lakáskamat korrekció számonkérése, hol van a gmk-k eltüntetésének ügye és lehet sorolni a végtelenségig.

Komolytalankodás az egész civakodás, hogy ki nem tudná méltóbban eltemetni Petőfit.

Nemzeti szervezetek hibás Petőfi idézetet hánytorgatnak fel. Nem mentem el, nem láttam mi történt ott. De a szégyen felhője hozzám is elért, köhögtem tőle rendesen. Nem volt pap? MVSZ miért nem vitt magával? Állandóan kibéleli magát velük, jutott volna bőven belőle.

MVSZ miért nem temette el üres koporsóban évente a mostani elnök regnálása alatt legalább 15-ször? Legalább 15 bírósági keresetet beadva minden megyei bíróságra stb-stb? Lett volna kikkel társítani ügyét. Hogy véletlenül se hangozhassék el a költő azon sora velünk szemben amit a hazát elfoglalni igyekvő németeknek mondott, hogy ki vegye el a hazát. Kell itt Petőfi valakinek? Csak a balhé. Nem ismerem Morvait. De ha szélhámos, akkor egy az asztalon kint hagyott motyót ragadott magához. Ha meg nem szélhámos, akkor emelem kalapom. Elvégzett valamit, valami szimbolikusat, amit mások késlekedtek. Ma már 25 országos konferenciát lehetett volna évente rendezni igen nagy alapossággal ’90 óta. Nem temetett? Akkor emléket állított. Mit nem kaptak azok, akik a Sztalin szobrokat vitték ki a temető mellé 56-ban. Ő a temetőben állított emléket Petőfinek. Valljuk be, ami érthetetlen, hogy miért nem történt meg korábban?

Magam meg is próbáltam hozzájárulni a rendszerváltás oldalvízi fodraihoz vagy 170 alkotmányos vitával. Kb úgy viselkedett velem szemben az MVSZ mint Morvaival szemben. Pedig nekem nem voltak százmillióim, sem kazánjaim. Úgyhogy azt hiszem sokmindenki rákérdezhet Morvai akarnokságára bármijére kivéve az MVSZ-éket. Sajnálom, de ez van. Hogy hol a hiba nem tudom, de valami hibádzik, az biztos. Egységet meg méltóságot ők legfeljebb kereshetnek de nem hánytorgathatnak fel akkor sem, ha kapkodó sürgölődésükben nem találják a legnagyobb jószándék mellett sem a helyesebb utat. Egyébként meg hogy Petőfi ne lett volna színmagyar? Vagy Timon Ákos? Gárdonyi Géza? Herceg Ferenc? Mindszenti? Klebelsberg? Fogalmi zavar van itt, amely talán a reformkortól ered, hogy a megszálló politikai-katonai hatalommal szemben a kulturális gyökerekbe kapaszkodva sarjadhasson ki a magyarság fája. Tehetett-e többet érte más, mint Petőfi a maga nemzedékéből? Sajátos módján összefoglalta azt a hevületet, kiút keresést, amely a reformkor majd negyven évét jellemezte, amelyet a reformkor évtizedei érleltek. Amit a reformkori öregek békésebb időkben felvetettek, azt egy forrongó, hirtelen változó korban ő lángoló szavakkal örökbecsű költeményekké formálta. Minden ellentmondásával, kényszerű tökéletlenségével, utólagos kozmetikázásnak kitettségével együtt.

Széchenyi után sok nemzedék kereste az originális, a lehető legősibb és legtisztább gyökereket. Nem tudok igazságot tenni a rengeteg próbálkozás közt. Talán nem is kell. Álljon itt egy vers tőle, nem éppen a hírnév rabságában:

Petõfi Sándor: Három fiú

Szólt az édesapa legelsõ fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne ûlj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,
Háború zajában hírt-nevet szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment háború zajába.

Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? ellenség leszúrta,
Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –

Szólt az édesapa középsõ fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne ülj rá: ne hagyd itt szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,
Minden úton-módon kincseket szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment erdõk vadonába.

Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,
A nemes vármegye végre megsokalta.

Egyszer borozgatott fényes jókedvébe’,
Elfogták, s bevitték tömlöc-sötétségbe.
Nedves tömlöc-falról sok víz csorga rája,
Kivitték száradni az akasztófára. –

Szólt az édesapa legkisebb fiához:
„Eredj fiam, te is, nyergelj és kantározz;
Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,
Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, én nem megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
Gondolatom sem száll falu határán túl;
Ásó-kapa választ el minket egymástul.”

Állott is szavának, szent volt fogadása.
Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,
S apjával fogadta õt be egy sírverem,
Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

(Pest, 1847. február)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)