KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Mi történt ma? (aug. 12.) – visszatekintő, évforduló

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

  • A nagyharsányi csata

    1687 – A nagyharsányi csatában a Savoyai Jenő vezette császári hadsereg vereséget mér a török haderőre.

A nagyharsányi csata vagy Szársomlyó hegyi csata (más nevein második mohácsi csata, villányi csata) 1687. augusztus 12-én Villány határában, a Szársomlyó (Harsányi-hegy) lejtőin ment végbe Károly lotaringiai herceg, Miksa bajor fejedelem, Lajos badeni őrgróf és Savoyai Jenő herceg egyesült osztrák-magyar-bajor-horvát hadtestei és Szulejmán török nagyvezér serege között. A „nagyharsányi csata” megjelölés a 19. században erősödött meg, valószínűleg hibásan Nagyharsány térségébe helyezve a csata fő eseményeit. A „második mohácsi csata” elnevezés a közelben vívott első mohácsi csatára utal.
A császári vezérek az Eszék körül táborozó nagyvezért azzal akarták ütközetre bírni, hogy visszavonulást színlelve, átkeltek a Dráván és Mohács felé húzódtak. A nagyvezér, követve őket, az 1526. évi mohácsi csata színhelyének közelében, a Karasica patak melletti Baranyavárnál táborozott le. Lotaringiai Károly herceg azonban Mohácsról Siklósra, majd onnan a Szársomlyó-hegy lejtőre vonult és csak itt bocsátkozott ütközetbe.
Az ötvenezres keresztény és a hatvanezres török sereg összecsapása az utóbbinak teljes vereségével végződött. Nyolcezer török elesett, sokan menekülés közben a Karasicába és a Drávába fulladtak, körülbelül hétezer törököt pedig a magyarok elfogtak. A győztesek nagy zsákmányt szereztek. A diadal teljes kiaknázását (Belgrád visszaszerzését) csak a keresztény vezérek közti viszálykodás akadályozta meg.
A csata lélektanilag is fontos volt, hisz a közelben vívott 1526-os mohácsi csata Magyarország bukását jelentette annak idején, s ezért a törökök a síkot mindig a „szerencse mezeje” néven említették. Most ők szenvedtek súlyos vereséget ugyanitt.


  • Hbomba

    1953 – A Szovjetunió felrobbantja az első hidrogénbombáját Szibériában.


A termonukleáris fegyverek közismert neve (gyakori rövidítése H-bomba). Olyan nukleáris robbanóeszköz, amelynek pusztító hatását a hidrogénizotópok fúziós magreakciója során felszabaduló hő és az ezáltal keletkező légnyomás révén fejti ki.

Hbomba modell

Az ábrán a hidrogénbomba elvi felépítése látható:
1 – indító (egyfázisú) atombomba
2 – fúzisós anyag (deutérium, trícium)
3 – 238-as tömegszámú uránból készült külső köpeny
4 – külső bombaköpeny
Működésekor egy atombomba biztosítja a fúzió beindításához szükséges (több millió fokos) hőmérsékletet.
Az ábra egy háromfázisú nukleáris bombát mutat be. Az uránból készült külső köpenyt (3) a neutronbomba esetén elhagyják.
A termonukleáris fegyverek hatásának egyedül az „üzemanyagként” beletöltött hidrogénizotópok mennyisége szab határt.
Az eddigi legnagyobb pusztító erejű fegyvert 1961-ben a szovjetek próbálták ki, ennek hatása 60 millió tonna (60 megatonna) trinitro-toluol kémiai robbanóanyag robbanóerejével egyezett meg.
A hidrogénbombát először az USA-ban fejlesztették ki, az elméleti laboratóriumi munkát Teller Ede végezte Los Alamosban. Az első sikeres kísérletet 1952 novemberében hajtották végre Eniwetok atollnál. (A képen ez látható.)
A SZU 1953 augusztusában hajtotta végre első kísérleti robbantását termonukleáris fegyverrel.


  • A K–141 Kurszk atom-tengeralattjáró merülése

    2000 – A Kurszk orosz atom-tengeralattjáró teljes legénységével elsüllyedt a Barents-tengeren.

A K–141 Kurszk orosz Antyej-osztályú (NATO-kódja: Oscar–II) robotrepülőgép-hordozó atom-tengeralattjáró volt, teljes legénységével elsüllyedt a Barents-tengeren 2000. augusztus 12-én. Katasztrófája az év egyik legnagyobb nemzetközi érdeklődést kiváltó eseménye volt.
A hajó a nevét Kurszk városáról kapta, amely térségében a II. világháború legnagyobb páncéloscsatája zajlott 1943-ban. Azok közé az orosz atom-tengeralattjárók közé tartozott, amelyeket már a Szovjetunió felbomlása után építettek. Az orosz Északi Flottánál állították szolgálatba.
A Kurszk építése 1992-ben kezdődött az Arhangelszk közelében fekvő Szeverodvinszkben. 1994-ben bocsátották vízre, és még ugyanabban az évben, december 30-án hadrendbe állították. A hajót 1995-ben szentelték meg ortodox  rituálé szerint. A Kurszk volt az utolsó tagja a még a szovjet időkben tervezett 949A Antyej (Oscar–II) típusú hajóknak. A dupla hajótörzs miatt ezt az osztályt elsüllyeszthetetlennek tartották. A külső héj mindössze 8,5 mm vastagságú, magas nikkel- és krómtartalmú ötvözött acélból készült, az ötvözet jól ellenáll a korróziónak, és mágneses tulajdonságai is kedvezőek, mert csak kis mértékben módosítja a Föld mágneses mezejét, ez pedig megnehezíti a hajó felderítését a mágnesesanomália-detektorokkal. A robbanás kétméteres lyukat ütött a belső, 51 mm-es acélhéjon.[1]
A Kurszk az orosz Északi Flottában szolgált. Forráshiány miatt a flotta az 1990-es években hatalmas leépítéseket volt kénytelen elszenvedni. A Barents-tengerről sok tengeralattjárót dokkba vontattak, és sorsukra hagyva lassú korrózióra ítéltek. A hadfelszerelés legszükségesebb részét leszámítva mindent elégtelenül szervizeltek, a kereső és életmentő berendezéseket és felszerelést is. Az 1990-es évek közepére költségvetési átcsoportosítások következtében az Északi Flottánál szolgáló tengerészeket egyre rosszabbul fizették. Az évtized vége azonban a flotta új reneszánszát hozta. 1999-ben a Kurszk sikeres felderítést hajtott végre a Földközi-tengeren. Célja az Egyesült Államok Hatodik Flottájának megfigyelése volt a koszovói háború idején. A 2000. augusztusi hadgyakorlat a legnagyobb nyári gyakorlat volt a Szovjetunió felbomlása óta. Négy hadi tengeralattjáró, a flotta Nagy Péter nevét viselő zászlóshajója (Pjotr Velikij rakétás csatacirkáló) és több kisebb hajó vett részt rajta.
A Kurszk feladata a gyakorlat során az volt, hogy hatástalanított torpedókat lőjön ki a Kirov-osztályú Pjotr Velikij  rakétás csatacirkálóra. 2000. augusztus 12-én, helyi idő szerint 11:28-kor (UTC 07:28) kilőtték a torpedókat, majd röviddel ezután robbanás történt a Kurszk fedélzetén. Az egyetlen hitelesnek nevezhető jelentés szerint a robbanás kiváltója egy újonnan kifejlesztett torpedó meghibásodása volt. A robbanás ereje 100–250 kg TNT robbanásának erejével ért fel, 2,2 fokozatot ért el a Richter-skálán. A tengeralattjáró körülbelül 135 kilométerre Szeveromorszktól (69°40′N 37°35′E) 108 méter mélyre süllyedt. A második robbanás 135 másodperccel az első után következett be, 3000–7000 kg TNT erejével ért fel, 3,5 és 4,4 közötti fokozatot ért el a Richter-skálán. Mind az első, mind a második robbanás ereje rengeteg törmeléket lökött hátra a tengeralattjáróban – ez minden, a torpedóteremben bekövetkezett robbanás velejárója.
A gyakorlat 2000. augusztus 12-én, kora reggel kezdődött. A Kurszk feladata az volt, hogy két (hatástalanított) torpedót lőjön ki egy Kirov-osztályú rakétás csatacirkálóra. Helyi idő szerint 11:28-kor (07:28 UTC) magas koncentrátumú hidrogén-peroxid (a torpedók hajtóanyaga) szivárgott be egy rozsdás részen keresztül a torpedóvetőcsőbe. Ez a csőben található sárga- és vörösrézzel reakcióba lépve láncreakciót váltott ki, ami kémiai eredetű robbanáshoz vezetett.
A szivárgásmentesen záródó ajtó, ami a torpedótermet a hajó többi részétől elválasztotta, tüzelés előtt nyitva maradt. Ez az eljárás nyilvánvalóan megszokott volt a torpedóteremben a tüzelés során keletkezett felesleges sűrített levegő eltávolítására, a baleset során viszont ez a körülmény felel azért, hogy a robbanás közvetlenül elért kettőt is a tengeralattjáró kilenc rekeszéből. Hét, az első rekeszben tartózkodó tengerész valószínűleg azonnal meghalt, további harminchat legalábbis megsebesült a második rekeszben.
Mivel a tengeralattjáró szellőzőcsatornája gyengén működött, az első robbanás hulláma könnyen végigterjedt benne, füsttel és lángokkal töltve be a hajó más részeit is, például a parancsnoki hidat. Az első robbanást követően a kapitánynak a rutineljárás szerint el kellett volna rendelnie a vészemelkedést, ami a tengeralattjárót a lehető leggyorsabban a felszínre juttatja, de a füst ezt megakadályozta. Az elméletileg automatikusan felszínre indított vészjelzőbója is csődöt mondott, ennek vészhelyzet (ilyen például a nyomás hirtelen megváltozása vagy a tűz) esetén magától kell működésbe lépnie, s a felszínre jutva a mentőalakulatok munkáját segíti a bajba jutott hajó helyzetének meghatározásában. A bóját az előző nyáron végrehajtott földközi-tengeri küldetés során hatástalanították, mikor attól tartottak, hogy a bója véletlenszerű és hibás felmerülése elárulhatja az amerikai flottának a hajó helyzetét.
Két perc tizenöt másodperccel később egy sokkal nagyobb robbanás rázta meg a hajót. Észak-európai szeizmológiai mérések szerint a második robbanás a tengerfenék  mélységében következett be, ami arra utal, hogy a tengeralattjáró a fenéknek ütközött, és ott az első robbanás következtében létrejött magas hőmérséklet miatt újabb torpedók robbantak fel. A második robbanás 3-7 tonna TNT erejével volt egyenértékű, ami körülbelül fél tucat robbanófejet jelent. A robbanás 3,5-ös értéket ért el a Richter-skálán. A második robbanást követően az atomreaktorokat lekapcsolták, hogy megelőzzenek egy nukleáris katasztrófát, bár a robbanás ereje önmagában is majdnem elég volt, hogy elpusztítsa a reaktorokat.
A második robbanás két négyzetméter átmérőjű lyukat ütött a hajó oldalán, amelyet úgy terveztek, hogy 1000 méteres mélység nyomását is kibírja. A robbanás a harmadik és negyedik hajórekesz zárófalát is feltépte. Víz áramlott ezekbe a rekeszekbe, másodpercenként 90 000 liter. Ennyi elég volt, hogy megöljön mindenkit, aki ott tartózkodott, többek között a Hetedik SSGN Hadosztály  Főparancsnokságának öt főtisztjét. A hajó ötödik rekeszében voltak az atomreaktorok, további öt hüvelyk vastag acélba ágyazva. A rekesz válaszfala kibírta a robbanást, a szabályzórudak  a helyükön maradtak, nem következett be atomkatasztrófa. A nyugati szakértők csodálatukat fejezték ki a szovjet/orosz mérnökök teljesítménye iránt – olyan tengeralattjárót terveztek, ami csodálatos módon ennyit kibírt.
A hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik rekeszekben dolgozó huszonhárom ember túlélte a robbanást. A kilencedik rekeszben gyűltek össze, ahol a másodlagos menekülőcsatorna is volt (az elsődleges a megsemmisült második rekeszben volt). Dmitrij Kolesznyikov másodkapitány  – a három életben maradt másodkapitány egyike – úgy tűnik, átvette a parancsnokságot és leírta mindazon túlélők nevét, akik a hajó kilencedik rekeszében tartózkodtak. A robbanáskor a kilencedikben a nyomás akkora volt, mint a felszínen, fizikailag tehát lehetségesnek tűnt, hogy a menekülési fedélzeti nyíláson keresztül egyesével hagyják el a hajót. Ez 100 méteres emelkedést jelentett volna a sarki  vízben, mentőöltözékben, hogy aztán a felszínen lebegve várják meg a segítséget. Nem ismeretes, hogy a fedélzeti nyílás belülről működtethető volt-e – a vélemények még mindig megoszlanak arról, hogy a szerkezet mennyire sérülhetett meg a robbanás során –, az azonban valószínű, hogy a legénység nem vállalkozott volna a veszélyes menekülési kísérletre akkor sem, ha a fedélzeti menekülőnyílás működőképes. Esélyeiket inkább talán abban látták, hogy megvárják, amíg a mentőhajó rácsatlakozik a fedélzeti nyílásra.
Nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy a legénység megmaradt része meddig volt életben. Miután az atomreaktorok automatikusan lekapcsoltak, a vész-energiaellátás lassan kimerült. A legénység körül teljes lett a sötétség és csökkenni kezdett a hőmérséklet. Kolesznyikov még két bejegyzést tett, sokkal rendezetlenebb sorokkal, mint a korábbiak. Az utolsó így szól:
„Sötét van itt az íráshoz, de megpróbálom vakon. Úgy tűnik, nincs esélyünk, talán 10-20%. Reméljük, legalább ezt elolvassa valaki. Itt a lista a más rekeszekből idegyűlt legénységről, akik most itt vannak a kilencesben, és megpróbálnak kijutni. Üdvözlet mindenkinek, nem kell kétségbeesni. Kolesznyikov.” – a túlélők parancsnokának, Kolesznyikov másodkapitánynak az utolsó feljegyzése
Nagy vita folyt arról, vajon meddig maradhattak életben a tengerészek. Egyes – különösen orosz – szakvélemények szerint nagyon gyorsan meghalhattak. Ismert tény, hogy a mozdulatlan Oscar–II osztályú tengeralattjárókban a propellertengely  közelében szivárog a víz, amit 100 méteres mélységnél lehetetlen eldugaszolni. Mások arra mutatnak rá, hogy rengeteg elhasznált szuperoxid-tartalmú kémiai patront találtak, amit a szén-dioxid elszívására és oxigén  kémiai úton való előállítására alkalmaznak. Ez lehetővé tehette, hogy a tengerészek akár napokig életben maradhassanak. Keserű csavar, hogy egyben haláluk oka is ez lehetett. Egy tengerész véletlenül vízzel hozhatta kontaktusba valamelyik patront, ez kémiai reakciót  indított el és hirtelen fellobbanó tüzet okozhatott. A hivatalos vizsgálat megállapította, hogy néhány tengerész vízbe merülve valószínűleg túlélte a tüzet – a falon a tűz nyomai azt jelzik, hogy a víz magas szinten állhatott a hajó alsóbb részeiben. A tűz azonban gyorsan felemésztette a megmaradt oxigént is, az életben maradt tengerészek tehát valószínűleg megfulladtak.
A Science Channel által közvetített Raising the Kursk („A Kurszk kiemelése”) című oknyomozó műsora így fogalmaz: „2002 júniusában az Orosz Haditengerészet kiemelte a Kurszk orr-részét. Röviddel ezután az orosz kormány vizsgálata megállapította, hogy a Kurszk 2000. augusztusi elsüllyedését meghibásodott torpedó okozta.”
Ahogy azt a The Guardian egyik szakértője megjegyezte: „Vlagyimir Putyin számára a Kurszk-válság nem pusztán emberi tragédia volt, hanem személyes PR-katasztrófa. Huszonnégy órával a tengeralattjáró eltűnése után, miközben az orosz haditengerészeti vezérkar a 118 tengerész szerény esélyét latolgatta, Putyint feltűrt ingujjal láthattuk, amint fekete-tengeri nyaralójában kerti hússütést rendez.”
Az első nyilatkozat, amit az Orosz Haditengerészet a sajtónak küldött, úgy fogalmaz, hogy a tengeralattjárón „kisebb műszaki nehézségek” merültek fel. A kormány jelentéktelennek tüntette fel kezdetben az incidenst, utóbbi nyilatkozatok szerint viszont a rossz időjárás tette lehetetlenné a fedélzeten tartózkodók kimentését.
Augusztus 18-án Nagyezsda Tilik, a Kurszkon szolgáló Szergej Tilik hadnagy édesanyja egy sajtótájékoztatón élő egyenes adásban heves szavakkal minősítette a hivatalos szervek eljárását a hajó katasztrófája ügyében. Miután az elhallgattatására tett kísérletek kudarcot vallottak, egy ápolónő nyugtatóinjekciót adott be az asszonynak, majd öntudatlan állapotban eltávolították a teremből. Ez a nemzetközi sajtó által is rögzített esemény olaj volt a tűzre, súlyos kritikák érték a kormány katasztrófa-kezelési intézkedéseit és kommunikációs stratégiáját is. (További ismeretek: Wikipédia)


  • Erwin Schrödinger

    Ezen a napon született (1887-ben) – Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus, a kvantummechanika egyik atyja (elhunyt: 1961)
Ez is érdekelheti:  A NATO 25 évvel ezelőtt indította meg terrorbombázását Jugoszlávia ellen

Erwin Rudolf Josef Alexander Schrödinger (Bécs-Erdberg, 1887. augusztus 12. – Bécs, 1961. január 4.) Nobel-díjas osztrák fizikus, a kvantummechanika egyik atyja.
Apja Rudolf Schrödinger, viaszosvászon-készítő, botanikus, anyja Georgine Emilia Brenda, Alexander Bauernek, a Technische Hochschule kémiaprofesszorának a lánya volt. Apja katolikus, anyja lutheránus volt. 1898-ban beiratkozott az Akademisches Gymnasiumba. 1906-1910-ig Bécsben tanult Franz Serafin Exner és Friderich Hasenöhr alatt. Kísérleti munkát is folytatott Friedrich Kohlrauschsal. 1911-ben Exner asszistense lett.
Schrödinger 1914-ben habilitált (venia legendi). 1914-1918-ig hivatásos tisztként vett részt a háborúban az osztrák erődtüzérség kötelékében (Görz, Duino, Sistiana, Prosecco, Bécs). 1920. április 6-ána feleségül vette Annemarie Bertelt. 1920-ban Max Wien asszisztense lett Jénában. 1920 szeptemberében rendkívüli professzor lett Stuttgartban, majd 1921-ben rendes professzorrá nevezték ki Breslauban (ma Wrocław).
1926-ban a Zürichi Egyetemre ment. 1926 januárjában publikálta az Annalen der Physikben cikkét („Quantisierung als Eigenwertproblem” [A kvantálás, mint sajátértékprobléma]) a hullámmechanikáról, amit ma Schrödinger-egyenletként ismerünk. Ebben a cikkben a hullámegyenletet időfüggetlen rendszerekre származtatta és megmutatta, hogy az helyes energia-sajátértékeket ad a hidrogénszerű atomok esetén. Ezt az egyenletet általánosan a 20. század egyik legnagyobb eredményének tartják, ami forradalmat idézett elő a fizikában és a kémiában. Egy második cikket is publikált mindössze négy hét múlva, ami megoldotta a harmonikus kvantumoszcillátort, a merev rotort és a kétatomos molekulát, valamint új levezetést adott a Schrödinger-egyenletre. Egy harmadik májusi cikkben megmutatta, hogy az ő megközelítése és Heisenbergé ekvivalens és megadta a Stark-effektus kezelését. A sorozat negyedik cikke megmutatta, hogyan lehet kezelni az időben változó rendszereket, mint például a szórásproblémákat. Ezek a cikkek voltak karrierjének központi elemei, és a fizikusközösség azonnal nagy jelentőségűeknek fogadta el őket.
1927-ben csatlakozott Max Planckhoz a berlini Humboldt Egyetemen. 1933-ban a náci antiszemitizmus miatt elhagyta Németországot. Oxfordban a Magdalen College Fellow-ja lett. Nemsokkal érkezése után Dirac-kal együtt megkapta a fizikai Nobel-díjat. A szerződéses idejét Oxfordban nem töltötte ki, nem konvencionális élete (két nővel élt) nem talált megértésre. 1934-ben Princetonban tartott előadásokat, ahol állandó pozíciót ajánlottak neki, de ő nem fogadta el. Valószínűleg megint az okozott problémát, hogy házat keresett sajátmaga, felesége és barátnője számára. Állást ajánlottak neki az edinburghi egyetemen, de a vízum késedelme miatt végül a grazi egyetemen fogadott el egyet 1936-ban.
1938-ban, miután Hitler elfoglalta Ausztriát, problémái támadtak Németországból távozása és ismert náciellenes álláspontja miatt. Kiadott egy közleményt, amelyben visszavonta ezt az álláspontot; ezt utóbb megbánta és személyesen kért érte elnézést Einsteintől. Mindenesetre ez a közlemény nem nyugtatta meg teljesen az új hatalmat, és az egyetem politikai megbízhatatlanság címén elbocsátotta állásából. Zaklatták és megtiltották neki, hogy elhagyja az országot, de ő feleségével Olaszországba szökött. Innen vendégtanárként Oxfordba és a belgiumi gent egyetemére ment.
1940-ben meghívták Dublinba, hogy segítsen felállítani a Dublin Institute for Advanced Studies-t. Az Elméleti Fizikai Iskola igazgatója lett, tizenhét évig ott maradt, elnyerve közben az ír állampolgárságot. Mintegy 50 további cikket írt, amelyekkel megpróbálta megközelíteni az egyesített térelméletet.
1944-ben megírta a Mi az élet?-et, ami a negentrópiát tárgyalja és egy összetett molekula fogalmát, ami az elő szervezetek genetikai kódját hordozza. James D. Watson emlékiratai (DNS, Az élet titka.) szerint Schrödinger könyve adta neki a lökést, hogy a géneket kutassa, ami a DNS kettős spirál szerkezetének felfedezéséhez vezetett. Hasonlóképpen Francis Crick leírja önéletrajzi könyvében (What Mad Pursuit), milyen hatással voltak rá Schrödinger spekulációi arról, hogy a genetikai információkat esetleg molekulák tárolhatják. Schrödinger 1955-ös nyugdíjba vonulásáig maradt Dublinban. Ezalatt hű maradt egyedi szenvedélyéhez, botrányos esetek történtek diákokkal, és két különböző ír nő gyermekének atyja lett. Élethossziglani érdeklődést tanúsított a hindu filozófia egyik fő ága, a Vedanta iránt, és azon a lehetőségen gondolkodott, hogy az egyéni tudat csak az univerzumot átjáró egységes tudat egyik megnyilvánulása.
1956-ban visszatért Bécsbe. Az Energia Világkonferencia egyik fontos előadásán elutasította, hogy a nukleáris energiáról beszéljen, mert szkeptikus volt vele kapcsolatban, és inkább egy filozófiai előadást tartott. Ebben az időben Schrödinger elfordult a kvantummechanika fő vonalától, a hullám-részecske kettősségtől és a hullámtermészet egyedüli voltát támogatta, sok vitát kiváltva.
Schrödinger 73 évesen, 1961-ben halt meg Bécsben, tuberkulózisban. Alpbachban temették el. A hatalmas Schrödinger-krátert a Hold túlsó oldalán halála után nevezte el róla a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU). Egy időben Schrödinger arcképe díszítette az ezerschillinges bankjegyet Ausztriában.


  • George Stephenson

    A mai napon húnyt el (1848-ban) George Stephenson, angol gépészmérnök, géptervező, a gőzmozdony feltalálója (szül.: 1781)
Ez is érdekelheti:  A NATO 25 évvel ezelőtt indította meg terrorbombázását Jugoszlávia ellen

George Stephenson (Wylam, 1781. június 9. – Derbyshire, 1848. augusztus 12.) angol mérnök, a gőzmozdonyos vontatás tökéletesítője. Gőzmozdonya 1435 mm-es nyomtávval rendelkezett, és ez a nyomtáv a mai szabvány.
1781. június 9-én egy szegény bányász második fiaként látta meg a napvilágot Wylam városban. Apja bányában dolgozott, a vizet kiszivattyúzó gőzgépet kezelte, így a fiú útja is a mélybe vezetett, ahol hamar megismerkedett a gőzmasinával. Hamarosan kísérletezésbe kezdett, az 1815-ben konstruált biztonsági bányászlámpa után olyan gőzhajtású jármű tervezésébe fogott, amely az akkoriban feltalált, peremmel ellátott öntöttvas síneken teherszállításra is alkalmas.
1815-ben, először biztonsági bányászlámpát készített, majd ezt követően gőzmozdony tervezésével foglalkozott. Első „műve” az 1814-ben készült Blücher  ugyan mai szemmel kezdetlegesnek tűnik, de ez volt az első olyan jármű, amely a Stephenson által úttörőként alkalmazott peremes kerekeinek köszönhetően a síneken maradt, és 4 kilométeres sebességgel 30 tonna súlyt tudott elvontatni.
Az új gőzmozdony 1825 őszén debütált a Stockton–Darlington-vasútvonalon. A vonal 14 kilométeres volt. A gőzmozdonyt szénnel, valamint búzával fűtötték. A szerelvény 38 kocsiból állt, és mintegy 600 utas volt rajta. A mozdony a Locomotion nevet kapta.


  • Thomas Mann

    Szintén ezen a napon húnyt el (1955-ben) Thomas Mann Nobel-díjas német író (* 1875)

Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikájában a 19. századhoz kapcsolódik, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz. Prózájára az ironikus hozzáállás és kétértelműség jellemző, az allegóriákat és mitológiai  motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. A mellékmondatokkal és betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította. Az egyes szavak tudatos, kiszámított kiválasztása által a jelentéstartalmat gazdagította. Az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott első regényéért (A Buddenbrook-ház) 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.
Bátyja, Heinrich, és a hat gyermeke közül három (Erika, Klaus és Golo) szintén jelentős írók voltak.
Paul Thomas Mann 1875. június 6-án született a németországi Schleswig-Holstein tartománybeli Lübeckben. Édesapja id. Thomas Mann (1840-1891) kereskedő, édesanyja a félig brazil származású Julia da Silva-Bruhns (1851-1923) volt. A szülők 1869-ben kötöttek házasságot, s öt gyermekük született: Heinrich (1871-1950) – az ugyancsak jelentős író –, Thomas (1875-1955), Julia (1877-1927) – aki felnőttként öngyilkosságot követett el – Carla (1881-1910) és Victor (1890-1949). A család jómódban élt, Thomas Mann később úgy emlékezett vissza gyermekéveire, mint „gondoskodásban és boldogságban” eltelt időszakra.
1891-ben az apa rákban meghalt; végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a lübecki vállalatot és házukat adják el, a felesége és gyermekei pedig a bevétel kamataiból éljenek a továbbiakban.
Thomas Mann – bár nem volt tehetségtelen tanuló – az iskolai tanulmányokban a legmesszemenőbbekig érdektelenséget tanúsított. Sokkal szívesebben töltötte az idejét írással, ami iránt már korán hajlamot mutatott, és 1893-ban prózavázlatokkal illetve tanulmányokkal részt vett a „Der Frühlingssturm” (Tavaszi vihar) című újság kiadásában. Arra, hogy milyen komolyan is gondolta, az írói hivatást kívánja választani, jó példa egy 1889-ből fennmaradt levél, amit a 14-éves fiú „Thomas Mann. Lírikus-dramatikus költő” formulával írt alá. 1894-ben, a felső szekundában, megvált nem túlzottan kedvelt iskolájától, a Katharineum gimnáziumtól, és elköltözött Münchenbe, ahová anyja és testvérei már egy évvel korábban áttelepültek.
Az apja halála után a még nem felnőttkorú fiú mellé kirendelt gyám azt kívánta, hogy Thomas az iskola elhagyása után válasszon magának valamilyen polgári foglalkozást, amibe Mann beleegyezett, és a továbbiakban egy tűzkárbiztosítási társaságnál dolgozott. Az állópultnál végzett irodai munka unalmas volt és nem túlzottan megterhelő; azon anekdota, miszerint Mann a listák leírása közben titokban irodalmi tevékenységgel foglalkozott, így akár igaz is lehet. Íróként 1894-ben debütált a „Gesellschaft” (Társadalom) nevű folyóiratban megjelentetett kisnovellájával, ami a „Gefallen” (Az elbukott) címet viselte, és kedvező fogadtatásra talált.
1895-ben Mann kilépett a biztosítótársaságtól, és a Müncheni Műszaki Főiskolán kezdett tanulmányokat. Először úgy képzelte, az újságírói hivatást választja. Az iskolai éveit jellemző céltalanság itt is folytatódott. Végül, mikor Mann 1896-ban, 21 évesen nagykorú lett és igényt támaszthatott az apai vagyonból havi 160-180 aranymárka, a kiadásait fedező zsebpénzre, úgy döntött, végleg felszabadítja magát az oktatási intézmények zsarnoksága alól és íróvá lesz.
Alig született meg az ötlet, hogy bátyjával, Heinrich-hel közösen Olaszországba utazzanak, már hozzá is láttak annak megvalósításához. Céljuk Róma volt, és 1897-ben a fővárostól keletre fekvő Palestrina nevű városkában béreltek maguknak szállást. Mann ebben az időben írta többek között a „Friedemann úr, a törpe” című novelláját, valamint itt kezdett hozzá első nagy regényéhez, a „Buddenbrook-ház”-hoz.
1904-ben Thomas Mann megismerte Katharina (Katja) Pringsheimet, a feminista Hedwig Dohm  unokáját, akinek udvarolni kezdett. Ez annál is meglepőbb volt, mert eddig nemhogy nőügyei (mint Heinrich fivérének), de nőkkel közelebbi kapcsolatai sem voltak. Bár szexuális irányultságáról Thomas Mann soha nem beszélt teljesen nyíltan, de el sem hallgatta őket. A lánykéréssel olyan élet mellett döntött, amit akkoriban egy rendes polgárhoz méltónak tartottak. A „fiúkért” és a homofil  kapcsolatokért való rajongása ugyanakkor megmaradt, ahogyan azt számtalan feljegyzés és irodalmi feldolgozás bizonyítja, mint például Hanno és Kai Graf Mölln kapcsolata a „Buddenbrook-ház”-ban, Tonio Krögeré és Hans Hansené a „Tonio Kröger”-ben vagy Gustav von Aschenbaché és Tadzio-é a „Halál Velencében” című kisregényben. (Thomas Mann korábban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy Paul Ehrenberg  nevű festőművésszel, s e tragikusan megszakított szerelemről írt is egy fél regényt, amit Katja Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített.)
Katia sokáig kérette magát, de végül 1905. február 11-én hozzáment Thomas Mannhoz. Házasságukból 6 gyermek született: Erika (1905-1969), Klaus (1906-1949), Golo, azaz Angelus Gottfried Thomas (1909-1994), Monika (1910-1992), Elisabeth (1918-2002) és Michael (1919-1977).
Az irodalmi Nobel-díj nem érte váratlanul Thomas Mannt. Évekkel korábban spekuláltak róla, és ő már 1927-ben számított erre a kitüntetésre. 1929. november 12-én délután érte el a jóhír Stockholmból. Megdöbbent azon, hogy a bizottság tulajdonképpen csak a „Buddenbrook-ház” című regényére hivatkozott. Ennek oka a svéd irodalomtudós Fredrik Böök, a bizottság „királycsinálója” lehetett, aki a „Varázshegyet” nem sokra becsülte, és néhány kritikájában azt elmarasztalta. A pénzjutalom 200 000 márkát tett ki, mai viszonyok szerint több mint félmillió Eurót. Egy részét Mann arra használta, hogy az Erika lánya és Klaus fia által felhalmozott óriási adósságokat kifizesse (Klaus Mann: „Bár semmit nem láttunk belőle, de mégis jobb kedvre derített bennünket”), ebből finanszírozták a házukat, vettek két autót (egy nyitott Buick-et és egy Horch-limuzint), a többit pedig befektették. Már Stockholmban azt tanácsolta nekik egy zsidó újságíró, hogy a pénzt „hagyják kint állni”, de el sem tudták képzelni, miért lenne erre szükség. Így, amikor 1933-ban elhagyták Németországot, vagyonuk nagy részét elvesztették ingatlanjaikkal és ingóságaikkal együtt.
Az 1930. szeptemberi választások során a nemzetiszocialisták jelentős szavazatnövekedést könyvelhettek el. Thomas Mann, aki sok más szkeptikushoz hasonlóan bizalmatlanságot táplált az NSDAP politikai erejével szemben, elhatározta egy „az észhez folyamodó” beszéd megírását, amit 1930. október 17-én olvasott fel a berlini Beethoven-teremben, s ami „Német Felszólamlás”-ként vonult be a történelembe. A döntően szociáldemokrata és republikánus közönség soraiban ült néhány tucat nemzetiszocialista is, akik közbekiabálásokkal igyekezték az előadást megzavarni. Nem sikerült nekik. Thomas Mann a nemzetiszocializmust kertelés nélkül
„az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte: „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.”
Feltette a kérdést, vajon ez német dolog-e és hogy „tényleg megvalósítandó-e egy primitív, tisztavérű, egyszerű szívű és értelmű, sarokösszecsapó, kékszeműen engedelmeskedő és stramm naivság eszménye, ezen teljes nemzeti szimplicitás, egy olyan érett, sokat tapasztalt kultúrnép esetében, mint a német”. A taps a teremben óriási volt, ez azonban nem jutott el kívülre. Bár Thomas Mann a nemzetiszocializmus legfontossabb prominens ellenzői közé tartozott és véleményének tekintélye miatt jelentős súlya volt külföldön, a számtalan felszólalása egytől egyig hatástalan maradt.
A téma, elsősorban a fasizmus irodalmi munkáiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ekkorra már kikristályosodtak politikai nézetei: nyíltan háború- és nácizmusellenes a Mario és a varázsló c. kisregénye (1930). Alcíme utal a keletkezés körülményeire: „Tragikus útiélmény” – egy három évvel korábbi olaszországi családi nyaralást idéz fel. De írása korántsem realisztikus élménybeszámoló, sokkal inkább allegória. A rá általánosan jellemző többértelműség legfelső rétege itt alig titkolt: a nácizmus politikáját, szemfényvesztő hipnózisait, tapsra késztető bűvésztrükkjeit egyetlen alakba, a visszataszító Cippola alakjába sűríti. Voltaképpen már ebben a kisregényben állást foglal az egyetlen megoldás mellett: az ordas eszmék ellen csak annak elpusztításával lehet harcolni, ahogy teszi ezt Mario is.
1933 februárjában Thomas Mann és felesége hosszabb utazást tettek külföldön, amely először Párizsba majd Arosába vitte őket. Az 1933. május 10-i könyvégetés Thomas Mann műveit ugyan megkímélte, Heinrichéit azonban nem. Mikor aztán a Porosz Művészeti Akadémia „Irodalmi Szekciójának” minden egyes tagját felszólították, fogadja el az új hatalmi viszonyokat, és nyilvánítsa ki hűségét a nemzetiszocialista kormánnyal szemben, Mann önként visszalépett hivatalától, később elítélően beszélt a holokauszt eseményeiről. Ő és Katia már korábban eldöntötték: nem térnek vissza Németországba.
Az Egyesült Államokból Roosevelt halála után az író egyre inkább kiábrándult. Döntése, hogy visszatér Európába, akkor vált véglegessé, mikor 1951  júniusában a képviselőházban, mint „one of the world’s foremost apologists for Stalin and company” (egyike Sztálin és társai legelszántabb védőinek) említették. Neki is, mint korábban más német emigránsoknak (Hanns Eisler és Bertolt Brecht), be kellett számolnia tevékenységeiről a „Committee on Un-American Activities” elnevezésű testület előtt. Egy évre rá, 1952 júniusában Mannék visszaköltöztek Svájcba.
Már 1949-ben, Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából felkereste Németországot, mégpedig mind Frankfurtot, mind Weimart, amit a nyilvánosság bizalmatlanul figyelt, ő azonban így kommentálta:
„Nem ismerek zónákat. A látogatásom magának Németországnak szól, Németországnak, mint egésznek, nem pedig egy megszállt területnek”.
Svájcból rendszeresen átlátogatott szülőhazájába. 1954-ben Mann újra dolgozni kezdett 1922-ben megkezdett „Felix Krull”-regényén (Egy szélhámos vallomásai), ami azonban töredék maradt. Friedrich Schiller halálának 150. évfordulójára 1955-ben kiadta „Tanulmány Schillerről” című esszéjét és ez alkalomból beszédeket is tartott. Lübeck városa díszpolgárává választotta.
Thomas Mann sírja a kilchbergi temetőben
1955. július 20-án trombózis lépett fel nála. Az orvosi kezelés sikertelen maradt, augusztus 12-én a nyolcvanéves Thomas Mann meghalt a Zürichi Kórházban.
További események:


* 1099 – Az aszkalóni csatában Bouillon Gottfried vereséget mér Al-Afdal vezír Jeruzsálem visszafoglalására indított seregére, ezzel véget ér az első keresztes háború.
* 1323 – Svédország és a Novgorodi Fejedelemség megkötik a nöteborgi békét.
* 1399 – Nagy Witold döntő vereséget szenved a tatároktól a vorszklai csatában.
* 1687 – A nagyharsányi csatában a Savoyai Jenő vezette császári hadsereg vereséget mér a török haderőre.
* 1833 – 350 telepes a Chicago folyó partján, Chicago néven saját települést alapít.
* 1870 – A Poroszországtól elszenvedett vereségek hatására III. Napóleon francia császár lemond a hadsereg főparancsnokságáról.
* 1898 – Fegyverszünet a spanyol–amerikai háborúban. A háborút lezáró békeszerződést 1898. december 10-én kötik meg Párizsban.
* 1908 – Elkészül az első Ford T-modell.
* 1912 – Kínában megalakul a Nemzeti Párt (Kuomintang).
* 1914 – Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzen Magyarországnak.
* 1952 – A meggyilkolt költők éjszakája Moszkvában
* 1953 – A Szovjetunió felrobbantja az első hidrogénbombáját Szibériában.
* 1966 – John Lennon nyilvánosan bocsánatot kér azon kijelentése miatt, miszerint a Beatles népszerűbb, mint Jézus.
* 2000 – A Kurszk orosz atom-tengeralattjáró teljes legénységével elsüllyedt a Barents-tengeren.
(Nemzeti InternetFigyelő – összeállítás)

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

One thought on “Mi történt ma? (aug. 12.) – visszatekintő, évforduló

  1. MEDDIG BIRJUK MÉG BOLDOGASSZONY ŐSANYÁNK,ÖREG ŐSTEN NÉLKÜL?MEDDIG BIRJUK A MAGYAR SZENT KORONA ALKOTMÁNYA NÉLKÜL? MEDDIG ALSZIK MÉG ŐRSZELLEMÜNK MÁ-TÜN A MAGYAROK ISTENE? MÁ-TÜN ÜNNEP AGUSZTUS 14-15ÉN.RÁBAPATONA RÁBASZER UTCA 1.PROGRAM http://WWW.YOTENGRIT.COM.HA IDEGEN ISTENT IMÁDSZ NEKI ADOD AZ ERŐDET,EZZEL GYENGITED A MAGYAROK ŐRSZELLEMÉT.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük