Még egy kis csetepaté

Városlakóként a liget felé visz a lában, ahol a fák, bokrok ágait már fényes, apró levélkék borítják, jelezvén a kényszerű tétlenség végét. Többen, az alvók nyugodt arckifejezésével merülnek el a látványban, csak akkor rezdülnek meg, amikor a székely zászló színű égről hétágra sütő Napocska mellett csíkozó repülőgépek morajlása hallatszik.

Gyorsan a terjed az egybefüggő, szürke takaróréteg, mint a románok ármánykodása a március tizedikei székely menetelés ellen. Ám hiába, mert a csodálatosra teremtett természetben rend van. A tavasz legyőzi a telet, mert elérkezett az ideje. Lesz még háború közöttük is, majd kisebb-nagyobb csetepaté, de győz az újbóli életre fakadás.

Mint ahogy a kiskertek kerítés tövében már kinyílt a hó színével egyező, azzal mégis dacoló, gyengének látszó, de erős első virág. Nagy a kísértés, hogy kérjek legalább egy szálat, de jobb, ha marad, mert jövőre így több tő nőhet, miközben a vázában lerövidített élet után kidobásra kerülne.

Jobb séta közben nézegetni, mint odébb a már szárba szökkent, bokrosra ültetett Jácintokat. Rég látott ismerős is rájuk csodálkozik, ám a „hogy van?” kérdésre ingerülten kérdez vissza, s bizalmatlansága jeléül vékonyra szűkíti szemét. Érződik, hogy ennek a nemrégiben még jóindulatú, segítőkész embernek nagyon beletenyerelhettek a lelkébe. Nem is egyszer, hanem folyamatosan, mert az ilyesmire specializálódottak ha látják az első jeleket, a befelé fordulást, a földre szegezett tekintetet, még jobban ráállnak, mint döglegyek a kint felejtett ételre.

Ha a sértett fellázad, a végsőkig provokálják, s a kínjában magából kikelt embert pellengérre állítva kapja az újabb tőrdöfést. Azt mondván, no lám, mi megmondtuk, hogy ilyen vagy olyan. A jelzők mindig attól függenek, hogy milyennek akarnak láttatni valakit.

Városi viszonylatban nem véletlen tehát, hogy a már megszámlálhatatlan zárszerkezettel ellátott lakásokban kucorgók ajtót sem nyitnak a csengetésre, ha egyáltalán még nem szerelték le, vagy résen szólnak ki, igen kelletlen hangon. Lassan már mindenki fél mindenkitől, mert ma már nemigen lehet tudni, kiben mi lakozik, hová tartozik, valójában miből él.

A rosszindulatú idegen hatások, az import bűnözés, ami a legfelső körökig elér, a minősíthetetlen, cél szentesíti az eszközt alapú politikai viszályok sajnálatos módon hatékonyan fejtik ki hatásukat már az átlagemberek lelkében is, amiből ráadásul igyekeznek kiölni az érzéseket, ami a magyarok magasabbrendűségét igazolják, elvevén tőlük azon eszközeiket, amiken keresztül mindezeket érvényesíteni tudták.

Továbblépve a gyorsan növekvő növénykék mellett, már a számítógép elé ülve bosszankodom azon a pár lélektelen provokátoron, akik az állandó acsarkodásokon kívül mást sem csinálhatnak a nap 24 órájában. Róluk még bár nehezen, de azt is el tudom képzelni, hogy nem pénzért csinálják, hanem beteges vágyból. Aztán gyorsan feledésbe merülnek, mert a tavasz újabb bizonyítékaként az ablakot kezdi kaparni az öreg kandúr. Fél füle „rongyokban” az éjszakai küzdelmek nyomait viselve, amit a macska hölgyekért folytatnak egymással. Nagyon fáradt. Tudtomra is adja a pokrócára gömbölyödve, ahonnan morgással, fújkálással követel csendet tőlem a nyugodt pihenéséhez, mert ideges a számítógép zajától.

Kimegyek az aprócska kertbe, mert van ott már mit tenni. Jutalmul három szál Ibolyára lelek, azon a kis bokrocskán, amelyik minden évben megelőzi a többit.

Rövidesen helyreáll a természet rendje, csitul a lélek háborgása, legalábbis azoknak, akik képesek értékelni az apró csodákat, azok eltaposása, letiprása helyett.

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő