KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Miklósvölgyi János: Falra hányt „szeretet”

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Homonnay Gergelyről a következőket írja a Wikipédia: Magyar tanár, író, újságíró. (…) A politikába a 2018-as áprilisi választás után kapcsolódott be; az áprilisi tüntetések egyik főszervezője volt. Pártonkívüli, magát liberális gondolkodónak vallja. Emberi jogi és oktatáspolitikai kérdésekben nyilvánul meg”.

Ahhoz, hogy az ember megmaradhasson embernek, többek között tudásra és a tudást megalapozó információra van szüksége. Homonnay Gergely tehát elvileg egy olyan ember, aki tanítóként és információ-átadóként biztosíthatja az emberként való megmaradás alapfeltételeit. Persze mindez önmagában még nem elegendő.

Ahhoz ugyanis, hogy az információ-alapú tudás megfelelő módon fejthesse ki hatását, az azt megfelelő mederben tartó lélek épségére is szükség van. A tudás kizárólag az alázat, az empátia, a szeretet és a tisztelet jegyében szolgálja csak az embert, azok hiányában viszont pusztító fegyverré korcsosulhat. Lássuk, képviseli-e a tudást mederben tartó személyiségjegyeket az a Homonnay Gergely, akinek facebook oldalát miközben saját bevallása szerint olasz és holland lapok is szemlézik, több mint harmincháromezren kísérik figyelemmel, ily módon véleményformáló hatása aligha vitatható. Homonnay egyik írásában a következő gondolatokat veti „papírra”: „Ne engedd a lelkedbe férkőzni a gyűlöletet! Ne engedd, mert megmérgez. Ne menj el a szenvedő mellett, ne fordítsd el a fejed, és soha ne maradj csendben, mert a csend mindig az agresszort bátorítja.”

A fenti sorokat szemlélve az ember kissé zavarba jön. Nem tudja ugyanis pontosan eldönteni, hogy Szent Ferenc regulájának élő szellemiségével, Lao-ce Tao Te Kingben átörökített tanításával, vagy éppen az emberi történelem egy nagy tanítójának örök érvényű bölcseletével szembesül. A zavar azonban hamar eloszlik, ha az érdeklődő más bejegyzéseket is elolvas az idézett gondolatok szerzőjétől. Lássunk ebből néhányat!

  • Simán elkezdeném nézni, amint Orbán fejét bekapja egy őshüllő, majd elkezdi kibelezni.
  • Nem a muszlimoktól kell félteni az országot, hanem a Fidesztől, és söpredék propagandistáitól.
  • Ahogy az Ozban a gonosz boszorkány halálát várták, úgy várom Orbánét is, és pezsgőt fogok bontani, ha megdöglik.

Ha megpróbáljuk politikától függetlenül szemlélni a kérdést (mert hiszen nem az a lényeges vetülete a fenti idézeteknek), akkor azt mindenképpen láthatjuk, hogy kibelezésről, söpredékekről, ellenségként beállított emberek megdögléséről vizionál ábrándosan egy olyan ember, aki egyébként saját bevallása szerint koronavírussal fertőzné meg a neki nem tetsző sajtómunkásokat úgy, hogy eközben a lélekbe férkőző gyűlölet megfékezésének szükségességéről értekezik. Hogy is van ez akkor? Gyűlöletbeszéddel a gyűlölet ellen? Mérgező indulatok kiküszöböléséről mérgező indulatok gerjesztésével? Személyiségzavar, vagy csupán ócska hazugság a motiváló erő ilyen megnyilvánulások alkalmával? Ne ítélkezzünk! Egy valami azonban egészen bizonyos: annak az embernek a lelkivilága, aki mások haláltusáját kéjes örömmel és pezsgőzés közepette nézné végig, nyilvánvaló hogy krónikusan torzult.

A gyűlölet láncolata láncreakciót indít el. Olyat, mely felforralja a jakobinus vért, mely módszeres következetességgel ébresztgeti a posztmodern kor szellemi tanácsköztársaságának pöcegödrében alámerült „Lenin-fiúkat”, vagyis életre hívja mindazokat, akik a facebook által biztosított anonimitást maszkként használva arctalanul fenik kaszájukat csak azért, hogy az alattomos módon megkreált ellenségképbe és azok szimpatizánsaiba átkokat hörögve megmárthassák kiegyenesített fegyverüket. E verbális terrorizmus pszichológiája egyértelmű: a tömegemberré nyomorított entitás sikertelenségét, semmisségét és kudarcait kompenzálva olcsó ösztönné fokozza le frusztrációjából erőt nyerő pusztító dühét, melyet csillapítani önvizsgálat helyett csupán mások gyalázásával, és likvidálási szándékával képes.

De vajon túlzás-e az ösztönökre ható manipuláció által keltette verbális erőszak megjelenésének veszélyéről értekezni? Lássunk egy nyugodtan általánosítható hozzászólást a közösségi oldalakat megszálló lincselők egyikétől. Hogy milyen téma inspirálta a reakciót, az tökéletesen lényegtelen, maga a lejegyzett gondolat, és az abból kiolvasható jelenség az elgondolkodtató: „Fel kellene akasztani mind, majd mérget kellene injekciózni ezekbe a patkányokba, és én élvezettel nézném végig a haláltusájukat.”  Miről írt a véleményformáló Homonnay? Mások halálát pezsgőzéssel ünneplő önmagáról. És miről értekezik ugyanazon a felületen az anonim lincselő? Ellenséges „patkányok” haláltusáját élvezettel végignéző önmagáról… Van összefüggés a két vélemény között? Aligha vitatható. Felelőssé tehető Homonnay az ilyen hangok eluralkodásáért? Mindenképpen. Mert nyilvánosságot vállaló „közszereplőként” mintát szolgáltat, és ezzel táptalajt biztosít a gyűlölet számára, azon gyűlölet számára, mely ellen oly álságosan másik fórumon küzd. Csakhogy ez a béke jegyében átkot szóró hozzáállás valamit elfelejt: nem lehet egyszerre két urat szolgálni… Ugyanakkor e „két kapura játszó” taktika gyáva is. Gyáva azért, mert ameddig a Péter Gábor irányította ÁVO „Ne csak őrizd, gyűlöld is” jelszava embertelen aljassága ellenére legalább nem beszélt mellé, vagyis vállalva a sötét ösztönelvűséget nyíltan hirdette meg bestiális programját, addig ezzel szemben Homonnay  cukormázzal bevont ciánkapszulát kínálgat azokban az „egyenember-gyárként” működő közösségi oldalaknak hazudott virtuális átképzőtáborokban (facebook, instagram, tik-tok, stb.) melyek futószalagon termelik az önértékeléshiánnyal krónikusan sújtott személyiségzavaros konfekció-lényeket, akik egy velejéig rohadt mintát követve csupán  idomulni képesek, de gondolkodni már nem. Így az sem csoda, hogy a feltöltött szájak, a szilikonmellek és a virtuálisan átalakított arcok mintájára a valóságban is átplasztikázott beteg arcok démoni világából a facebook reguláris vörös osztagává aljasodó kommentezők már képtelenné válnak a Homonnay-féle „kirakat-humanizmusban” rejlő veszélyek felismerésére. 

Homonnay azonban – aki lenácizva a magyar drukkereket „Hajrá franciák!” felkiáltással készült a Franciaország-Magyarország Európa-bajnoki labdarúgó mérkőzésre – nem csupán emberek pusztulását szemlélné kéjes élvezettel, de alapértékekről és a vallással kapcsolatba hozható kérdésekről is sommás véleménnyel nyilatkozik. Lássunk ezekből néhányat, az elsőt mindjárt a „Szent Jobbra” utalva:

  • „Elérkezik szent királyunk ünnepe, amikor a pesti belvárosban szoknyás férfiak szar számokat énekelve körbehurcolnak egy mumifikált kezet, amiről csak annyit lehet tudni bizonyosan, hogy egy férfié volt, aki ha jobbkezes volt, ezzel maszturbált, és törölte a seggét. Imádjátok!”

 

  • Amikor meglátok egy kiskorút, aki visít, a pörköltöt a tesója hajába keni, földhöz vágja magát a járdán, stb., akkor minden egyes alkalommal a következőket mondom el: köszönöm Istenem, hogy buzinak teremtettél. Ilyenkor kaján mosollyal nézem a meggyötört szülőt, és arra gondolok, hogy egy babakocsi ára annyiba fáj, mint egy repjegy New Yorkba.”
  • „Azon gondolkozom, hogy ha este mindenki megeszi a töltött káposztát, az éjféli misére (…) a nyáj tagjai (…) egymás fingját lélegzik be, és emiatt egy szavuk nincs. Dicsőség Jézusnak!”

 

  • „A napkeleti bölcsek is gendersemleges ajándékokkal mentek.”

 

  • „Bontsuk le a fehér, keresztény, heteroszexuális férfi uralmán alapuló társadalmi rendszert”

 

Addig, míg a fenti idézetek többsége a gondolkodás elkerülését bátorító gúny és az érdemi érveket felmutatni képtelen provokatív cinizmus eszközeivel él, a fehér, keresztény, heteroszexuális férfi uralmán alapuló társadalmi rendszer lebontását szorgalmazó kijelentés már túlmutat a revü és kabaré banalitásában émelyítő felszínességén. Ebben az esetben ugyanis kétségünk ne legyen afelől, hogy közel sem a nők egyenjogúsága mellett való kiállásról van szó, hiszen akkor elegendő lett volna a férfiuralom megtörésére utalást tenni. A fehér, keresztény és heteroszexuális jelzők beiktatásával, sokkal inkább egy olyan – európainak mondott és egyre inkább eluralkodó szélső-liberális erőterek által  támogatott – politikai program fogalmazódik itt meg, mely azon tradicionális értékek lebontására tesz kísérletet, amelyek egy normálisan működő társadalom kötőszövetei kellene, hogy legyenek. E lebontást pedig olyan embertípus megalkotásával szándékozik elérni, amely az „elfogadás” jegyében mindenféle kritikai érzék nélkül kényszeresen hirdet toleranciát úgy, hogy közben nem veszi észre: valójában önmaga szellemi leépülésével a legtoleránsabb akkor, amikor álintellektuális dögevőként válogatás nélkül zabálja fel azokat az ideológiai szemeteket, amelyek alantas módon az ember lelkiismeretét nyomásgyakorló eszközként felhasználva próbálnak elfogadtatni olyan tolerancia-eszményeket, melyeknek közük sokkal inkább az értékzüllesztéshez, mintsem a deklarált céljukhoz, az empatikus ember megalkotásához van. Az az önmagáért kiállni képtelen, önsorsrontó beletörődés pedig, amely a fent leírtakat megismételve úgy zabálja fel mindenféle kritika nélkül ezeket a mélységesen deformált szellemi alapvetéseket, hogy közben a valódi tudást kiöklendezi, létrehoz egy olyan értékvesztett társadalmat, amely a „minden relatív” címszava alatt az abnormálist is normálissá emeli, ezáltal törölve azokat a viszonyítási pontként működő fix értékek, amelyek határt szabhatnának a rontó minőségnek és teret biztosíthatnának egy értékalapú emberi világnak.

Persze az abnormalitást normalitássá emelő természetellenes magatartással összefüggésben joggal adódik a kérdés: ha a fenti idézetek ennek a természetellenes alapállásnak az illusztrálására szolgáltak, akkor ebben az esetben az ott egyik témaként megjelenő homoszexualitás is természetellenes lenne? Annak ellenére kellene tehát ilyen következtetésre jutnunk, hogy Homonnay egyik bejegyzésében pozitív példaként említve az „Őrök Várost”, a következőket írja: „Az ókori Rómában a homoszexualitás teljesen elfogadott dolog volt, a pater familiasnak, azaz a családfőnek, ha volt elég pénze még szexrabszolgái is lehettek, nők és férfiak. De ha erre nem futotta, a városban megtalálta az ízlésének megfelelő prostituáltat. Akár pasit is. A férfiak közti szexuális vagy szerelmi viszony teljesen hétköznapinak számított.

Nos, Homonnay bármennyire is próbálja az azonos neműek nemi közeledését természetes szexuális orientációként beállítani, az igazság ezzel szemben mégiscsak az, hogy a homoszexualitás természetellenes még akkor is, ha napjainkra egyre inkább uralkodik el egy olyan közeg, ahol sértett primadonna módjára színpadias sóhajtozások közepette ül pára mindazok szemébe, akik ezen megállapítással szembesülnek, majd rosszalló tekintetek kereszttüzében szégyenérzetet szuggerálva próbálnak kellemetlen érzést kelteni mindazokban, akik kitartanak eme véleményük mellett. Csakhogy ezeknek az olcsó, és valahol mégiscsak szánalmas praktikáknak a legminimálisabb mértékben sem szabad teret adni. Mert, miről is van szó valójában?

Minden élő organizmusnak a természet által örökített egyik legfontosabb jellemzője az önreprodukálás képessége. Az, hogy egy élőlény utódokat a világra hozva tulajdon életminőségét újra alkotja – természeti törvény. Ha az önreprodukálás képessége törlődik, akkor logikusan a természeti törvény önreprodukálásra vonatkozó feltételrendszere szűnik meg. Ha viszont a természeti törvény megszűnik, akkor annak híján egy természetellenes állapot erősödik fel, illetve lép érvénybe, hisz ami a természet működési mechanizmusával ellentétes, az értelemszerűen természetellenes. Nos, pontosan ezért természetellenes a homoszexualitás, mert az emberi minőség természet által kódolt fajfenntartási feltételeit képtelen biztosítani. Ez ennyire egyszerű… Nem gyűlöletkeltésről, nem kirekesztésről, nem szocializálatlan viselkedésmódról van tehát szó akkor, amikor nevén nevezzük fenntartásainkat a homoszexualitással kapcsolatban, hanem mindössze biológiai törvényszerűségek józanésszel átgondolt tudomásul vételéről. Ráadásul Homonnay a természetellenességet propagáló ideológiáját alátámasztandó azt a testvérgyilkosság által alapított ókori Rómát hozza fel pozitív példaként, ahol keresztre feszített holttesteket fáklyaként égettek az út mentén abból a célból, hogy kandeláberként világítsák meg ahhoz a Colosseumhoz vezető utat, ahol a homoszexualitással szemben oly toleráns nép szórakozni vágyását kielégítendő vadállatokkal tépettek szét a rendszernek nem tetsző személyeket. Csakhogy a példaként állított „haladó” Rómának ezt az arcát Homonnay a rá olyannyira jellemző kettősmérce uralkodásának jegyében valahogy elfeledte megemlíteni, mint ahogyan azt is, hogy míg számon kérően akar mindazok arcára pirítani, akik mindössze értetlenséggel és tiltakozással tekintenek a „szakállas anyuka” és a „bajuszos menyasszony” haladónak beállított intézményére, addig az ókori zsidóság körében konkrét törvény rendelkezett arról (3Móz. 20. 13), hogy a homoszexuális embereket kíméletlenül ki kell irtani a népesség köréből.

Összefoglalva tehát megállapítható, hogy Homonnay által egy olyan mentalitás, egy olyan gondolkodásmód nyilvánul meg, mely alapvető emberi értékeket gyalázva, ellenérzésekkel és gyűlölettel manipulálva, cinikus hangnemben hirdet gyűlöletmentességet és emberséget. S ami igazán elgondolkodtató: azt a Homonnayt köszönti szeretettel, és attól a Homonnaytól kér segítséget az ország vezetésére készülő, magát kereszténynek hirdető ellenzéki miniszterelnök-jelölt, akinek miközben a Szent Jobbról seggtörlés és maszturbáció jut eszébe, addig a gendersemleges napkeleti bölcsekről vizionálva deklarált célja többek között a keresztény értékrenden alapuló társadalmi rendszer lebontása. Ha tehát posztmodern korunk erkölcsi és pszichés paramétereit pontosan szeretnénk bemérni, akkor mindenképpen magunk elé kell képzelni azt „családcentrikus” és „keresztény” miniszterelnök-jelöltet is, kinek tanácsadói között egy olyan minőség képviselője is feldereng, aki emberek kibelezéséről ábrándozva hálát ad az Istennek, hogy buzivá válva nem kell gyermekekről gondoskodnia. A szimpátia, mely a két személy között oly szépen bimbódzik, talán nem a véletlen műve: a miniszterelnök-jelölt ugyanis egyik nyilatkozatában, miközben úgy fogalmazott, hogy nem is akarja részletezni mi mindent csináltak volna az írek, a skótok, a lengyelek, a baszkok vagy a franciák egy olyan kormánnyal mellyel szemben ő fel szeretne lépni, egy sokat sejttető felvetést is tett: a kandelábereket nem pusztán a plakátok kiragasztására lehet használni…

Ez is érdekelheti:  Stoffán György: Elkezdődött…

De lehet-e még tovább fokozni a tébolyt? Sajnálatos módon igen. És, hogy miről is van szó valójában, azt e jelenlegi írásomat életre hívó, Karácsony ünnepére időzített Homonnay nyilatkozat fogja világossá és érthetővé tenni. Mielőtt néhány észrevételt tennék annak megállapításaival kapcsolatban, lássuk változtatás nélkül felidézve az inkriminált jegyzetet!

A szeretet ünnepére készül a világ keresztény része. A világnak az a része, ahonnan a technológia fejlettségnek köszönhetően  a legszörnyűbb háborúk, és a huszadik században népirtások is elindultak. Ma, Magyarországon a kormány gyűlöletpropagandát folytat. Ugyanazt, mint ami a harmincas években már egyszer elkezdődött, és aminek az 1944. májusában elkezdődött népirtás lett a vége. A felelősök már meghaltak, nem bűnösöket kell keresni, de tudni kell, hogy Magyarország történelme nem mindig volt dicsőséges. Ezt a gyalázatot, melyet a nagyszüleink, dédszüleink követtek el úgy tudjuk lemosni Magyarországról, ha fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, és beszélünk a tragédiáról, mely több százezer ember kegyetlen halálához vezetett

 

Ne engedd a lelkedbe férkőzni a gyűlöletet  Ne engedd, mert megmérgez.

Ne menj el a szenvedő mellett, ne fordítsd el a fejed, és soha ne maradj csendben, mert a csend mindig az agresszort bátorítja.

 

Miközben holnap hallgatod a plébánost, jusson eszedbe, hogy a Megváltód zsidónak született.

Jusson eszedbe az a több százezer magyar zsidó gyerek, akiket a magyarok a halálba küldtek.

A fotón magyar zsidók Magyarország védőszentjével és kisfiával Auschwitzban a szelektálás után. A legfiatalabbakat, a leggyengébbeket, a munkaképteleneket azonnal a halálba küldték.

Míg Olaszországban a carabinierik vitték az olasz zsidókat a hegyekbe, Dániában a lakosság és a hatóságok együtt mentették a dán zsidókat Svédországba, addig nézzük, mi volt Magyarországon:

Auschwitzból többször kérték: ne küldjenek annyi zsidót Magyarországról, mert a krematóriumok nem bírják a terhelést.

Nápolyban mai áron 15 ezer eurót kapott egy olasz, ha feljelentett egy zsidót.

Budapesten semmit nem kapott senki, ha feljelentett egy zsidót.

A Nápolyban tett feljelentések száma: NULLA.

A Magyarországon tett feljelentések száma: több tízezer (a nácik szerint 35 ezer).

 

De nemcsak zsidókat jelentettünk fel, hanem keresztényeket is, akik zsidóknak próbáltak segíteni. „…tömegesen érkeztek a rendőrségre bizalmas bejelentések, keresztények ellen, akiknél zsidó ingóságok vannak elrejtve. Ezen bejelentések oly nagy tömegben érkeztek, hogy azokat a vezető rendeletére nem iktatták, hanem kiosztották a detektíveknek azzal az utasítással, hogy utólag lesznek beiktatva. A detektívek által beszállított bűnjelek nagy mennyisége nem fért már el a bűnjelkamrában, így azok egy része a hivatalos szobákban volt elhelyezve, sőt még a folyosóra is kerültek” – állította a népbíróság előtti tanúvallomásában Vész Béla pécsi detektív. Ahhoz, hogy egyszer valóban európai nemzet legyünk, szembe kell néznünk a történelmünkkel, mely nem mindig volt dicsőséges. 1944-ben a magyarok népirtást követtek el.

 

Nem vagyunk felelősek a nagyszüleink bűneiért, de tudnunk kell a gyalázatról, és beszélnünk kell róla, hogy soha ilyen többet ne történjen meg.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

 

Eddig tart a több aktuálpolitikai megjegyzést is kihagyó idézet. Nos, mindjárt az első pillanatban szembetűnővé válik valami. Homonnay szervesen összeköti a Karácsony ünnepét és a holocaust tragédiáját. Hogy milyen következtetések olvashatók ki e bizarr szintézisből, azt az alábbiakban próbáljuk meg felfejteni. Az érthetőség és az átláthatóság kedvéért nem egy „tömbszerűen” tálalt összefoglaló gondolatsort közlök, hanem „tételekre” bontva, minden olyan mondathoz megjegyzést fűzök, amelyet problematikusnak tartok. Homonnay írását normál, a megjegyzéseket dőlt betűvel szedem. Lássuk az idézeteket és a kommentárokat:

„A szeretet ünnepére készül a világ keresztény része. A világnak az a része, ahonnan a technológia fejlettségnek köszönhetően a legszörnyűbb háborúk és a huszadik században népirtások is elindultak. (Először: a legszörnyűbb háborúk nem csak a technikai fejlettség okán robbanhattak ki, hanem sokkal inkább az elme és lélek mérgezettségének köszönhetően. Ebből következően a technikai fejlődés eredményét az embertelenné váló ember fordítja az élet ellen, az pedig technikai fejlődéstől függetlenül bármely időperiódusban aktivizálódhat.

Másodszor: „legszörnyűbbnek” minősíthető háborúk nem feltétlen a huszadiki század sajátjai. Elég, ha csak arra a Flavius által lejegyzett zsidó háborúra gondolunk, amelynek a héber történetíró szemtanúja volt. Ő a következőképpen látta az eseményeket: „Sem öreg, sem fiatal nem számíthatott irgalomra. Apró gyermekeket is, akik valami ennivalót rágcsáltak, fölkaptak és a földhöz csaptak. Ha pedig valaki elnyelte azt, amit amúgy is elvettek volna tőle, akkor még irgalmatlanabbul bántak el vele (…) borsószemekkel tömték tele a nyomorultak szeméremtagjainak nyílását, és aztán hegyes nyársakat szúrtak alfelükbe. (…) Egy Mária nevezetű anya pedig végső ínségében a düh szavára hallgatott, fellázadt a természet ellen, felkapta csecsemő gyermekét (…) megölte, megsütötte és felét megette, a másik felét letakarta és félretette.” Azt hiszem ízelítőül ennyi adalék pontosan elég ahhoz, hogy belássuk: legszörnyűbb háborúnak nevezni a 20. század fegyveres konfliktusait finoman fogalmazva sem fedi teljesen a valóságot.

Harmadszor: már az írás első soraiban megfigyelhető egy fölöttébb rafinált csúsztatás. Homonnay közli, hogy a legszörnyűbb háborúk a világ azon keresztény részéről indultak, ahol a technológiai fejlettség lehetővé tette a népirtásokat. Vagyis a legszörnyűbb háborúkkal kapcsolatban egymás mellett szerepelteti a kereszténységet és a technológiát, ezzel mintegy lehetőséget teremtve arra, hogy a két „komponens” akár háborús okká is összevonódjon…  

 

Ma, Magyarországon a kormány gyűlöletpropagandát folytat. Ugyanazt, mint ami a harmincas években már egyszer elkezdődött, és aminek az 1944. májusában elkezdődött népirtás lett a vége. (Ne feledjük, még mindig a Karácsony apropóján született írást olvassuk, ahol már a harmadik mondatban egy merész huszárvágással aktuálpolitikánál tartunk. És nem is akármilyen szinten! Homonnay népirtás lehetőségét vizionálja a kormányzó erő kommunikációjával kapcsolatban. Ne tagadjuk: lehetnek olyan kijelentések, melyek sértik egy szélsőségesen liberális, homoszexuális ember érzékenységét. De ha józanul gondolkodunk, látnunk kell: egy-egy sarkos kijelentés még nem vezet oda, hogy vagonok induljanak. S mivel a konkrét idézetek elmaradnak, így nem tudhatjuk, mire gondol valójában Homonnay. A megbélyegzés magvát azonban gondosan elszórja, miközben nagyvonalúan megfeledkezik saját (fent már idézett) kommunikációjáról, amellyel embereket söpredékeknek minősítve a neki nem tetsző személyek kibelezéséről és megdögléséről ábrándozik. Kiknek is a retorikáját képezte az ellenségként beállított népcsoport söpredékként való beállítása? És kik voltak azok, akik türelmetlen buzgalommal várták ellenségeik kibelezését és megdöglését? Csak nem azon erőtér képviselői, kiknek hatalomra jutásával 1944. májusában elkezdődött a népirtás? Kiknek a nyelvén is beszél hát akkor Homonnay?   

Ugyanakkor nem kerülheti el a figyelmünket a következő összefüggés sem. Az ellenzék jelenlegi miniszterelnök-jelöltje, Márki-Zay Péter elnöksége alatt működő Mindenki Magyarországa Mozgalom egy politikai konfliktus kapcsán olyan hirdetményt tett közzé, melynek legmarkánsabb vizuális elemét Orbán Viktor és a portréja mögött felsejlő menóra szolgáltatta. A reklámanyag tartama ellen a „Szombat” zsidó politikai és kulturális folyóirat hasábjain, „Fény helyett sötétség” című jegyzetében Frölich Róbert országos főrabbi emelte fel a szavát a következőket rögzítve: „…az Izrael állam címeréből kikopizott menóra félreérthetetlen megjelenítésével a legsötétebb és legalattomosabb indulatokat sikerül majd felkorbácsolni.” Hogyan értékelte tehát az országos főrabbi a Márki-Zay elnökségével működő szervezet „hirdetményét”? Gyűlöletpropagandaként. Pontosan úgy, ahogyan Homonnay a kormánypárt retorikáját. De miért érdemes rávilágítani erre az összefüggésre? A válasz rövid, de beszédes: az ellenfeleit gyűlöletpropagandával vádoló Homonnay felajánlotta segítségét az országgyűlési választások kampányában annak a Márki-Zay Péternek, akit az országos főrabbi gyűlöletpropagandával vádolt meg. Kell még ehhez kommentár?)      

A felelősök már meghaltak, nem bűnösöket kell keresni, de tudni kell, hogy Magyarország történelme nem mindig volt dicsőséges. Ezt a gyalázatot, melyet a nagyszüleink, dédszüleink követtek el úgy tudjuk lemosni Magyarországról, ha fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, és beszélünk a tragédiáról, mely több százezer ember kegyetlen halálához vezetett (Az áldozatok előtti főhajtás helyes cselekedet. De még mindig nem érthető, miért a Karácsony apropóján? Miért kell Karácsonykor is a holocausttal szembenéznünk? Esetleg a bűnösségtudat sulykolásáért? Ez a dolgok egyik oldala. Másrészt viszont Homonnay írásának ezen szakaszában ismét manipulál és csúsztat. Nagyszüleink és dédszüleink által elkövetett gyalázatról beszél. Kollektíve. Tehát a magyar lakosság teljes egészének ősét gyalázatos tettek elkövetőjeként bélyegzi meg. Csakhogy Benes-i logika alapján kollektivizálni hiba, tudatosan pedig bűn.)

Ne engedd a lelkedbe férkőzni a gyűlöletet. Ne engedd, mert megmérgez. (Helyes. De ha komolyan gondoljuk a felszólítást, akkor viszont burkoltan gyűlöletkeltő cikkeket sem kell írni egy gyűlöltként beállított politikai erőtérről, annak állítólagosan népirtáshoz is elvezethető ténykedésével kapcsolatban!)

Ne menj el a szenvedő mellett, ne fordítsd el a fejed, és soha ne maradj csendben, mert a csend mindig az agresszort bátorítja. (Ez is igaz! Csak a fentiek tükrében álságos!)

Miközben holnap hallgatod a plébánost, jusson eszedbe, hogy a Megváltód zsidónak született. (Mi köze Krisztus zsidóságának a Karácsony üzenetéhez? Az Egyetemes Megváltónak nem egy népre lokalizálódott hatásköre, hanem az összesre kiterjedt. Éppen ezért Karácsonykor pontosan az egyetemességéről, nem pedig ahhoz a néphez való rendeléséről kell beszélni, amelynek vezető rétege megtagadta, majd keresztre küldte Őt.)

Jusson eszedbe az a több százezer magyar zsidó gyerek, akiket a magyarok a halálba küldtek. (Karácsonykor? Miért? Ha még Karácsonykor is elpusztított zsidó gyerekekről elmélkedek, akkor az nagy eséllyel nem empátia, hanem paranoia… Egyébként az elpusztított nem zsidó gyerekekre miért ne gondoljunk? És megint az általánosítás… A magyarok voltak a halálba küldők, vagy az a néhány ezer nyilas pribék, akik nem csak magyarnak, de embernek is alkalmatlannak bizonyultak, és akiket a magyar lakosság döntő többsége mélységesen megvet?)

A fotón magyar zsidók Magyarország védőszentjével és kisfiával Auschwitzban a szelektálás után.

A Homonnay által illusztrációként közölt fotó-montázs Szűz Mária és Jézus zsidóságát hangsúlyozva a holocaust zsidó áldozataként mutatja be a Megváltót és Édesanyját. A fénykép üzenete a korábbi szöveg kontextusában alattomosan rafinált: mivel Homonnay szerint a magyarok elképesztően nagy arányban küldtek halálba zsidó gyermekeket, a képen pedig Jézust haláltáborba küldött zsidó gyermekként látjuk, ezért az ember e sunyi „árukapcsolás” hatására tudat alatt is társítja a két „komponenst”: zsidó gyerekeket irtó magyarság, és kiirtásra váró zsidó gyermek-Jézus. Következtetés?A magyarság akár Krisztust és Szűz Máriát is gázkamrába küldené – tehát bűnös. Nincs új a Nap alatt… A héber hagyományban ugyanis rendíthetetlen meggyőződéssel él az a kép, mely szerint a zsidóság ősatyját – Ábrahámot,  a magyarság mitikus ősatyja Nimród mészkemencében égette meg, holott ennek a képzetnek sem igazolható történelmi, sem biblikus alapja nincs. Arra azonban mindenképpen alkalmas, hogy csakúgy, mint Homonnay írása a magyarság bűnös voltát hangsúlyozva „finom” utalásokat tegyen arra vonatkozólag, hogy a náci haláltáborok kemencéinek „prototípusát” a magyarok ősei állították fel és üzemelték be. Ezzel szemben a Bibliai döntően más információt szolgáltat. Rabba városának bevételénél a lakosság teljes egészét, beleértve csecsemőket és magatehetetlen aggastyánokat is, baltákkal hasogatták fel, boronákkal szántották a földbe és mészkemencében égették el a zsidó hódítók.(2Sám.12.31) Hol is kell tehát akkor keresni a holocaust prototípusát? A helyzet Krisztus halálával kapcsolatban sem más. A Homonnay által sugalmazott, magyarságot tettesként beállító információkkal ellentétben Israel Sahak, a Jeruzsálemi Egyetem vallási kérdésekkel is foglalkozó kémia professzora a következőket írja a „Zsidó történelem, zsidó vallás” című kötetében: „Maga a Jézus név a zsidók számára minden gyűlöletes dolognak a szimbóluma volt, és ezt a népi hagyományt a mai napig őrzik. (…) A Talmud szerint Jézust egy szabályos rabbinikus bíróság végeztette ki bálványimádásért. Minden klasszikus zsidó forrás, amely megemlíti a kivégzést, igen boldogan vállalja mindezért a felelősséget; a talmudi beszámolóban a rómaiakról szó sincsen.”.

 

A legfiatalabbakat, a leggyengébbeket, a munkaképteleneket azonnal a halálba küldték.

Ez is érdekelheti:  Nyílt levél Magyar Péternek

Míg Olaszországban a carabinierik vitték az olasz zsidókat a hegyekbe, Dániában a lakosság és a hatóságok együtt mentették a dán zsidókat Svédországba, addig nézzük, mi volt Magyarországon:

Auschwitzból többször kérték: ne küldjenek annyi zsidót Magyarországról, mert a krematóriumok nem bírják a terhelést.

Nápolyban mai áron 15 ezer eurót kapott egy olasz, ha feljelentett egy zsidót.

Budapesten semmit nem kapott senki, ha feljelentett egy zsidót.

A Nápolyban tett feljelentések száma: NULLA.

A Magyarországon tett feljelentések száma: több tízezer (a nácik szerint 35 ezer).

(Először: Túl azon, hogy még mindig Karácsonyi üzenetnél tartunk, Homonnay ebben a szakaszban számokkal alátámasztva igyekszik igazolni a holocaustban játszott kollektív magyar szerepet és bűnösséget. El kell fogadni, hogy lehet valakinek ilyen szándéka is, ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni. Fel lehet tehát vetni a magyar felelősséget, akár még gyűlölni is lehet a magyarságot a vélt, vagy valós sérelmekért, ha valakinek ez a „becsípődése”, és ettől könnyebben jön álom a szemére. Ám mielőtt belemegyünk a részletekbe, egy alapvetést azért nem árt tisztázni, majd mindvégig szem előtt tartani. Ez pedig a tárgyilagosság kérdése. Vagyis igyekezzünk a tényekhez konzekvensek maradni. A tények pedig azt mondatják velünk, hogy a nácizmus azért mégiscsak német, a fasizmus pedig olasz szabadalom volt az embertelenség ócska zsibvásárán. Ha az nincs, akkor most nem is lenne miről beszélni, akkor nem létezhetne sem a magyar felelősség kérdése, sem a holocaust, mint ahogyan számtalan zsidó embertársunknak sem kellet volna kínhalált halnia. Ezt tehát, mint alapvetést illik szem előtt tartani akkor, amikor beidézzük az egész magyarságot a vérbíróság elé, különösen egy olyan korban, ahol a fenti tények ismeretében Kertész Ákos Kanadában élő Kossuth-díjas író nagy nyilvánosság előtt a következő kijelentéseket teszi: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.”

Másodszor: Megemlítést érdemel továbbá az a tény is, hogy ha valóban 35.000 magyar feljelentés érkezett zsidó honfitársainkkal szemben, akkor mindez viszont azt is jelenti, hogy bár a szám teljességgel elfogadhatatlan és szégyenletes, de a tízmilliós lakosságból ezek szerint 9 965. 000 embernek esze ágában sem volt zsidó honfitársai deportálását elősegíteni. Miért toljuk hát rá a 35. 000 ember gyalázatát a közel tízmillióra? Zárójeles megjegyzés: a 35.000 feljelentés korántsem biztos, hogy ugyanannyi feljelentőt takar. Ha ugyanis egy ember, csak két feljelentést tett, akkor a szám, máris feleződik. És persze azt sem tudhatjuk biztosra, hogy az adott illető megállt-e kettőnél? Ha nem, abban az esetben viszont tovább mérséklődik a feljelentők aránya. Mindezt nem mentségként, csak a tárgyilagosság kedvéért kell megjegyeznünk.

Harmadszor: A Rómában önkéntes „száműzetésben” élő Homonnay Olaszországot Magyarország kontrasztjaként, a humánum mintapéldájaként állítja be, olyan emberek otthonaként, ahol valamennyi lakos kéz a kézben mentette a bajba jutott zsidóságot, miközben eszükbe sem jutott bárkit is pénzért, vagy alantas érdekből elárulni. Ezzel szemben lássuk a valóságot! Michele Sarfatti történészprofesszor, a milánói Jelenkori Zsidó Dokumentációs Központ Alapítvány igazgatója (Fondazione Centro di Documentazione Ebraica Contemporanea) „A zsidók deportálása Olaszországban, 1943–1945: a magyar zsidók sorsa” című munkájában a következőket írja: „1944 januárjától azonban sem a magyar, sem más állampolgárságú zsidók nem élveztek védettséget a begyűjtések alól. Wilhelm Harsternek, az olaszországi Sipo-SD (Sicherheitspolizei-Sicherheitsdienst, biztonsági rendőrség és biztonsági szolgálat) főnökének aláírásával 1944. január 17-én kelt az a körlevél, amely elrendelte kivétel nélkül minden zsidó letartóztatását és deportálását. A begyűjtött embereket előbb Bergen-Belsenbe, majd Auschwitzba szállították. 

A fenti idézetet olvasva nyilván feltűnik, hogy abban nincs szó a polgári lakosság vétkeiről, „csupán” a hivatalos szervek tevékenysége kerül górcső alá. A Múlt-kor történelmi magazin 2018 aug. 16.-ai száma azonban „Elfeledett bűnök: Olaszország szerepe a holokausztban máig tabutéma” címmel közölt egy cikket, amelyben a következő megállapítások olvashatók: „Egy nemrégiben angolra is lefordított, a holokausztról szóló könyv azonban arra világít rá, hogy” –  a Homonnay által közöltekkel szöges ellentétben bizony – „az olasz polgárok is fontos és tevékeny részt vállaltak a zsidók ellen elkövetett második világháborús népirtásban. Simon Levis Sullam, a velencei Ca’ Foscari Egyetem oktatójának könyve „Az olasz hóhérok: Olaszország zsidóinak genocídiuma” címet viseli. A mű 2015-ben jelent meg olasz nyelven, idén pedig angol fordításban is. A könyvben Sullam saját megfogalmazása szerint „historiográfiai tiltakozást” ad elő, amellyel fényt derít Olaszország polgárainak részességére az emberiség történetének egyik legszörnyűbb bűnében. Sullam a Ca’ Foscari mellett Oxfordban és a Kaliforniai Egyetem berkley-i campusán is tanított, a nacionalizmus, a fasizmus és a holokauszt szakértője. Sullam szerint könyve eloszlatja azt a tévképzetet, hogy olasz állampolgárok nem működtek közre a népirtásban. (…) „változó, de létfontosságú” szerepet játszottak a bűncselekményekben, akár besúgókként, akár rendőrökként, teherautó-sofőrökként, vagy egyszerű kalauzokként a szállításra használt vonatokon.  (…) A népirtást széles körben bürokratikus eszközökkel hajtották végre rendőrségi intézkedéseken keresztül: ezek az intézkedések egyesek résztvevőknek politikailag is fontosak lehettek, mások számára csupán feletteseiktől érkezett parancsok voltak, megint mások számára az anyagi haszon, vagy a bosszúállás lehetőségét jelentették.”

A történelmi tények tehát bizonyíthatóan mennek szembe Homonnay megvezetésen alapuló, hangulatkeltő, a magyarság kollektív bűnösségét sulykoló írásának állításaival.  

Negyedszer: Ha a magyarokra vonatkoztatva számosításra kerültek a feljelentések, akkor az objektivitás követelményeinek eleget téve a megmentések számát is illendő lett volna nyilvánosságra hozni. Mivel Homonnay ezt valamilyen rejtélyes okból kiindulva elfeledte, tegyük meg helyette mi. A Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága, ismertebb nevén a Yad Vashem intézménye azoknak a nem zsidó embereknek adományozza a „Világ Igaza” kitüntetést, akik életüket is kockára téve mentették meg zsidó honfitársaikat a vészterhes időkben. Ezen intézet oldalán a hivatalos adatok szerint az a magyarság, amelyet Homonnay a krematóriumok túlterhelését előidéző minőségként határozott meg 869, míg Olaszország 744 kitüntetettel büszkélkedhet. Azonban tudatában annak, hogy hazánk lakossága a második világháborúban hozzávetőleg 9.300.000, míg Olaszországé  43.009.000 fő volt, megállapítható: a lakosság számarányát tekintve egy hozzávetőleg negyed akkora népességű országban van annyi a hős, mint egy négyszer akkora populációjú államban. Mindez azt jelenti, hogy ameddig a Homonnay szerint példaértékű Olaszország egy olyan embert adott a világnak, aki az izraeli Jad Vasim intézet szerint méltónak bizonyult a „Világ igaza” címre, addig a szintén Homonnay által népirtással vádolt magyarság négy olyan személyt tudott felmutatni, kik életük kockáztatása árán zsidó honfitársaikat önfeláldozó emberséggel kimentették a halál torkából. Egy olasz mellett tehát négy magyar zsidómentő hős áll. A szintén példaértékű emberség képviselőjeként beállított Dániával és Svédországgal összevetve ez a különbség még szembetűnőbb. Svédországban 10, Dániában pedig 22 a kitüntetettek száma. Igen jól értettük. A demokrácia és tolerancia világítótornyaként számon tartott két országnál a náci háborús bűnösként beállított Magyarország egymagában huszonhétszer több zsidómentő hőst tud felmutatni. Az összevetés tágabb dimenzióban is rendkívül beszédes. A világ hozzávetőleg 260 országa közül ugyanis mindössze négy olyan van, amely megelőzi hazánkat, így Magyarország a világon ötödik abban a sorban, melyet Izrael hivatalosan elismer a zsidó emberek megmentésének tekintetében. Ezek a tények azonban nyilvánvalóan nem fogalmazódhatnak meg egy olyan Benesi logika alapján uszító ember által, akinek filatéliájában szégyenletes módon csak a kollektív bűnösség bélyege képezi az adásvétel tárgyát.

 

Ahhoz, hogy egyszer valóban európai nemzet legyünk, szembe kell néznünk a történelmünkkel, mely nem mindig volt dicsőséges.

(Először is: mit jelent az, hogy „valóban európai nemzet”? Mi az a „valóban”? Minőségjelző? Határozószó? És egyáltalán kik ma a „valóban európai nemzetek”? Érzékelve Homonnay világszemléletét, nyilvánvalóan olyan „ősi”, „példaértékű”, „liberális” „demokráciákra” gondol, ahol az egyenlőség jegyében senki nincs kirekesztve sehonnan. Sem a transzexuálisok az óvoda játszóházából, sem a muszlimok a ministránsok közül, sem a rókák a tyúkólból. E rendkívül szenzitív alapállás azonban kissé érthetetlen. Érthetetlen, mert ha azt érzékeli, hogy nekünk, ma élő magyaroknak akár a fogmosás, akár az „őshonos balatoni hekk” fogyasztása, vagy éppen sárkányeregetés  közben is szembenézve vétkeinkkel bűntudattól pironkodva kellene lógatnunk az orrunkat a kollektíve gyilkos nagyapáink holocaustban betöltött aktív szerepe miatt, és felelősségünk ébrentartása okán még a mustáros sülkolbászt is sárgacsillagos papírtányérról kellene fogyasztanunk, akkor ugyanezen mélyen szenzitív gondolkodásmód miért nem képes odáig eljutni, hogy az „ősi”, „árja-demokráciákon” is számon kérje az intézményesített szembenézés hiányát. Miért nem rója fel a belgáknak azokat a lakosság körében óriási érdeklődésre számot tartó, Brüsszelben működő emberi állatkerteket, amelyekben Kongóból behurcolt feketéket állítottak ki bambuszrácsok mögé zárva még 1958-ban is, miért nem kéri számon a svájciakon az 1970-es évekig élő, állami szinten „dotált”, több százezer kiskorút érintő gyermekrabszolgaság, az ún. „verdingkinder” intézményét, miért nem kérdez rá a spanyol felelősségre a konkvisztádorok által megcsonkított, megbecstelenített és lemészárolt őslakos indiákkal kapcsolatban, és miért nem veti fel a humánum szembeköpésének kérdését a gyarmatosító világbirodalmak, többek között a franciák irreális kegyetlenkedéseivel összefüggésében. Ugyanakkor adódik egy másik kérdés is. Homonnay szerint, ahhoz, hogy „valóban európai nemzet” legyünk, szembe kell néznünk a nem mindig dicsőséges történelmünkkel. Ez igaz, senki nem vitatja. De miért nem kéri, hogy nézzünk szembe történelmünk dicsőséges oldalával is? Mert hiszen pontosan a dicsőséges múlt pozitív példáiban rejtőzhet az a követendő érték és megélendő magatartásminta, mely egy népet igazán európaivá emelhet. Miért mindig csak a negatívumok tükrébe tekintsünk, miért ne lássuk meg, azaz szembesülve miért ne ismerjük fel a nagyapáink által ránk hagyományozott értékeket is? Miért mindig csak az önvád dolgozzon bennünk, az önbecsülés helyett? S, hogy Homonnay mennyire nem képes legalább szembesülni ezzel a kérdéssel, tökéletes bizonyíték utolsó sorainak egyike, mely a következő:

„1944-ben a magyarok népirtást követtek el.” (Jól látható: a hazugság mantrája – mint refrén – Homonnay költészetében újra és újra erőre kap. Ha azonban ő fáradhatatlan buzgalommal nyomatékosítja tételeit, akkor ne legyünk restek és vállalva az unalmassá válás veszélyét nyomatékosítsuk, tehát ismételjük mi is tényekre alapozódó adatainkat. Amikor Homonnay azt állítja, hogy a magyarok népirtást követtek el, akkor egyszerűen hazudik. Nem a magyarok követték el ugyanis a népirtást, hanem csupán a magyarok töredéke. A magyarok elsöprő többsége viszont nem vett részt semmiféle brutális, vagy embertelen tevékenységben, miközben sokak minden erejükkel próbálták megakadályozni a népirtást.)

Nem vagyunk felelősek a nagyszüleink bűneiért, de tudnunk kell a gyalázatról, és beszélnünk kell róla, hogy soha ilyen többet ne történjen meg. (Helyes, igaz. Beszéljünk róla. A megfelelő helyen és időben. Történelemórákon. Vagy emléknapokon, ameddig szükséges a családban. De ne Karácsonykor. Ahhoz pedig, hogy soha ilyen többé ne történjen meg, egyetlen népet se kiáltsunk ki bűnösnek, felébresztve vele szemben a gyűlölet lehetőségét. A magyart se!)

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Ez is érdekelheti:  A NATO 25 évvel ezelőtt indította meg terrorbombázását Jugoszlávia ellen

E jókívánsággal zárul tehát Homonnay igencsak sajátosra sikeredett ünnepi köszöntője, akinek bejegyzései két veszélyes irányba mindenképpen mutatnak. A szarkazmus álcájába csomagolva egyrészt felszabadítják az ember alantas érzelmeit, másrészt bűnbakokat gyártanak. Nem állítható, hogy nincs más típusú „megszólalása” is, de ez a kettő egészen biztosan bemérhető. Miért probléma ez a lopakodó hangulatkeltés? Azért, mert ha valaki cselédlépcsőn járja be a gyűlölet fokozatait, az még eléri a gyűlölet legfelsőbb szintjét. A gyűlölőnek viszont mindig kell egy bűnbak, akit összes indulatával megvethet. A bűnbakot bűnösnek kell beállítani. Kit állít be bűnösként Homonnay? Kérdés sem lehet: a magyarságot. Első lépésben tehát elszabadítja az emberi minőség egyik legalantasabb érzelmét – a gyűlöletet, második lépésben pedig kollektíve bűnösnek bélyegzi a magyarságot. Ezek után nem nehéz belátni, hogy egy mérgezett lélek ki ellen is fogja leginkább fordítani felgerjesztett haragját. Természetesen tulajdon nemzete ellen. Így válik a műveltsége által örökített alaprendeltetésétől – a jóság képviseletétől – megfosztott gyűlölő magyar magyargyűlölő magyarrá, vagyis az önvád piszkában öntudatlanul fetrengő sáremberré. Mit fog ez eredményezni? Mérgezettség-állapotot, pusztító öngyűlöletet, semmisségtudatot, meghasonlást előidéző önsorsrontó nemzetképet, vagyis egy olyan egyéni- és közgondolkodást, mely sportot űzve tulajdon hazája ócsárlásából, önmagát is leminősíti. Ennek a leminősítő retorikának jelmondata is lehetne, az az önkritikus jópofaságként eladott szlogen, amely egyébként nem egyéb, mint mézbe mártott mérgezett nyíl, és a következőképpen hangzik:  „Mi magyarok már csak ilyenek vagyunk”, vagy ennek alakváltozata „A magyar már csak ilyen…” Hogy milyen is az az „ilyen”, arra csak a sejtelemesen mosolygó cinkos kádári összekacsintás enged következtetni.

De ne higgyük, hogy ez az önszorgalomból hazáját leminősítő hang megfogalmazódása a szellemi ébredés fokozatain előrelépő ember intellektuális eredménye, aki képes önmagát és nemzetét kritikusan szemlélni. Ez egy hosszú ideje tartó tudatáthangoló folyamat végterméke. Ebben a leépítő folyamatban játszott elévülhetetlen szerepet az a Hamvas Béla, aki a tradicionális létszemlélet pápájaként óriási hatást gyakorolt és gyakorol egész nemzedékek gondolkodásmódjára mind a mai napig. Tulajdonképpen ő volt az, aki megadta az alaphangot annak a penetráns magyar gyalázásnak, amelyre aztán posztmodern korunk olcsó derivátumai, az intellektualitás szegénylegényei arcátlan cinizmussal megpróbálnak rálicitálni. Hamvas szerint „ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, (…) Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, (…) nem ragyogott volna fel az igazság, (…) Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, azért sem a kormányzat felel. (…)Nem munkából, hanem hazugságból élünk. (…) Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. (…) Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok. Ez a szint azonban számomra már régen érvénytelen. (Hamvas Béla, Patmosz I. (ön)terjú, 1958-63)

Azt hiszem, ilyen gondolatok után felesleges a szó. Azt azonban tanulságos látni, hogy milyen formában élnek tovább, és kik által képviselve Hamvas „éleslátó bölcseletei”.  Xaver Varnus, saját közönsége és önmaga előtt hatalmas népszerűségnek örvendő orgonista „Isten majd megbocsát, az a mestersége” című kötetének záró soraiban egyfajta útravalóként a következő üzeneteket hagyja hátra az utókornak: „Mindig majmoltunk valamilyen népet: hol németeket, hol éppen a franciákat, hol Amerikát, de soha sem mertük önmagunkat vállalni. (…) Kéjjel jelentgetjük fel a zsidókat, gyűlölettel figyeljük a cigányokat, a melegeket, mindent, ami eltér tőlünk. Nálunk csak tükör előtti nemzeti farringatásból és újratemetésekből van túltermelési válság. Roppant tehetséges, de összeférhetetlen nép vagyunk, Faludyval szólva olyan, mely halni gyáva, de élni ostoba. Ne tekintgessünk szenvedélyesen a múltba, mert kevés dicsőségünk rejtezik ott.

Heller Ágnes, a liberális értelmiség egykori prominens filozófusa a következőket mondta: „A magyarok mindig is alattvalók voltak és azok is maradtak, nem lettek polgárokká.” S, ha már így belemelegedett a liberális értelmiség sava-borsa, Kertész Ákos író sem akart lemaradni: „A magyar genetikusan alattvaló (…) boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Se tanulni, se dolgozni nem tud, és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.”

Folytassuk a sort? Bőven lehetne, de azt hiszem felesleges. Ennyi idézet is pontosan elégnek bizonyulhat ahhoz, hogy belássuk: Homonnay nem önszorgalomból botorkálta végig a „megvilágosodás” ösvényeit, hanem sokan voltak olyanok, akik törték előtte az utat és kézen fogva (orránál fogva) vezették el addig a pontig, ahol jegyben jár a szenvedélyes rosszindulat a kéjelgő gyűlölettel. Ami azonban világosan érzékelhető: a fenti vélemények tökéletesen alkalmasak arra a célra, hogy egy ember azokat magáévá téve saját magába vetett hitének elvesztése mellett tulajdon nemzetének leértékelése és áruba bocsátása mellett döntsön.

Pedig nem ártana megérteni: az önvád sulykolása nemzetgyilkossági kísérlet. Aki magyarként leépíti tulajdon nemzete kultúráját és aláássa az abban való hitet, elveszítve lélekben élő magyarságát a „népirtás” minősített esetét követi el. Mert a tömeget néppé formáló szervező erőt, a nemzet lelkét, a hagyományt sorvasztja el. A hagyományától megfosztott nép pedig a szerves közösség állapotából elemire bomolva tömeggé fokozódik le. Ha nem tűnt volna fel, „tömeggyilkosokkal” vagyunk körbevéve. Támadásaik ellen igazán hatékonyan védekezni a nemzet vérkeringését biztosító szellemi hagyaték felélesztésével és művelésével lehet, így alakítva ki erős védőbástya-rendszert az ördögi erőkkel szemben.

Műveltségünk olyan kert, amelyet művelni kell. Művelés nélkül elvadul, és bogáncsot terem. A kultúra eljelentéktelenítése a vele szembeni nemtörődömség állapotát ébreszti. A nemtörődöm ember pedig sem lelket, sem kertet nem művel. Ezért műveltségünk lefokozása – mely az ördögi erőknek nagyon úgy tűnik, hogy feltett szándéka – életterünk elvadítását is jelenti. Ekkor nyer teret a barbarizmus, mely iszonyodik mindentől, mely mögött emberré formáló erő rejtőzik. Ilyen az Isten, az öneszmélés, a hagyománytisztelet, a szentség, az Igazság. Ebből következően, aki kultúrát zülleszt, az egyszerre öl nemzetet és az azt alkotó embert.

Ahhoz, hogy igazán európai nemzet lehessünk az Európát jelenleg uraló kulturális barbarizmus és deviancia szélsőséges tüneteit produkáló államaival ellentétben – valóban igaza van Homonnaynak – szembe kell néznünk múltunkkal. De nem úgy, ahogyan azt ő gondolja. Vagyis nem önpusztító módon kizárólag a negatívumokkal, hanem azon elzárt és szőnyeg alá söpört oldalával is, amely dicsőséges volt, és azzal a művelődéstörténetünkkel, amely mind a mai napig példaértékű. A szembenézést pedig vállalás, és örökítés kell, hogy kövesse. Csak ily módon védhetőek ki azok az alattomos támadások, melyek önbecsülésünket aláásva az önvád átka alatt sínylődő ingerült, építeni képtelen, elégedetlen, irigy, kisstílű és összeférhetetlen nemzetképet próbálnak megformálni, és ránk erőltetni – tegyük hozzá, a mai állapotokat szemlélve – sajnálatos módon közel sem sikertelenül.

A Homonnay által gerjesztett, zsidóüldözést alapul használó önvád Karácsonyra időzített szuggerálásának ellensúlyozására azonban álljon válaszul egy olyan ellenpélda, melyet a témában egyik legilletékesebb személy, a néhai Schweitzer József országos főrabbi tett egy olyan vállaltan zsidó zenészek által alkotott vieóklippel kapcsolatban, amely egy zsidó áldozatot mentő keresztény kisfiú, Magyar Zoli történetét mutatta be. Schweitzer a következőket nyilatkozta: „A keresztény kisfiú, Magyar Zoli zsidó barátját megmentendő, maga életét ajánlja fel váltságdíjul a gyilkosoknak. Megráz mindannyiónkat, emlékük – áldozatot hozóknak és áldozatért életet adó hősöknek – legyen szent és foglaljuk valamennyiüket névtelenül is imáinkba.

Talán nem véletlen, hogy a keresztény kisfiú családneve – Magyar. A családnév ugyanis gyakran egy tulajdonságot, egy hivatást, egy jellemzéket is takar. Vagyis mint vezeték az áramot, generációkon keresztül átvezeti viselője őseinek alaptulajdonságát. Esetünkben „Magyar” Zoli a keresztény szeretet nevében életét áldozza zsidó barátjáért, vagyis élete árán is segít a bajban jutottan. Szeretet és önfeláldozás. Ez itt Magyar Zoli legfőbb jellemzéke. Felvetődik azonban a kérdés: amennyiben a családnév valóban egy tulajdonságot, egy magatartásbeli alapállást is takarhat, akkor, ha Magyar Zoli az önfeláldozó keresztény szeretet megtestesülése, ugyanezen önfeláldozó keresztény szeretet bármilyen formában jelen van-e nagyobb családja többi tagjában, családnevének forrásában, a magyarságban?

Az egyik legmegragadóbb keresztény jelkép az önsebző pelikán szimbolikája. Ez a madár saját mellkasát sebzi meg csak azért, hogy vérével táplálja nem csupán tulajdon fiókáit, de több esetben ellenségét, a kígyót is. Az önsebző pelikán szimbolikáját, és annak tolmácsolása által szellemiségét a magyar keresztény hagyomány, mint vezeték az áramot, végigvezeti az elmúlt közel ezer év történelmi horizontján. Mindennapi életterében és templomaiban egyaránt. És ez az igazi önvallomás. Hogy mit visz be Szent Hajlékaiba, ahol Teremtőjével találkozhat, és mit örökít utódaira, akik a Teremtővel való találkozást egyre inkább lekésendő randevúként élik meg.

Az országos főrabbi képes volt meglátni a magyarságnak ezt az arcát. És ami igazán fontos, ezt a meglátását ki is mondta. Mi lehet erre a válaszunk? Legyen áldott a neve! És mit üzenhetünk ennek tükrében Homonnaynak? Lehet ezt így is Gergely. A gyűlölet nem jó tanácsadó. Felemészti az embert. A Homonnayk, a Hamvasok, a Hellerek, a Kertészek és a Varnus Xaverek ezért egy dolgot tehetnek: elcsendesülve alázattal végighallgatják az országos főrabbi szavait, önvizsgálatot tartanak, és önmaguk megmentése érdekében miután elszégyellték magukat, megpróbálják másokban nem csupán a saját lelküket emésztő gyűlölet kivetülését meglátni, hanem a jót is. Az egész világ megváltozhat ettől a szemléletmód váltástól. Ideje a tettek mezejére lépni.

***

Kiegészítés: E néhány gondolat megírása után értesültem a hírről: időközben Homonnay Gergely meghalt. Egy megjegyzés, egy kérdés, és egy válasz a hír kapcsán.

Megjegyzés: Isten nyugosztalja!

Kérdés: Akkor most aktualitását vesztette a fenti írás tartalma?

Válasz: Szó sincs róla! Attól, hogy Hamvashoz és Hellerhez hasonlóan Homonnay is távozott az élők sorából, szellemisége tovább él és csakúgy, mint Hamvasé és Helleré, tovább fertőz. Van tehát még dolgunk közel sem dicső örökségükkel…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük