Miért nem képes sem Kína, sem Oroszország szembeszállni a cionista terjeszkedéssel?


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Az el nem kötelezett államoknak Teheránban lezajlott csúcsértekezlete egyértelműen igazolta: a világ országainak jelentős része nem kér Izrael, az USA és csatlósaik gátlástalan terjeszkedéséből, agresszív háborúiból, a „célzott gyilkosságoknak” nevezett mészárlásokból, a blokádokból és embargókból, a zsarolásokból és fenyegetőzésekből, a belső konfliktusok gerjesztéséből, az államok belügyeibe történő folyamatos durva beavatkozásokból. Kérdés azonban, hogy vajon miféle konkrét erőt tudnak felmutatni az el nem kötelezett államok, valamint Kína és Oroszország a világuralomra törekvő cionista birodalommal szemben?

Irán az el nem kötelezett országok teheráni csúcsértekezletén szerette volna bebizonyítani, hogy az elszigetelésére irányuló cionista törekvések kudarcba fulladtak. Kétségtelen tény: az elfogadott záródokumentumban a konferencián részt vevő államok állást foglalnak a nyugati hatalmak hódító törekvéseivel szemben, elítélik az Iszlám Köztársaság ellen foganatosított nyugati szankciókat, támogatásukról biztosítják a palesztinokat igazságos harcukban, és általánosságban véve egy új, igazságosabb világrend létrehozása mellett törnek lándzsát. Az el nem kötelezettek továbbá elismerik Irán jogát a békés célú nukleáris programjának folytatásához.

A szép szavaknál többről is szó van, mivel Irán eredményesen igyekszik gazdasági kapcsolatokat kiépíteni azokkal az ázsiai, afrikai és dél-amerikai államokkal, amelyek – ellenállva a cionista parancsoknak – nem hajlandók részt vállalni a Teherán ellen meghirdetett gazdasági embargó végrehajtásában. Mindamellett a nagy kérdés természetesen az, hogy a 120 el nem kötelezett ország képes lesz-e elrettenteni a vérszomjas cionista birodalmat az Irán elleni támadástól? Márpedig erre a kérdésre határozott nemmel kell válaszolnunk. Az el nem kötelezett mozgalom egységes fellépésére semmiféleképpen sem lehet számítani, mivel a szervezetben tömörülő államokat nemzeti, vallási, törzsi, ideológiai ellentétek tömkelege osztja meg. Ráadásul többségük mélységes szegénységben élő ország, amelyek a nyugati politikai és pénzügyi központok függőségében állnak. Azt még csak-csak elnézik nekik Tel-Avivban és Washingtonban, hogy semmire sem kötelező záródokumentumokat és nyilatkozatokat aláírnak. De ha bármelyik el nem kötelezett állam vezetője tettekkel is szembefordulna a hegemón nyugati hatalmakkal, akkor rövidesen vagy Szaddam Huszein, Moamer Kadhafi illetve Bashar Al Asszad szíriai elnök sorsára jutna, vagy pedig rezsimjét teljes elszigeteltségbe taszítanák.

Az a tény, hogy a különböző vallási, ideológiai hátterű, eltérő történelmi múlttal és kultúrával rendelkező államok nem képesek egységesen fellépni, részben érthető – habár a nyugati hatalmak is régóta igyekeznek az „oszd meg és uralkodj” stratégiájára építve ellentéteket szítani a világban. Megjegyzem egyébként, Teheránban történtek örvendetes kezdeményezések az egység megteremtése érdekében. A leginkább reményt keltő fejlemény Egyiptom és Irán közeledése, habár a szíriai válság megítélésében továbbra is jelentősen eltér a két fél álláspontja.

Az igazi nagy kérdés azonban az, hogy miért nem akarják vagy tudják a cselekedni képes és viszonylag erős közép-és nagyhatalmak egyesíteni az erőiket annak érdekében, hogy lefogják az őrjöngő háborús uszítók kezét? Vajon miért nem lép szorosabb szövetségre Oroszország, Kína és Irán? Miért nem működik úgy a nemzetközi rendszer, ahogyan régebbi korokban, amikor is egy-egy túlzottan erős és agresszív hatalom terjeszkedését megakadályozandó koalícióra léptek a függetlenségüket fenyegetve érző nagyobb és kisebb államok? Egy orosz-kínai-iráni politikai és katonai szövetséghez alighanem más, az izraeli-amerikai hódításnak ellenálló országok is csatlakoznának (pl. Venezuela, Brazília, és más dél-amerikai államok, India azonban a Kínával fennálló konfliktusa miatt aligha lenne bevonható a koalícióba), és idővel egy olyan szövetségi rendszer születne, amely valóban képes lenne elrettenteni a világhódítókat az újabb és újabb háborúk kirobbantásáról. De talán az is elegendő lenne, ha Oroszország és Kína határozottabban lépne fel a nemzetközi porondon – esősorban természetesen a Közel-Keleten – az izraeli-amerikai törekvésekkel szemben. Tapasztalható ugyan a kínai diplomácia megélénkülése a térségben (az új egyiptomi elnök az el nem kötelezettek csúcstalálkozójának megnyitása előtt Pekingben vendégeskedett), azonban Kína továbbra is roppant óvatosan igyekszik elkerülni, hogy túlságosan felingerelje a Nyugatot. Peking gazdasági téren ugyan világszerte hihetetlen szívóssággal terjeszkedik, azonban egyelőre politikai és főleg katonai téren nem kíván konfliktusba keveredni Izraellel, Amerikával és csatlósaikkal. Hasonlóképpen az óvatos meghátrálást választja Oroszország is, amennyiben az agresszív nyugati birodalommal szembekerül. Ha csak az úgynevezett „terrorellenes háború” néven ismertté vált cionista hódítást tekintjük, sem Moszkva, sem pedig Peking nem állított komoly akadályt a terjeszkedő nyugati birodalom útjába. Amerika csatlósaival együtt lerohanta Afganisztánt, Irakot, belső felkelést szítottak Líbiában és Szíriában a Nyugatnak nem tetsző rezsimek megdöntése céljából, rendszeresek az amerikai rakétatámadások Pakisztán nyugati területein, valamint Jemenben és Szomáliában. Oroszország és Kína lényegében nem tett semmit az Irán elleni gazdasági szankciók bevezetése ellen sem, és ha a zsidók mégis megtámadnák a perzsa államot, az agressziót elítélő nyilatkozatok kiadásán túl akkor sem cselekednének. Ami Szíriát illeti, Peking és Moszkva lényegében már kihátráltak a damaszkuszi rezsim mögül, kiszolgáltatva a közel-keleti államot a cionisták kénye-kedvének. Az egyetlen akadály a világhódítók útjában a stratégiailag kulcsfontosságú Közel-Keleten Irán maradt, amely azonban csak abban az esetben tudna sikerrel ellenállni a rettenetes nyugati nyomásnak, ha Oroszország és Kína (és nyomukban számos el nem kötelezett állam) határozottan felsorakozna mellette. Csakhogy a jelek arra mutatnak, hogy a két hatalom alighanem a perzsa államot is a sorsára hagyja.

Természetesen lehetséges nyomós okokkal magyarázni Moszkva és Peking sorozatos meghátrálását. Először is mindkét állam egyelőre gyengének érzi magát, és attól tart, hogy ha most kerülne sor a kenyértörésre az USA és Izrael vezette szövetséggel, akkor abból csak súlyos veszteségek árán tudnának kikeveredni. Egy idő előtti konfliktus megakasztaná a lendületes „gazdasági építkezést”, amely főleg Kína esetében kecsegtet kiváló eredményekkel – néhány évtized múlva. Addig azonban – gondolják a kínai (és jó ideje az orosz) vezetők – lehetőleg mindenütt, akár súlyos engedmények árán is a béke és a stabilitás fenntartására kell törekedni. Nem szabad elfelejtkezni továbbá arról sem, hogy mindkét hatalom belsőleg sebezhető, és még egy hidegháborús jellegű szembenállás esetén is a hatalmas lélekszámú etnikai és vallási kisebbségeiket fel lehetne használni ellenük. Végezetül pedig a Közel-Kelet iszlám nemzetei, így a perzsák melletti határozottabb orosz és kínai fellépést megnehezíti az a körülmény, hogy mindkét ország belső stabilitására veszélyt jelentő, sokmilliós lélekszámú etnikai kisebbségek tagjai jelentős részben muzulmán vallásúak.

Elképzelhető azonban, hogy a szívós és csöndes gazdasági építkezésre és terjeszkedésre, valamint a politikai, katonai konfliktusok kerülésére alapozott kínai és orosz stratégia nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Tanulságos ebből a szempontból a líbiai példa. Hatalmas nyereséggel kecsegtető kínai és orosz üzletek estek kútba, és évtizedek kemény munkája nyomán kiépített üzleti kapcsolatok szakadtak meg, amikor a NATO erőinek segítségével a „lázadók” elsöpörték Moamer Kadhafi rendszerét. (Az új, a Nyugat járszalagjára fűzött rezsim természetesen a nyugati pénzügyi körökkel kénytelen üzleteket kötni.) Hasonlóan súlyos veszteségek érik a kínai és orosz befektetőket Szíriában, és ugyanez fog történni másutt is, ahol – gazdasági terjeszkedés ide, gazdasági terjeszkedés oda – Izrael és az USA katonai eszközöket is bevet befolyásának megteremtése, illetve erősítése érdekében.

A lehangoló tanulság (mely a kínai külpolitikai stratégiát követő oroszok számára persze nem újdonság) a következő: a gazdasági (és kulturális) téren megnyilvánuló hatalom ingatag alapokon áll, és könnyen semmivé válhat, ha nem áll mögötte katonai és az abból fakadó politikai erő. Ha a stratégiailag kiemelten fontos és energiaforrásokban gazdag közel-keleti és közép-ázsiai térségek fölötti uralom a nyugati birodalom kezébe kerül, úgy Kína, mint Oroszország elveszti az esélyét arra, hogy a világhódító cionistákkal sikerrel szembeszálljon.

Perge Ottó – Kuruc.info

Facebook hozzászólások

0 hozzászólás a(z) “Miért nem képes sem Kína, sem Oroszország szembeszállni a cionista terjeszkedéssel?” bejegyzéshez

  1. A világ ma olyan, hogy az ilyen szépen megírt cikkek uralják a híreket.

    De tudják mi a valóság? Csak annyi, hogy az USA és Izraelhez hasonlóan a világ összes országa már ugyanúgy a pénzhatalom elkötelezett államai. Ami azt jelenti, ha netán amerika és szövetségesei buknak, akkor helyükbe a kínai-orosz-iráni stb hatalmak lépnének. Vagyis minden ország a másikat próbálja legyőzni. Eleinte gazdasági majd világháborúval.

    Tehát az egyik csoportosulás eb, a másik meg kutya. Egyetlen hatalmi ambíciókkat felmutató államnak sincs valódi jövőképe. A totális emberi világvégét okozó, a pénzhatalom generálta fenntartható fejlődés ideológiáját egyik fél sem próbálja elvetni. Jaj nekünk, de leginkább az unokáinknak!

    T. István

  2. Az iráni csel az, hogy ha az USA és Izrael megtámadná, ő egyedül Izrael megsemmisítésére összpontosítaná az ellencsapás erejét, amely mellesleg számos amerikai katonai bázist is érintene. Egy sikeres ellencsapás átrendezné a zsidók közel keleti erejét, amely egyéb sikeres támadások kiindulópontja lehet a cionizmussal szemben állók részéről. Ilyenek pedig vannak bőven. Reméljük, Irán le tudja zárni a határait a cionista, militarista és terrorista terjeszkedés előtt, de kívánatos lenne ugyanakkor Izrael teljes megsemmisítése is.

    Keszthelyi Ferenc

  3. Hàt ha van valaki elég badar ahhoz ma, hogy elhiggye, hogy iràn békés célokkal késziti az atomenegia müveket, hàt akkor menthetetlenül buta és naiv! – Ennél ostovàbb kifejezést még életemben nem hallotam! Gratulàlok a vilàgnézeteihez. Jo, hogy nem ön àll az orszàg élén!
    J & B

    • Természetesen nem csak békés célokkal, sőt elsősorban nem azokkal, DE! EHHEZ IRÁNNAK JOGA VAN!!! Ilyen fenyegetettség mellett öngyilkosság lenne, ha nem készülne fel MINDEN ESZKÖZZEL a cionista terrorállam támadására. Ki szabhatja meg, hogy amit az egyiknek szabad, az a másiknak nem? Márpedig éppen Izrael a legveszélyesebb és legkockázatosabb atomhatalom, mert céljai érdekében bármire gátlástalanul képes és hajlandó. (Marshalkó ezt már tökéletesen levezette kb 85 évvel ezelőtt.). De elég, ha csak a Talmudot (vagy az Ószövetséget) átlapozod!
      T. István nagyon jól állapította meg: JAJ NEKÜNK!
      Patmosz

    • Irán pontosan azért akar magának atomfegyvert,amiért Izrael,USA,Franciaország,Anglia,Kína.Ki maga J&B. hogy megszabja nekik,hogy mijük legyen ,vagy ne legyen?Zsidó-e vagy…?

      dolfi

  4. A világbékére pillanatnyilag két ország jelent atomfenyegetést:Usrael és Izrael.
    Izrael akkor érzi magát biztonságban,amikor rakétákkal támadhat fegyvertelen Palesztinokra,nőkre és gyerekekre.
    Minden országnak joga van megvédeni saját területét bármilyen eszközzel.
    Még nem jött el az ideje,hogy az oroszok és kínaiak szembeforduljanak a cionistákkal – sajnos.

    „Az embernek ámítás nélkül szembe kell néznie a rosszal, különben nem tudja mi a valóság, és hogyan győzze le.”
    (George Bernard Shaw)
    H.B.

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Senki nem hiszi már el Orbán Viktornak, hogy őt csupán átverte az azeri vezetés – Vona Gábor az azeri – örmény – magyar konfliktusról
Dr. Morvai Krisztina EP képviselő közleménye az azeri gyilkos átadási ügye kapcsán
Az MVSZ 2012-es Világkongresszusának eseményei dióhéjban
Close