Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
Ez a rovott multú, volt SZDSz-es Mali Zoltán nemcsak kocsmát, hanem dohányboltot is üzemeltet a másik faluban. Mint egy hosszú riportban beszámolt a másik oldal is, vert nőket, férfiakat, gyerekeket, vagyis tűrhetetlen magatartást tanúsított. Hogy ezt mi végből tette, remélhetőleg kiderül, ha az összes véleményt megjelentetik.
Teljes gőzzel működik az integráció – Hajrá ! vissza a kőkorszakba –
A saját törvényeik szerint élnek.
Előbb-utóbb hazánkban is lesznek No-Go zónák.
H.B.