Mi történt ma? (aug. 13.) – visszatekintő, évforduló

• 
  

  

  
  1849 – A világosi fegyverletétel: 1849. augusztus 13-án a teljhatalommal felruházott Görgey Artúr a törzskarával a Bohus-kastélyban írta alá a feltétel nélküli megadásról szóló egyezményt Rüdiger vezérkari főnökével és Frolovval. Magára a fegyverletételre a szőllősi mezőn került sor.
  

A világosi fegyverletétel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végét jelentette, amely után az osztrákok részéről véres megtorlás következett Haynau rémuralma alatt.
A teljesen összeépült és azelőtt gyönyörű szőlőktől környezett két község, Magyarvilágos és Románvilágos felett emelkedik a világosi vár omladozó falaival, ahol (helyesebben a szőllősi mezőn) 1849. augusztus 13-án rakta le a fegyvert Görgey Artúr hada az oroszok előtt.
Az orosz intervenciót követően már csak idő kérdése volt, a jelentős túlerő miatt, a szabadságharc bukása. Az utolsó jelentős momentum a Temesvári csata volt, mely után már csak 2 út maradt a magyarok előtt. A teljes megsemmisülés vagy a megadás.
Görgey Artúr már július 21-én ajánlatot kapott Chrurloff tábornoktól. Az ajánlatot Katlaroff huszárkapitány és gróf Rüdiger tüzér hadnagy vitte Görgey táborába, aki Rimaszombatnál táborozott. Az ajánlat a tiszteknek és a legénységnek teljes szabadságot biztosított.
Görgey válaszát gróf Batthyány László és egy tiszt vitte meg Churloffnak. Görgey tudatta, hogy egyezség esetén nemcsak a sereget, hanem a lakosságot is biztosítani kívánja. Megüzente Görgey azt is, hogy a magyar nemzet az események mostani állása szerint szívesen látná, ha Szent István koronáját valamelyik orosz nagyherceg viselné. Nemsokára egy Boryné nevű özvegy is felkereste Görgeyt Rüdiger tábornok megbízásából a fegyverletételre vonatkozólag.
1849. augusztus 13-án itt tette le a fegyvert a magyar honvédsereg Rüdiger orosz tábornok előtt. A Bohus-kastélyban írták alá a megadási okmányt.
A magyarok megadásának módja bizonyos szimbolikus jelentést is hordozott. Görgey ezzel kívánta jelezni, hogy a magyarokat nem a Habsburg Birodalom, hanem a cári haderő győzte le.

• 
  

  

  
  1961 – A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város nyugati (francia, brit és amerikai) szektorainak az NDK-val érintkező, korábban nyitott határvonalát, bel- és külterületen egyaránt. A zárás vonala mentén előbb drótakadályokból, később egyre összetettebb műszaki megoldásokból, az NDK területén épül ki a Vasfüggöny legismertebb objektuma, a várost 28 éven át kettévágó Berlini Fal, hivatalos NDK-nevén az “Antifasiszta Védősánc” (“Antifaschistisches Schutzwall”).
  

Mintegy 21 évvel ezelőtt, 1989. november kilencedikén a már napok óta mozgolódó keletberlini polgárok, akiknek negyven év folyamatos szívás után már teljesen teleszaladt a zsákja a Honecker-féle bagázzsal, egy kommunista pártfunkci (Günter Schabowski) felkészületlenségének (no meg egy olasz újságíró talpraesettségének) köszönhetően meglódultak és cirka másfél órán belül elérték, hogy az egyik határátkelőnél a DDR egyre jobban elbizonytalanodó határrendészete megszüntette az útlevélellenőrzést és ossie-k ezrei tódulhattak át Nyugat-Berlinbe. A Fal (Die Mauer) – ha nem is fizikailag, de eszmeileg mindenképp – azokban a percekben kezdte el egyre gyorsabb ütemű agóniáját.
Hogy a mai évfordulót, illetve a húsz évvel ezelőtti történéseket kellőképpen értékelni tudjuk, vessünk egy pillantást a szovjetunióbéli Pecsengától a bulgáriai Rezovóig húzódó politikai, ideológiai, gazdasági és katonai törésvonal mentén elterülő Vasfüggöny legkézzelfoghatóbb, legnyilvánvalóbb és legprecízebben kivitelezett szakaszának születésére és fennállása szűk három évtizedére.
1961. augusztus 13-ra, egy kánikulai vasárnapra virradó hajnalon berliniek tízezrei ébredtek munkagépek zajára. Ablakaikon kinézve meglepő látvány szemtanúi voltak: egyen-kezeslábasokba öltöztetett (mint utólag kiderült, Szászországból erre a célre az NDK fővárosába különvonatokon és autóbuszok tucatjain szállított) munkások ezrei a Nationale Volksarmee teherautóinak százairól rakodták le a feltekert szögesdrót-hengereket, mások pedig a felsorakozó mintegy 15 ezer keleti határőr (és további 20 ezer katona) vigyázó tekintete előtt szorgoskodtak a demarkációs vonalon: a későbbi Berlini Fal építése elkezdődött.
Másnap, 14-én reggel a Brandenburgi kaput is lezárják; a gesztust az egész német nemzet (mínusz a kommunisták) úgy éli meg, mint egy, a gyomorszájra elhelyezett balegyenest.
A második világháborút követő békekötések után a Reich egykori fővárosának 46 százaléka maradt szovjet kézben, a három nyugati szövetséges (az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország) a másik felén osztozott, mert Moszkva (úgymond jóindulata és együttműködési szándéka jeleként, minden bizonnyal vezetői pillanatnyi elmezavarában) az itteni megszállási feladatokat átengedte akkori fegyverbarátainak. Ily módon a berliniek (mint később kiderült: szerencsésebbik) fele a nyugati demokráciák által diktált szabályok szerint folytatta életét, míg a többiek a Vörös Hadsereg és a KGB (valamint később a Stasi) árnyékában próbálták feledni a Hitler-korszakot.
A Szovjetunió már a hidegháború első éveiben hatványozottan megbánta, hogy lemondott a csapatai által elfoglalt Berlin nyugati részéről. A város szektorai közötti életszínvonalbéli különbségek már Adolfék bukása után három évvel nyilvánvalóakká váltak (hogy a sajtó- és szólásszabadságról, valamint a gyülekezési jog érvényesüléséről ne is beszéljünk). Miután a nyugati városrész 1948 tavaszától – közel egy éven át – tartó blokádja sem hozta meg a Sztálin által remélt eredményt, a keletiek egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy boldogulásukat az amerikai, a brit vagy (horribile dictu!) a francia szektorban keresik tovább: 1950-től kezdve átlagosan naponta (!) 550-600 keletnémet polgár sétált át a gyakorlatilag őrizetlen berlini zónahatárokon úgy, hogy esze ágában sem volt visszatérni az NDK-ba.
Amikor 1960 májusában Hruscsov Kelet-Berlinbe látogat, azt bírja nyilatkozni szaporán bólogató vendéglátói jelenlétében, hogy „Nyugat-Berlin olyan, mint egy rákos daganat, amely sebészeti beavatkozás után kiált.” Teltek-múltak az évek, mígnem 1961-re a „német munkás-paraszt állam” olyan demográfiai katasztrófa szélére került, amiről mindenki elképedve beszélt, keleten és nyugaton egyaránt: tíz év alatt több, mint két és fél millióan hagyták el az országot, zömükben Berlinen keresztül.
A vasfüggönynek nevezett műszaki zár már ott húzódott ugyan az NSZK és az NDK között, de a hajdani birodalmi fővárosban még viszonylag probléma nélkül lehetett átsétálni a szovjet zónából például az amerikaiba, amit munkavállalók százezrei nap mint nap meg is tettek, többek között a (már akkor is magasabb) nyugati bérek vonzerejének engedelmeskedve. 1961 júniusában már ott tartott a helyzet, hogy a DDR csak ebben az egy hónapban húszezer lakossal lett szegényebb.
Az abszolút menekülési rekordot a keletnémetek 1961 augusztusának első két hetében állították fel, amikor elsejétől tizenharmadikáig 48 ezren döntenek végleg az NSZK mellett.
Hja kérem, a zuhanyhíradó vagy ott is működött, vagy a kelet-berlinieknek volt egy sokadik érzékük… Walter Ulbricht (a keletnémet kommunista párt keményvonalas, echte sztálinista főtitkára, s egyszemélyben az NDK államfője) 1961 nyarán egy részletes kimutatást kér az emigrálókról. Noha tudta, hogy a helyzet nagyon komoly, de a keletnémet állambiztonsági szolgálat által (valódi poroszos precizitással) összeállított értékelő jelentés olvastán még az ő sokat próbált gyomra is összerándult, akkorra ugyanis a napi átlagos berlini menekültszám jóval meghaladta az ezret. Gyors telefon Moszkvába, majd egy személyes konzultáció Hruscsovval, illetve a Varsói Szerződés tagállamainak többi vezetőjével a Kremlben, s az első látásra elég durvának tűnő ötletre végül mindenki rábólint: elkezdődhet a belberlini fal építése.
A szögesdrót-opciót csak átmenetinek szánták: augusztus 16-án elkezdődött a későbbi, három és fél méter magas, vasbeton-elemekből felhúzott klasszikus fal építése, amelyet az elkövetkezendő hónapokban-években minden szempontból méltóvá tettek a világ egyik legjobban őrzött államhatárához: elektromos érzékelőrendszer jelzőrakétákkal, csúszópórázas kutyafuttatósáv (természetesen okos tekintetű német juhászokkal), homokkal beszórt és folyamatosan gereblyézett, 6-10 méter széles nyomsáv, 12 méter magas őrtornyok géppuskafészekkel, folyamatos megvilágítás, útakadályok, később mozgásérzékelők… A Berlini Fal harminc éven át nemcsak Németország, hanem Európa (és a világ) kettéosztottságának közhelyszerű szimbóluma volt.
1963. június 26.-án a Nyugat-Berlinbe látogató Kennedy elnök megtartja történelmi beszédét, melynek egy mondata azóta is szállóige:
„Ich bin ein Berliner!” – mondta az USA első embere, hatalmas üdvrivalgást kiváltva az őt hallgató berliniek tízezreiből.
Az már csak népszerű és jópofa városi legenda, hogy JFK valószínűleg elmulasztotta a beszéd szövegét egy német anyanyelvűvel előzetesen lektorálni, ugyanis az általa németül elmondott mondat annyit tesz, hogy „én egy berliner vagyok!”, a berliner tudniillik egy süteményfajta. Az „ein” szócskát nem kellett volna odatennie – így a közkedvelt UL. A város nehezen szokta meg a kettéosztottságot, hiszen a tömegközlekedéstől az elektromos hálózaton át a csatornázásig és a hulladékkezelésig (legalább részben) minden alrendszert meg kellett változtatni – mindkét oldalon. A fal által teljesen körbezárt Nyugat-Berlinben eleinte krónikus munkaerőhiány lépett fel és ellátási gondok mutatkoztak, míg az NDK fővárosában több tízezer családnak át kellett gondolnia a költségvetési tételeket, hiszen a nyugatnémet márka-forrás elapadásával komoly bevételektől estek el.
A keleti menekülőkről szép számban készültek felvételek, de a Hans Konrad Schumannt ábrázoló fotó méltán lett világhírű, és nem azért, mert az alany annyira fotogén lett volna.
Az NDK Készenléti Rendőrségének (Bereitschaftspolizei) Szászországból származó, 19 éves tizedese két nappal a fal építésének megkezdése után, augusztus 15.-én dönt úgy, hogy a Keleten felvett szolgálatát már Nyugaton adja le: úgy ahogy volt, egyenruhában, fegyverestől átugrik a szögesdróton és átfut a francia szektorba; Peter Leibing sajtófotós meg elkészíthette élete fényképét. Innen is gratulálunk neki, no és a szerencséjének!
A fal teljes hosszúságában, fennállása egész ideje alatt a keleti oldalon szigorított tűzparancs volt érvényben, s a kommunista rendszer minden alkalmat, eszközt és módszert megragadott, hogy állampolgárait elriassza a disszidálásnak még a gondolatától is. Ennek ellenére 1961 és 1989 között összesen 268-an kísérelték meg a szökést, s minden második próbálkozás sikerrel is járt; a különböző források kicsit bizonytalanok a számban, de kijelenthetjük, hogy 125-en biztosan életüket vesztették, közöttük nyolc NDK-határőr, illetve kilenc olyan nyugat-berlini, akik a szökni vágyókat segítették és eközben elővigyázatlanul áttévedtek keleti területre.

• 
  

  

  
  A mai napon, 1899-ben született Alfred Hitchcock, angol születésű amerikai filmrendező († 1980)
  

Londonban született egy többségében ír katolikus családban. Jezsuita nevelőintézetbe járt iskolába. Műszaki rajzolóként kezdte, majd 1920-tól angol némafilmek inzertjeit (feliratait) rajzolta a Famous Players-Lasky  amerikai cég londoni irodájában/stúdiójában, később fordította és írta is őket. Hamarosan rendezőasszisztens lett, mely akkoriban voltaképp az egész stúdiómunkában való részvételt jelentette, a forgatókönyvírástól a vágásig. Az amerikai cég hamarosan kivonult a városból és megüresedett stúdiójukat egy fiatal angol producer, Michael Balcon vette meg. Hitchcock legnagyobb korai támogatója Balcon volt, akiről mindig is hálával beszélt.
1922-ben elkezdte forgatni első filmjét a Tizenhármas szám címen, de sohasem fejezte be. Saját elmondása szerint (mely inkább csak legenda, mint valóság) már ezelőtt készített egy amatőr, saját pénzből forgatott filmet, mely azonban nem maradt fenn. Ezt követően egy másik rendező helyett fejezte be az Always Tell Your Wife című munkát, amit az első filmjének tekinthetünk. A forgatáson ismerkedett meg Alma Reville-lel, akit 1926. december 2-án feleségül vett. 1928-ban megszületett egyetlen gyermekük, Patricia (aki később kisebb szerepekben feltűnt apja három filmjében: Rémület a színpadon, Idegenek a vonaton, Psycho).
1925-ben fejezte be első önállóan jegyzett filmjét a Gyönyörök kertjét, melyet részben Olaszországban forgattak. 1926-ban készült második filmje, a Hegyi sas elveszett, de saját elmondása szerint ez egyáltalán nem baj, sőt jó dolog, mert a film borzalmasan sikerült.
Első remekműve az 1927-es A titokzatos lakó, melyben későbbi thrillerjeinek legtöbb jellegzetessége fellelhető. Ő maga ezt a filmet tekintette az első valódi “Hitchcock-filmnek”. Bevezette a storyboardot, amit az összes többi filmjében is alkalmazott. A filmben üvegpadlót használt, így az alsó lakásból filmezhette a színész lépéseit.
Első hangosfilmjét, az 1929-es Zsarolást eredetileg némafilmnek szánták, de Hitchcock végül utószinkronizáltatta a néma részeket, illetve hangos részeket vett fel utólag a kész anyaghoz – ez lett egyben az első brit hangosfilm is. A rendező már itt is felismerte és kihasználta a hangos technikában rejlő feszültségkeltő lehetőségeket.
1934-ben Az ember, aki túl sokat tudott sikere a tengerentúlra is eljutott. 1956-ban remake változatot készít ugyanebből a filmből, amiről később így nyilatkozik: Az első változat egy tehetséges amatőr műve, míg a második már egy profi alkotás. 1935-ös fimje, a 39 lépcsőfok az első azon Hitchcock-thrillerek sorában, melyek főhőse egy tévesen meggyanúsított személy, aki egyszerre menekül a törvény és a bűnözők elől, miközben megpróbálja kideríteni a valódi tettes kilétét és bizonyítani ártatlanságát.
1938-ban elkészítette legnagyobb angliai sikerét a Londoni randevút. 25 filmet rendezett Angliában a 30-as évek végéig, ezt követően David O. Selznick producer hívására Hollywoodba települt át. Hitchcock kapva kapott ezen a lehetőségen, hiszen önmagát mindig is amerikai stílusú rendezőnek tekintette (a filmkészítés alapjait is egy amerikai cégnél tanulta). Nem véletlen, hogy az USA-ban készíti legnagyobb mesterműveit. Selznick először egy Titanic-filmet akart készíteni, de végül Hitchcock-ra bízta a A Manderley-ház asszonya rendezését. Ez volt Hitchcock első hollywoodi filmje, a filmet Oscar-díjjal jutalmazták. Ő maga azonban nem volt megelégedve vele, mindig is saját akarata ellenére “rákényszerített” filmnek nevezte és szerinte nem “Hitchcock-film”.
A ’40-es évektől kezdve Hitchcock egyetlen kivételtől eltekintve (Végre egy jó házasság (1941)) ismét visszatért kedvenc műfajához, a kémtörténethez, illetve a thrillerhez. Saját maga az 1943-as A gyanú árnyékában című művét tekintette legjobb filmjének, melyben egy kisvárosban elrejtőzni próbáló gyilkos (Joseph Cotten) történetét vitte vászonra. A John Steinbeck forgatókönyvéből készített 1944-es Mentőcsónak mindvégig egyetlen csónak fedélzetén játszódik. Még ebben az évben Hitchcock visszautazott Angliába, hogy háborús híradófilmeket készítsen.
1945-ben Hollywoodba visszatérvén készítette Elbűvölve című művét, mely érdekes módon a pszichoanalízis témakörét járja körül és melynek álomjeleneteit Salvador Dali tervezte. 1946-ban újabb sikerfilmet rendezett: a Forgószél két kedvenc színésze, Cary Grant és Ingrid Bergman főszereplésével máig a filmtörténet nagy klasszikusai közé tartozik.
1948-as munkája, a Kötél a rendező kísérletező kedvéről tesz tanúbizonyságot: a film valós időben játszódik egyetlen lakásban és mindössze tíz snittből áll. A hatalmas technikai bravúrral készített alkotás habár nem volt üzleti siker máig meghatározó műnek számít. Két bukás után (A baktérítő alatt, Rémület a színpadon) Hitchcock az ’50-es évek elején ismét nagyívű filmalkotásokkal tért vissza.
Az 1954-es Gyilkosság telefonhívásra az első filmje, amiben együtt dolgozott Grace Kellyvel, későbbi nagy kedvencével. Az 1950-es és 1960-as évek elején készített művei a legismertebbek és a legjobb filmjei. Többek között a Hátsó ablak (1954), a Szédülés (1958), Észak-Északnyugat (1959), Psycho (1960), Madarak (1963) klasszikus filmekké váltak. A Psycho híres zuhanyjelenetét 7 napon keresztül forgatták és 70 különböző kameraállást alkalmaztak. Filmjei gyakran olyan mindennapi embereket ábrázolnak, akiket az általuk befolyásolhatatlan vagy érthetetlen körülmények ragadnak el; gyakori témája az ember, aki bűnös ugyan, de csak apró, össze nem függő tettekben. Filmjei a félelem és a fantázia keverékén nyugszanak és jellegzetes humorral fűszerezettek. Szintén jellegzetes az, hogy a rendező szinte minden filmjében egy-egy kisebb szerepben is szerepel (úngynevezett „cameo”)[1], melyet azóta számos rendező követett. Angliában még barna színésznőket, de amerikai filmjeiben már szőke színésznőket alkalmazott filmjeiben.
1979-ben az angol királynő lovaggá ütötte, és márciusban megkapta az Amerikai Filmintézet díját is. 1980. április 18-án halt meg 81 évesen. Holttestét elhamvasztották. A rövid éjszaka című utolsó filmjét betegsége miatt már nem tudta elkészíteni. Pályafutása töretlen és egyedülálló a filmművészet történelmében.

• 
  

  

  
  Szintén ma, 1906–ban született Borsos Miklós, magyar szobrászművész, képzőművész, grafikus († 1990)
  

Az erdélyi Nagyszeben városában látta meg a napvilágot 1906. augusztus 13-án. Családja a román betörés elől 1916-ban Győrbe menekült.
Győrben, a helyi bencés gimnáziumban végezte tanulmányait, mialatt művészeti órákat is vett Pandur Józseftől és Békéssy Leótól is. 1922-ben családja végleg úgy döntött, hogy a városban telepednek le. Sikertelen főiskolai felvételije után Firenzébe utazott, ahol behatóan megismerkedhetett a reneszánsz művészettel. 1929-ben néhány hónapig hallgatója volt a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolának, de abbahagyta tanulmányait és helyette barátjával, Pohárnok Zoltánnal inkább újabb vándorútra indult, ezúttal a francia riviérára. Festőként 1924-ben mutatkozott be először, egy győri kiállításon. 1932-ben a Nemzeti Szalon csoportkiállításán vett részt, utána több helyi kiállításon is, mígnem 1941-ben a Tamás Galériában rendezett tárlata feltűnően nagy sikert aratott. Hamarosan tagja lett a Képzőművészek Új Társaságának, megbízásokat kapott, műveit sorra vásárolták a gyűjtők. 1943-ban az Ernst Múzeumban szerepelt egy csoportos kiállításon Barcsay Jenővel, Dési Huber Istvánnal, Gadányi Jenővel és Pálffy Péterrel. 1945-ben beválasztották a Művészeti Tanácsba, s ezért a fővárosba költözött. 1946 és 1960 között az Iparművészeti Főiskola tanára volt, tanítványai közé tartozik Schrammel Imre is.
Oktatott, de mellette mindvégig cselekvő egyénisége maradt a kor művészeti életének. Számos tanulmányutat tett, melyek egyikén találkozott Henry Moore-ral is. 1966-ban a Velencei Biennálén képviselte szobraival, domborításaival a magyar művészetet. Több száz könyvet illusztrált rézkarcaival, rajzaival, miközben 1968-ban a Győri Műcsarnokban, 1976-ban és 1986-ban pedig a Múzeumi Képtárban is volt önálló tárlata. 1976-ban a Magyar Nemzeti Galéria termeiben nyílt nagyszabású gyűjteményes kiállítása. 1979-ben a Győr városának ajándékozott műveiből a Káptalandombon állandó kiállítás nyílt, és még ebben az évben a város díszpolgárává avatták. 1989-ben jelent meg a munkásságát bemutató reprezentatív kötet. Szerzője: L. Kovásznai Viktória művészettörténész. 84 éves korában érte a halál.

• 
  

  

  
  Ma 145 éve, 1865–ben húnyt el Semmelweis Ignác magyar orvos, “az anyák megmentője” (* 1818)
  

Semmelweis Ignác Fülöp (Buda, Tabán, 1818. július 1. – Bécs-Döbling, 1865. augusztus 13.) magyar orvos, az „anyák megmentője”.
A lelkiismeretesség, a kötelességtudás és önzetlenség mintaképe. Pénzszerzés, dicsőség vágya sosem vezérelte. Éjjel-nappal rendelkezésükre állt a szenvedőknek. Első munkahelyén, 1846-tól a bécsi közkórházban, majd 1851-től következő munkahelyén a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának (nem tiszteletdíjas) főorvosaként kimutatta az antiszeptikus (fertőzést megelőző) eljárások előnyeit a szülészetben és a sebészetben. Mind gyakorlatával, mind írásaiban próbálta terjeszteni nézeteit, de sajnos az orvostársadalom nem vett róla tudomást, az antiszeptikus eljárások jelentőségét és annak bevezetését csak Joseph Lister angol sebész meggyőző munkája nyomán fogadták el lassan, 1877-től kezdődően.
1818. július 1-jén a tabáni Palota (ma Apród) utca 1-3. alatti Meindl-házban látta meg a napvilágot, ahol édesapja – a hintz-(szász) ősökkel rendelkező Semmelweis József (1778-1846) – jól menő fűszerüzlete is volt, a család ötödik gyermekeként. Édesanyja Müller Teréz, Müller Fülöp módos krisztinavárosi sváb kocsigyártó és Anderl Teréz leánya. A szülők 1810. január 14-én  kötöttek házasságot a budai Krisztinavárosban. Két bátyja ismert pesti kereskedő, Károly öccse pedig, a Belvárosi római katolikus plébánia lelkésze. Ignác Fülöpöt a közeli Tabáni Plébániatemplomban keresztelték meg.
A középiskolát a Budai Egyetemi kir. kat. Gimnáziumban  (az Ince pápa, a mai Hess András téren, a II. világháborúban, Buda ostromakor elpusztult, Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium helyén), a Várban kezdte, 1829-ben.
1837 őszén kezdte meg egyetemi tanulmányait a bécsi jogi fakultáson, majd még abban a tanévben átiratkozott az orvosi karra. Az első évet ott végezte az 1838/39-es tanévben. 1839 és 1841 között a II. József által elüldözött jezsuiták kolostorába telepített – (Neue Weltgasse, később Újvilág-, ma Semmelweis utca) pesti egyetem másod-harmad éves hallgatója. A 4-5. évfolyamot ismét Bécsben végezte. Már korán magára vonta tanárainak, különösen Karl von Rokitanskynak és Josef Škodának figyelmét. Az előbbinek engedelmével éveken át, szinte naponta látogatta az anatómia-részleget és végzett számtalan boncolást.
A Pesti Egyetem Orvoskarának tanárai, 1863-ban. Semmelweis keresztbe tett karral áll. Jobbra Balassa János ül, aki Semmelweist – később – az elmegyógyintézetbe utalta. Balra Diescher János áll, Semmelweis követője a pesti intézményben
1844. május 21-én kapta meg orvosdoktori diplomáját, Bécsben, botanikai doktori értekezésével: Tractatus de Vita Plantarum, majd sebész- és szülészmesteri oklevelet szerzett 1846-ban, majd rögtön tanársegédi állást kapott Klein professzor szülészeti klinikáján, a bécsi közkórházban (Allgemeines Krankenhaus).
Később rájött, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozzák azzal, hogy boncolás után mentek át a szülészeti osztályra, az I. számú klinikán, s ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandós nőket. A bábák nem végeztek boncolást, így a vérmérgezés eme speciális fajtája harmad annyiszor fordult elő a szegényebbeket kiszolgáló, II. számú klinikán, mint az orvosokén. A klórmész-oldatos kézmosást antiszeptikumként ajánlotta kollégáinak. Fölfedezését még abban az évben közzétette. Májusban kötelezi az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klóros kézmosásra, majd októberben kötelezővé teszi az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is. Így kezdődött szélmalomharca az akkori hivatalos, tudományos világgal, amely a mikroszkóp alkalmazásával (azt ő maga, soha a kezébe sem vette) sem jutott erre az egyszerű, empirikus következtetésre. 1848 tavaszán Semmelweis több társával együtt tagja lesz a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának, miközben folyamatosan gyakorolja hivatását.
1865 júliusa közepén magatartásában az elmezavar jelei mutatkoztak; július 31-én Bécsbe  vitték, itt elmegyógyintézetbe zárták, ahol ápolói agresszív magaviselete miatt súlyosan bántalmazták, s ennek következtében két hét után meghalt.
Előbb ott temették el a schmelzi temetőben, majd annak felszámolása után, tetemét 1891-ben neje hazahozatta, saját kerepesi temetőbeli sírboltjába. 1894-ben hamvait díszes, új sírba helyezték.

• Balkezesek világnapja  – Egy balkezeseket tömörítő amerikai szervezet kezdeményezésére 1992 óta minden év augusztus 13-án ünnepeljük a Föld népességének csaknem 15 százalékát kitevő balkezeseket.

Az emberek döntő többsége a jobb kezét tekinti elsődlegesnek és azt is használja a tevékenységei elvégzéséhez. Azonban kb. minden hetedik ember (az adat az ún. ipari társadalmakra vonatkozik) használja ma dominánsabban a bal kezét a jobb helyett – ezt nevezik balkezességnek. Ennek az aránynak nemcsak a genetika  az oka, hanem a társadalmak a balkezességet elutasító hagyományai is. A balkezesség nem megszokás, hanem biológiai alapokon nyugvó, a balt a jobbal szemben előnyben részesítő kézhasználat. A balkezesek aránya a nyugati országokban folyamatosan nő. Érdemes megjegyezni, hogy már a majmoknál is megfigyelhető, hogy van domináns kezük.
Hozzávetőleg 8 és 15% között mozog a felnőtt lakosság körében a balkezesek száma.[1] Tanulmányok szerint a férfiak körében gyakoribb a bal kéz domináns használata.[2] A balkezesség az átlagos populációhoz hasonlítva ugyancsak gyakrabban fordul elő egypetéjű ikrek esetében,[3][4] és az idegrendszeri megbetegedésben szenvedők körében (epilepszia[5], Down-kór, autizmus, szellemi visszamaradottság  stb.). Statisztikailag az egypetéjű ikrek esetében 76% eséllyel lesz mindkettőjük balkezes, ha az egyikük balkezes. Ennek genetikai és környezeti okai vannak. A balkezesség gyakoribb Dél-Ázsiában, Kelet-Európában és Dél-Kelet Ázsiában, míg Nyugat-, Észak-Európában és Afrikában kevésbé.
Kialakulása, előidézői:
* Megfigyelések szerint a jobb kéz hosszabb idejű (6 hónap vagy több) sérülése esetén sokan válnak balkezessé és a gyógyulásuk után is a bal kezüket használják gyakrabban. (Szerzett balkezesség)
* Egy elmélet szerint a magasabb tesztoszteron-szint magzati korban balkezességhez vezet. Norman Geschwind neurológus nevéhez fűződik, hogy a tesztoszteron-szint befolyásolja a magzat agyának fejlődését. A férfi agy később fejlődik ki, mint a női, és bal agyfélteke később, mint a jobb. A tesztoszteron elfojtja a bal agyfélteke fejlődését, így a jobb agyfélteke erőteljesebben lesz fejlett. Így a magzat nagyobb valószínűséggel válik balkezessé, mivel a jobb agyfélteke irányítja a test bal oldalát.
* A születéskor fellépő stressz is kiválthat balkezességre való hajlamot.
* Genetikai okok is közbejátszhatnak a balkezesség kialakulásában, de nem kizárólagosan. Ha mindkét szülő balkezes, akkor 46% annak az esélye, hogy a gyerek is balkezes lesz, de ebben a környezeti tényezők is szerepet játszanak (a két szülőtől a bal kéz használatát látja).
A pedagógia mai álláspontja szerint balkezes gyereket „átszoktatni” szigorúan tilos. Már a magzati korban eldől, hogy melyik agyfélteke lesz a domináns és ennek a megváltoztatására tett kísérlet súlyos zavarokhoz vezethet. Ilyen például a dadogás, olvasási- (diszlexia), írási- (diszgráfia), számolási (diszkalkulia) nehézségek, magatartásbeli problémák, egyensúlyzavar, könnyen veszíthet magabiztosságából és egyéb lelki problémák alakulhatnak ki. Átszoktatás helyett inkább segíteni kell a gyermeket, például az írástanulásnál meg kell mutatni neki a megfelelő technikákat (hogyan formálja a betűket, számokat stb).
További események:


* 523 – I. János pápa megválasztása.
* 1521 – Spanyol konkvisztádorok Cortés vezetésével elfoglalják Tenochtitlant, a mai Mexikóvárost.
* 1645 – Megkötik a brömsebroi békét.
* 1704 – A höchstädti csata (Blenheim, er. Blindheim falu mellett): A spanyol örökösödési háborúban a Marlborough hercege által vezetett angol expedíciós hadsereg és a Szavójai Jenő vezette osztrák császári haderő a Felső-Dunánál szétverik a XIV. Lajos francia király és szövetségese, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem seregeit.
* 1849 – A világosi fegyverletétel: 1849. augusztus 13-án a teljhatalommal felruházott Görgey Artúr a törzskarával a Bohus-kastélyban írta alá a feltétel nélküli megadásról szóló egyezményt Rüdiger vezérkari főnökével és Frolovval. Magára a fegyverletételre a szőllősi mezőn került sor.
* 1961 – A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város nyugati (francia, brit és amerikai) szektorainak az NDK-val érintkező, korábban nyitott határvonalát, bel- és külterületen egyaránt. A zárás vonala mentén előbb drótakadályokból, később egyre összetettebb műszaki megoldásokból, az NDK területén épül ki a Vasfüggöny legismertebb objektuma, a várost 28 éven át kettévágó Berlini Fal, hivatalos NDK-nevén az “Antifasiszta Védősánc” (“Antifaschistisches Schutzwall”).
* 1994 – Brüsszelben meghal Manfred Wörner a NATO főtitkára, helyettese – Sergio Balanzino – ügyvezető főtitkárként megkezdi tevékenységét.
* 2004 – Megkezdődnek a nyári olimpiai játékok Athénban.
* 2007 – Negyven utas könnyebb sérüléseket szenved, amikor egy Isztambulból induló komp összeütközik az ukrán „Szemjon Rudnyev” nevű teherhajóval.
* 2007 – Kisiklik a Moszkvából Szentpétervárra tartó „Nyevszkij Expressz” Malaja Visera közelében, mikor egy házilag készített szerkezet felrobban alatta.



(Nemzeti InternetFigyelő – összeállítás)