Ma nyolcvan éve annak, hogy a fosztogató román horda kivonult Budapestről


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

A főváros román megszállás alatt

1919 augusztus-november


Román lovasság Budapest utcáin 1919-ben
Román lovasság Budapest utcáin 1919-ben

1919 nyarának végén a pesti polgár tele volt hírekkel és rémhírekkel: megbukott a kommün, Kun Béláék Bécsbe menekültek, új kormány alakult, a számukra teljesen ismeretlen szociáldemokrata szakszervezeti vezető, Peidl Gyula elnökletével. Azt már 1918 ősze óta megszokták, hogy az antant hatalmak budapesti misszióinak biztonságát idegen fegyveresek is őrzik, hogy a Balkán Hadsereg színes bőrű francia gyarmati katonái is megjelentek a fővárosban. Augusztus 3-án és 4-én azonban egy még ismeretlen egyenruhát viselő hadsereg katonái özönlötték el a várost. Annak az erdélyi román hadseregnek a tagjai voltak ők, akik Mardarescu tábornok parancsnoksága alatt 119 zászlóalj, 98 üteg, 60 lovasszázad bevetésével morzsolták fel júliusban a magyar vörös hadsereg tiszántúli offenzíváját.

Mardarescu tábornok három kollégájára (Holban, Mosoiu, Demetrescu) bízta a Budapest elleni hadműveleteket. A Peidl-kormány, amelynek sem hadserege, sem belső támasza nem volt, amelyet a nagyhatalmak nem ismertek el, reménytelenül próbálta elhárítani az elkerülhetetlent. Sorozatosan fordult Guido Romanelli ezredeshez, az 1919. március 21-e után is Budapesten maradt olasz misszió vezetőjéhez. Azt kérte, járjon közben Párizsban, hogy a román hadsereg ne szállja meg a fővárost. Közben Haubrich József hadügyminiszter megtiltotta az ellenállást a magyar alakulatoknak, arra hivatkozva, hogy egyrészt Párizshoz fordult a kormány, másrészt, hogy fegyverszünet elérésére is lépéseket tett. Romanelli a legnagyobb jóindulattal továbbította a magyar kormány kérését. Távirataira Párizsból azt a választ kapta, hogy a szövetségesek tanácsa „csupán kérheti” a román kormányt, hogy állítsa meg csapatait a jelenleg elfoglalt pozíciókban. Amikor a nagyhatalmaknak ez az álláspontja kialakult, a román hadsereg még messze volt Budapesttől. Amikor viszont a román kormány is értesült róla, semmi kifogása nem volt a kérés teljesítése ellen: Budapestet akkor már megszállva tartották. Ennél jobb pozíciót nem kívántak maguknak. Annál is kevésbé, mivel hosszú hónapok óta hatalmukban volt a Tiszántúl, Észak-Magyarország, s még a Dunántúl egy részére is átvonultak. Mindenütt úgy jártak el, mint az adott terület teljhatalmú urai.
A Tiszántúlon katonai kormányzóságot szerveztek, ennek ellenőrzése alá rendelték a helyi közigazgatást, s ez ott 1920 márciusáig tartott. Büntetőhadjáratot folytattak azok ellen, akiket baloldalinak vagy „túlságosan magyar érzelműnek” tartottak. Mindennapossá tették a botbüntetést, több internálótábort állítottak fel, százakat hurcoltak román börtönökbe és végeztek ki az ország területén. Constantin Diamandi szeptember közepi nyilatkozata szerint 27 000 magyar hadifoglyuk volt.
Augusztus 3-án, vasárnap délután a román hadsereg még Budapest határán állomásozott, s azt követelte, hogy a város polgármestere és a kormány egy tagja írásban jelentse ki, átadják Budapestet. A Peidl-kormány kérésére Harrer Ferenc, aki hajlandó volt a város vezetését polgármesterként képviselni átmenetileg, Sajó László, az egyesült városi vasutak ügyvezetője kíséretében autózott a Külső Jászberényi útra. Aggódó jótanácsokra, hogy semlegességét és fegyvertelenségét demonstrálja, fehér zászló híján egy hirtelen előkerített fehér abroszt vitt magával. A Külső Jászberényi úton, a pótkávégyár mellett találkozott Harrer, valamint Haubrich két román tiszttel, akik írásos, pecséttel ellátott nyilatkozatot követeltek tőlük a város átadásáról. Ezenközben azonban Ruscescu tábornok Kispest felől már bevonult a városba, és a Dorottya utcai Magyar Király szállodában be is rendezkedett. Az így előállt zűrzavaros helyzet, valamint Harrer és Haubrich taktikázása, ellenállása végül is oda vezetett, hogy semmiféle nyilatkozatot nem adtak, amelyben a román megszállást kívánták és magyar részről szentesítették volna. A kísérletet román részről augusztus 4-én megismételték, immár a Fehér út és a Kerepesi út sarkán Constantiu ezredes vezényletével, Harrerék azonban ezt is el tudták hárítani, s ehhez támaszt találtak Romanelli ezredesben. A román hadsereget nem állította meg az, hogy a főváros vezetése, a Peidl-kormány nem volt hajlandó „behívni” a megszállókat.

A megszállók fényűző életmódja
Budapest városparancsnokának tisztét először Holban tábornok töltötte be. Holbant azonban kínos helyzetbe hozta, hogy a nagyhatalmak Budapestre (és Bukarestbe) küldték Sir George Clerk angol diplomatát azzal a megbízatással, hogy gyorsítsa meg az antant által elismerhető magyar kormány megalakítását és a román hadsereg budapesti (magyarországi) kivonulását. Ennek során napirendre került a román megszállók magyarországi tevékenysége, s I. Károly román király vizsgálatot rendelt el. Ennek kezdete előtt Holban öngyilkos lett. Helyére Mosoiu tábornok lépett, Constantin Diamandi pedig azt a megbízást kapta, hogy diplomáciai státusban összekötőként működjön a román városparancsnokság, valamint az antant Budapestre küldött képviselői között.
A Legfelső Tanács tudomásul vette a román hadsereg manővereit, Budapest megszállását. Tudatában volt azonban, hogy az így kialakult helyzet súlyos problémákat rejt magában. Ezért augusztus 5-én úgy határoztak a nagyhatalmak, hogy szövetségközi tábornoki bizottságot küldenek Budapestre. Feladata az, hogy ellenőrizze a Magyarországgal 1918 novemberében kötött fegyverszüneti szerződés betartását, valamint, hogy „megakadályozza a túlkapásokat a megszállt területeken.” A bizottságban az Egyesült Államokat Harry Hill Bandholtz, Nagy-Britanniát Reginald St. George Gorton, Franciaországot Gustav Graziani, Olaszországot Mombelli tábornok képviselte. Amikor népes kíséretükkel Budapestre érkeztek, itt már a Friedrich István vezetésével augusztus 6-án alakult kormányt találták, amelynek színrelépésében máig sem tisztázott mértékben játszottak szerepet a román alakulatok, illetve a román politika. Ismeretes, hogy Friedrich István többször is átalakított kormányát sem ítélte elismerhetőnek az antant, mert megbízatását attól a Habsburg Józseftől kapta, akit még IV. Károly nevezett ki homo regiusszá 1918 októberében, mert a miniszterelnök legitimista, nemcsak királypárti, hanem Habsburg-királypárti volt.
A budapesti szállodások 1919 késő nyarán és őszén nem panaszkodhattak, hogy nincsenek vendégeik. Legfeljebb bevételeik miatt voltak gondjai. A román városparancsnokságot és annak stábját, a tábornoki bizottságot s annak négy delegációját el kellett helyezni. Irodákra, szálláshelyekre nagy számban volt szükség. A román városparancsnokság Budán, a Gellért Szállóban rendezte be főhadiszállását – a helyet érdemes megjegyezni a későbbiek miatt. Egy-egy román tábornok azonban vendégszállást kapott, mint Serbescu is Groedel báró palotájában. A közkatonák számára természetesen igénybe vették a fővárosi laktanyákat, de a várbeli királyi lovardába is beköltözött egy román század.
Az akkori Budapest ékességét, a pesti Duna-part szállodasorát a tábornoki bizottság szállta meg. Kezdetben a Ritz, a Bristol, a Hungaria adott otthont irodáiknak és tagjaiknak. Az irodákat hamarosan felköltöztették a budai Várpalotába. Ott először az amerikai és az angol misszió választott helyet magának, a „maradékon” a franciák és az olaszok osztoztak. Bandholtz tábornok fel is jegyezte naplójába: „A Királyi Palotában elhelyezett irodáink a végletekig fényűzőek. Valamennyi iroda falát ugyanaz a borítás díszíti, mint a szoba bútorait, kivéve a csodálatos báltermeket, amelyek falai szilárd márványból készültek és amelyek leírhatatlanok” – szépségük miatt. [1] A királyi vártól elragadtatott Bandholtz „a korábban a császárné (Erzsébet királyné – L. N. Zs.) által használt szobában” rendezte be irodáját. [2]
A missziók tagjai szállodákban laktak, vezetőik számára azonban a magyar arisztokrácia versengve ajánlotta fel palotáinak lakosztályait. A francia Graziani tábornok például abban az Andrássy út 104. sz. alatti szép palotában lakott, ahová tulajdonosa, gr. Széchenyi Lászlóné született Vanderbilt Gladys hívta meg. Szállásadó volt a gr. Edelsheim-Gyulay család, Bandholtz is náluk lakott, a gr. Szirmayak és még sokan mások.
A megszállók, valamint szövetségközi ellenőreik életmódja kiáltó ellentétben állt a fővárosi népességével. Utóbbiakat az anyag- és élelmiszerhiány, az infláció, a szénhiány következtében felére csökkentett áramszolgáltatás, és sok más egyéb anyagi baj mellett a megszállás és a helyzet teljes zűrzavarossága, a kormányzatnak 1918–919-cel kapcsolatos megtorló politikája sújtotta. Ezzel szemben a szövetségközi tábornoki bizottság naponta rendezett nagyszabású vacsorákat, akárcsak a román városparancsnokság vezetői. A románok kedvelték a Hungaria Hotelt, az antant tisztek összejöveteleiket gyakran tartották az Országos Casinóban, s amikor október végén megnyílt a Nemzeti Casino, oda is meghívást nyertek. Bandholtz tábornok ismert naplója naponta számol be pazar vacsorákról, társas összejövetelekről, amelyeket egyik vagy másik antant misszió vagy annak egyik tagja rendezett a budapesti arisztokrácia tagjainak meghívásával. E mellett a tábornoki bizottság rendelkezésére bocsátották az Operaház páholyait is, így az amerikaiak nem egy előadást a királyi páholyból néztek végig, noha valójában nem tudták élvezni a művészi produkciót.
1919 őszén Budapest bizonyos értelemben érdekesebb hely lett a különböző antant megbízottak, s főleg a Közép-Kelet-Európába rendeltek körében, mint Bécs, már csak azért is, mert az osztrák főváros nem állt idegen megszállás alatt. Hivatalos és csak félig-meddig hivatalos útjaik során Budapestet is érintették, példáull Troubridge angol admirális és fia, az amerikai vöröskereszt részéről Moffat őrnagy, Rattigan bukaresti angol ügyvivő, a francia Pétain tábornagy öccse, aki attól tartott, a tábornoki bizottság angolszász tagjai nem mutatnak kellő megértést a románok magatartása iránt, Edgar Jadwin tábornok, a lengyelországi amerikai misszió tagja – s a névsor szinte a végtelenségig volna folytatható.
Mindehhez jöttek azok a kifejezetten magánszemélyek, akiket valamilyen módon kapcsolat fűzött Magyarországhoz, mint – kiragadott példaként – Mrs. Hegemann New Yorkból, akinek Virginia lánya Podmaniczky bárónő lett még ezt megelőzően. A hivatalos és nem hivatalos látogatások egyaránt ürügyet és alkalmat adtak arra, hogy az antant tisztjei vacsorákat, partikat, táncos összejöveteleket rendezzenek.

Lehallgatták a kormánytagok beszélgetéseit
A román városparancsnokság budapesti működését feltétlenül korlátozta a szövetségközi tábornoki bizottság jelenléte, az, hogy napról napra számon kérték a román hatóságok által hozott intézkedéseket. Ennek következtében a fővárosban nem állítottak fel román internálótábort, nem végeztek ki embereket. (A tábornoki bizottság és a román városparancsnokság konfliktusa egészen más természetű volt, mint azt látni fogjuk.)
Ennek ellenére a városparancsnokság teljes mértékben érvényesítette ellenőrző hatalmát a kormány és a magyar igazgatási intézmények felett. Szigorú sajtócenzúrát vezetett be, minek következtében az a néhány lap, amelyet a zavaros viszonyok közepette és a súlyos papírhiány ellenére ki tudtak adni, rendszeresen nagy fehér foltokkal jelent meg. Semmit sem lehetett közölni, ami a román politikát, a román megszállók tevékenységét érintette, vagy amiről a román cenzúra úgy vélte, sérti érdekeiket. Ilyen-olyan mértékű és irányú sajtócenzúra ezt megelőzően s a későbbiekben is működött. De csak ezekben a hetekben-hónapokban jelentek meg Budapesten olyan újságok, amelyeken ott virított a felirat: cenzúrázta a román városparancsnokság.
A budapesti román városparancsnokság ellenőrzése alatt tartotta a kormányt is. A telefonközpontok kezelését is átvéve lehallgatták a kormánytagok, a miniszteriális emberek beszélgetéseit. Ennek következtében a Friedrich-kormány és intézményeinek tagjai bizalmas információkat és utasításokat csak futárok útján tudtak továbbítani. Ez a fővárosban még úgy-ahogy megoldható volt, vidékre azonban szinte lehetetlenné vált. Friedrich miniszterelnököt nemcsak ez korlátozta működésében, hanem az 1919 augusztusában Siófokra áttelepült nemzeti hadsereg fővezérségének kiterjedt s a kormány által kinevezett kormánybiztosok tevékenységét keresztező katonai kormánybiztosok intézkedései. Amikor Friedrich elhatározta, hogy helyzetének javítása érdekében körutazást tesz a Dunántúlon, ezt csak a budapesti román városparancsnokság engedélyével tehette. Szeptember közepén a román városparancsnokság inspiciálást tartott a budapesti fogházakban, s tapasztalatairól lesújtó jelentést küldött a szövetségközi tábornoki bizottságnak. Tény, hogy már csak a túlzsúfoltság miatt is – nem szólva egyebekről – katasztrofális állapotokat találtak. Ezek azonban nem voltak rosszabbak a román internáló- és hadifogolytáborokban uralkodó gyilkos viszonyoknál.
A Friedrich-kormány, hogy magát a nagyhatalmakkal elfogadtassa, szeptember végére kívánta kitűzni az országos választásokat. Mellőzzük most, vajon ez célszerű és egyáltalán kivihető lett volna-e. Mindenesetre a kormány hirdetményeket, falragaszokat kívánt megjelentetni eme szándékáról. Ezt azonban a román hatóságok egyszerűen megtiltották, s ez ellen nem volt mit tenni.
Nem tartották tiszteletben a tábornoki bizottsághoz tartozó antant tiszteket, katonákat sem. Az atrocitásokat a bizottság rendszeresen jelentette, s hevesen tiltakozott. Így jártak el augusztus végén is, amikor három amerikait fogtak le, néhány napon át minden élelem nélkül őrizetben tartották, s a bizottságot sem értesítették.
A nagyhatalmak és a román politika konfliktusai természetesen nem ilyen, alapjában véve kisszerű dolgokban mutatkoztak. A Legfelső Tanács addig nem tudta lezárni az európai, közép-kelet-európai békerendszer kiépítését, amíg Magyarország is alá nem írja a békeszerződést. Ennek azonban alapvető feltétele volt, hogy többé-kevésbé helyre álljon az ország szuverenitása, hogy legalább fővárosa ne álljon idegen hadsereg megszállása alatt, hogy alakuljon elfogadható kormány, megrendezzék a választásokat, vagyis egészében törvényes formát adjanak az új rendszernek. Volt azonban még egy körülmény, ami nagy szerepet játszott. Ez pedig az a félelem volt, hogy netán olyan megmozdulásokra kerül sor Budapesten és az országban, amelyek baloldali jellegük miatt keresztezik az antant elképzeléseit. Addig, amíg a román hadsereg tartotta megszállva az ország nagyobb részét és a fővárost is, ettől nem féltek. De ha megtörténik a kivonulás? Milyen magyar erő, fegyveres testület lesz képes gondoskodni a rend fenntartásáról? 1918-1919-ben összeomlott a rendőrség és a csendőrség, vagyis a két belső rendfenntartó szervezet is. Az antant fontosnak tartotta tehát e két szervezet újjászervezését, és kezdetben nem vette számításba a Horthy Miklós vezette nemzeti hadsereget. Bukarest azonban ahhoz ragaszkodott, hogy teljes mértékben számolják fel a magyar fegyveres erőket, egyedül ezt tekintették elfogadható biztonsági garanciának a maguk számára.
A Friedrich-kormány kísérletet tett arra, hogy újjászervezze mind a rendőrséget, mind a csendőrséget. Erőfeszítései azonban rendre hajótörést szenvedtek a román városparancsnokság ellenállásán. Eljárásuk a saját szempontjukból teljesen érthető volt: amíg az antant nem talál olyan fegyveres testületet Magyarországon, amelytől biztonsággal várhatja a rend fenntartását, addig szükséges lesz a román hadsereg jelenléte az országban. A tábornoki bizottság maga is tehetetlennek bizonyult, legalábbis egy ideig. Megpróbáltak ugyan eleget tenni Clemenceau francia miniszterelnök, a párizsi békekonferencia elnöke ama utasításának, hogy gyakoroljanak nyomást a románokra a magyar rendőrség és csendőrség újjászervezése ügyében, de a szövetségközi tábornoki bizottság együttes ülésein rendszerint sikertelenségüket állapították meg. Tehetetlenek voltak a román városparancsnokság csűrésével-csavarásával szemben. Ezt látva, a Legfelső Tanács végül is H. E. Yates ezredest, az amerikai tábornoki misszió tagját ruházta fel a magyar csendőrség „szövetségközi ellenőre és felügyelője” címmel, s rábízták a csendőrség újjászervezését. A magyar csendőrség sem ez előtt, sem ezt követően nem állt idegen vezetés alatt. Ezt a döntést a szövetségközi tábornoki bizottság számos panasza után azzal a határozott hangú, szeptember közepi táviratával tudta elérni, melyben tudatta, hogy „úgynevezett szövetségeseink nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták minden kérésünket és instrukciónkat, hanem állandóan akadályokat is gördítettek utunkba” a rendőrség és csendőrség megszervezését illetően. [3]

Az ország nagyszabású kifosztása
A tábornoki bizottságnak semmiféle gondot nem okozott a fegyverszüneti szerződésben megszabottak, így a hadsereg leszerelésére vonatkozó előírások betartásának ellenőrzése. Annál kevésbé, mivel az 1919 júliusi hadművelet során a proletárdiktatúra által szervezett hadsereg is teljesen szétesett. Valójában az okozott szinte megoldhatatlan feladatot számukra, hogy eleget tegyenek ama megbízatásuknak, amely az atrocitások megakadályozását írta elő. Ezek az atrocitások ui. Budapesten elsősorban azt jelentették, hogy a román hadsereg önmaga fenntartására, valamint általában a proletárdiktatúra leverésével kapcsolatos erőfeszítései honorálására rendszeres és módszeres rekvirálást vezetett be. E rekvirálásokat román részről jogszerűnek tekintették egy ellenséges, legyőzött és megszállt országban. Annál inkább, mivel a párizsi nagyhatalmak megtiltották, hogy a Peidl-kormány elfogadja azokat a fegyverszüneti feltételeket, amelyeket a Budapestet is megszálló parancsnokság írt elő számukra. A nagyhatalmak álláspontja ui. az volt, hogy Magyarországra nézve csak egyetlen fegyverszünet érvényes, az, amelyet az antanttal kötöttek 1918 novemberében.
A román álláspont azonban arra épült, hogy kárpótlásra van szükségük ama veszteségek miatt, amelyeket a magyar (és német) hadsereg romániai akciói miatt szenvedtek el. Érvelésük Romániát úgy mutatta be, mint amely rendkívül visszafogott igényei megfogalmazásában és érvényesítésében: „A hadsereg sikerei nyomán Románia nem módosította területi követeléseit, de úgy véli, hogy a katonai erőfeszítések, amelyekre rákényszerült a magyar offenzíva visszaverése érdekében, és azok a szolgálatok, amelyeket áldozataival a civilizációnak tett, új jogcímet biztosítanak neki arra, hogy jogait követelje.” [4]
A román városparancsnokság ennek szellemében járt el. A rendszeresen és módszeresen folytatott rekvirálások lebonyolításának irányítását Serbescu tábornokra bízták. Így zajlott az élelmiszerkészletek, gyári, üzemi gépek, kórházi, egészségügyi felszerelések, közlekedési eszközök, vasúti járművek, mozdonyok, vagonok stb. lefoglalása és Romániába szállítása. E tevékenység általában, különösen azonban az élelmiszerek, iparcikkek rekvirálása rendkívüli mértékben nyugtalanította a tábornoki bizottságot. Attól tartottak, hogy az egyébként is súlyos nélkülözésekkel küzdő főváros népessége, nem utolsósorban az ipari munkásság, számukra – az antant számára – nemkívánatos akciókat kezdeményez.
Ezért 1919. augusztus 16-án – az amerikai Bandholtz javaslatára – a tábornoki bizottság azt követelte Mardarescu tábornoktól, hogy „Azonnal szüntessék be bármilyen készlet vagy tulajdon rekvirálását vagy eltulajdonítását, akármilyen természetű is legyen az.” Részletes információt követeltek arról, mi az, amit valóban azért vesznek igénybe, hogy ellássák a fővárosban állomásozó román katonákat. A bizottság egyidejűleg azt is követelte, hogy minden eltulajdonított értéket juttassanak vissza jogos tulajdonosához, mivel a rekvirálások nemcsak üzemeket, intézményeket, hanem magánszemélyeket is érintettek. Követelték azt is, hogy „A román kormány legkésőbb augusztus 23-áig bezárólag szolgáltasson teljes listát valamennyi hadi-, vasúti- és mezőgazdasági anyagról, amelyet román erők tulajdonítottak el Magyarországon.” [5] Ilyen lista „természetesen” sohasem készült. Az említett jegyzéket követő harmadik napon Bandholtz ezt jegyezte fel naplójába: „A románok, minden ígéretük és instrukciójuk ellenére, tovább folytatják Magyarország és a magyarok nagyszabású fosztogatását.” [6] A tábornoki bizottság egyik angol tagja szerint „a románok még a szöget sem hagyták meg a deszkában” [7].
A román megszállás alatti viszonyokról, a rekvirálások mértékéről az elmúlt évtizedekben nyílt formában semmi sem jelenhetett meg. Azok a gazdaságtörténészek azonban, akik elsőkként publikáltak a két háború közötti magyar gazdaság helyzetéről, sub rosa erről is írtak, felhasználva külföldi és hazai levéltárak iratait, az antant embereinek visszaemlékezéseit. A szélesebb olvasóközönség azonban aligha búvárolta azokat a szakszerű gazdaságtörténeti köteteket, amelyek anyagában ezek az adatok is megbújtak.
Természetes, hogy a Friedrich-kormány szinte naponta fordult panasszal a tábornoki bizottsághoz a román rekvirálások miatt. Ezeket nem lehetett és nem is kívánták elhárítani, hiszen saját információik is megerősítették őket. Augusztus 28-án Gorton angol és Bandholtz amerikai tábornok együttesen ellenőrizte, mennyire megalapozottak a magyar panaszok. Tapasztalataikról Bandholtz ezt jegyezte fel naplójába: „A Magyar Leszámítoló és Váltóbank raktárában kiderítettük, hogy a románok mindeddig 2400 vagonrakományt foglaltak le és távolítottak el, amelyek főleg élelmiszert és takarmányt tartalmaztak és naponta szállítanak el nagy mennyiségeket. A Magyar Posta- és Távirászati Hivatal raktárában hét, immár megrakott kocsit találtunk, kettőt cipővel, ötöt szőnyeggel és takaróval telítve. … A Ganz Danubius Vállalat üzemében láttuk, ahogyan a románok szorgosan megraknak öt tehervonatot. … Következőként a Magyar Központi Egészségügyi Raktárat látogattuk meg és azt tapasztaltuk, hogy … teljesen kifosztják ezt a létesítményt.” [8]
A tábornoki bizottság számos alkalommal emelt szót a román rekvirálások ellen, annál inkább, mivel megbizonyosodtak afelől, hogy azok – a városparancsnokság hivatkozása ellenére – távolról sem csupán, sőt, igen kevéssé szolgálják a Budapesten, illetve az országban állomásozó román katonák ellátását, mindennapi szükségleteit. Mindezek ellenére szeptember 20-án azt állapította meg a bizottság, hogy „A románok vígan tovább folytatják a fosztogatást s mi már 800 mozdonyt és 19 000 vasúti kocsit vettünk leltárba az általuk elvittek közül.” [9]
A budapestiek – már amennyiben ismerték a rekvirálások mértékét – alapjában véve tehetetlenül vették tudomásul a történteket. Volt azonban egy olyan román akció, illetve annak kísérlete, amely mind a szövetségközi tábornoki bizottság működésében, mind pedig a fővárosiak érzelmeiben, felháborodásában kiemelkedő helyet foglalt el. Ehhez tudni kell, hogy román részről azt az álláspontot képviselték, hogy mindazon értékekből, amelyek 1918 ősze előtt halmozódtak fel a történeti Magyarországon, ide értve a múzeumok gyűjteményeit is, Erdély révén arányos rész illeti meg Romániát. Ezt az álláspontot a tábornoki bizottság vitatta, sőt, visszautasította, arra hivatkozva, hogy az ilyen jellegű döntések, az „osztozkodás”, későbbi időkre tartoznak. A kérdés egészen határozott formában került elő a bizottság szeptember 12-i ülésén, amelyen Diamandi kifejtette – mint azt Bandholtz tábornok feljegyezte -: „a románok nem értenek egyet a Misszióval abban, hogy ne vigyenek el semmit a múzeumokból” [10]. Ezt követően a tábornoki bizottság határozata október 1-jén kimondta, hogy tilos mindenfajta román rekvirálás a főváros múzeumaiban. Ezt azonban Serbescu tábornok és alárendeltjei magukra nézve egyáltalán nem tartották kötelezőnek.
A már többször idézett Bandholtz naplója roppant érzékletesen írja le azt az esetet, amikor a Nemzeti Múzeum gyűjteménye került veszélybe. Október 5-én a bizottság tagjai egy kellemes vacsoránál ültek együtt, amelyet az angol misszió tagja, Gore százados rendezett. A kellemes együttlétet Nathaniel Horowitz amerikai ezredes zavarta meg. (Neve és személye jól ismert ebben az időben. Ő készítette azt a jelentést, amely kétségbe vonta, sőt, tagadta, hogy a nemzeti hadsereg terrort gyakorol az ellenőrzése alatt álló országrészekben). Horowitz azt jelentette, hogy Serbescu tábornok vezetésével 14 hatalmas teherszállító autóból (ma azt mondanánk, kamionból) álló kocsisor sorakozott fel a Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeum előtt. Az a szándékuk, hogy az általuk román tulajdonnak ítélt értékeket nyomban elszállítsák. Bandholtz tábornok, Loree ezredes és egy amerikai katona kíséretében, azonnal a múzeumhoz hajtatott. Ott, meglehetősen heves jelenet során megakadályozta, hogy Serbescu tábornok megvalósítsa tervét, a Nemzeti Múzeum főbejáratát lepecsételte, kulcsait magához vette. Az esetet megvitatta a tábornoki bizottság ülése, amelyen a francia Graziani tábornok is jóváhagyta Bandholtz eljárását – némi vonakodás után.
Graziani megértése bizonyára összefüggésben volt azzal, hogy a francia politika részéről kiemelten támogatott Csehszlovákia, a prágai kormány, nagy aggodalommal kísérte a román rekvirálásokat. Ezek ellen több jegyzékben és személyes intervenció útján is tiltakoztak a csehszlovák vezető politikusok, panaszukat a párizsi Legfelső Tanácshoz és annak francia tagjaihoz intézve. Úgy vélték ugyanis, hogy Románia inkorrektül jár el, előnyös helyzetét kihasználva olyan értékekhez jut, amelyeknek legalább egy része az új csehszlovák államot illeti meg. Prága érdeke egybeesett a tábornoki bizottság álláspontjával, hogy ti. utóbb és civilizált módon, minden érdekelt fél szempontját figyelembe véve döntsenek a különböző természetű értékek megosztásáról.
Az események menetét megszakítva talán megengedhető itt egy kitérő, amely két antant főtiszt 1919-es különleges szerepével, illetve korabeli méltánylásával kapcsolatos. Az egyik közülük Guido Romanelli olasz alezredes volt, az olasz misszió már említett vezetője, aki néhány hónapos itttartózkodása során határozottan rokonszenvet mutatott általában a magyarok, a magyar problémák iránt. Az ellenforradalmi rendszer idején azonban azért neveztek el róla utcát a főváros VIII. kerületében, a Ludovica Akadémia szomszédságában, mert az 1919. június 24-i budapesti felkelésben részt vett akadémiai növendékek érdekében közbenjárt, így őket megmentette a proletárdiktatúra akár halálos ítéletétől.
A Nemzeti Múzeum kincseinek megmentése, és egész működése következtében Bandholtz tábornok volt a másik személyiség, aki iránt háláját látványosan kívánta kifejezni a Horthy-rendszer. Mindez jóval 1919 után és nem is hazai kezdeményezésre indult el. Az Egyesült Államok Nemzeti Levéltárában őrzött iratok szerint egy magyar származású amerikai őrnagy, bizonyos Eugene Boross, New York-i lakos javasolta, állítsanak szobrot Bandholtznak Budapesten. A szobor ügye – a mi szempontunkból – azért figyelemre méltó, mert azt a feszültséget, ellentétet tükrözi, amely 1919 őszén, a román megszállás idején fennállt. Rövidre fogva egy hónapokon át elhúzódó ügyet, amelyben felettébb kínos helyzetbe került az amerikai diplomácia is, mivel semmiképpen sem kívánt állást foglalni egy magyar-román érzékenységet érintő ügyben, csak néhány etapot említek. Boross őrnagy gondolata heves tiltakozást váltott ki a washingtoni román követség részéről. Nemcsak az ötletet magát, hanem a szobor tervezetét is a leghevesebben és sokféleképpen támadták. A tervezett szobor ui. Bandholtzot kezében lovaglóostorral ábrázolta volna, ami – a State Department feljegyzése szerint – a románokat a kínos budapesti, Nemzeti Múzeum előtti esetre emlékeztette volna. Ezt román részről lehetetlennek, elfogadhatatlannak tartották. Különböző diplomáciai mesterkedések, amerikai közbelépés, magyar engedékenység következtében végül is olyan szobor készült Bandholtzról, hogy lovaglóostorát hátratett kezében tartotta, ami már kevésbé volt sértő román szempontból. Vitát váltott ki az is, hol helyezzék el a szobrot, még inkább az, mi történjék, amikor sor kerül felállítására, illetve ünnepélyes keretek közötti leleplezésére. A szobor felállítása elkerülhetetlen volt, bármennyire rossz néven vették is azt román részről. Boross őrnagy kezdeményezését ui. nagy magyar visszhang követte, megvolt a pénz a szobor elkészítésére, magyar részről pedig – bizonyos szempontból magyarázhatóan – fontosnak tartották felállítását. Itt következett el az amerikai diplomácia dilemmája: lehetetlen ellentmondani annak, hogy egy tőlük távol álló ország szobrot emeljen egy amerikai tábornoknak, miközben e szoborállítás sérti a számukra nem kevésbé fontos Romániát. Az 1936. február első napjaiban Boross őrnagy javaslatával elindult ügy végül is augusztus 23-án ért véget. Ekkor a Szabadság téren leplezték le Bandholtz sokat vitatott, mai formájában látható szobrát. Az eseményre nagy tömeg gyűlt össze, beszédet mondott br. Perényi Zsigmond, Szendy Károly, Budapest polgármestere, majd az amerikai követség részéről a koszorúzások során James B. Stewart megbízott ügyvivő mondott néhány tökéletesen semleges mondatot – azt is heteken át egyeztetve Washingtonnal. Bandholtz szobra azonban utóbb is számos politikai viszály középpontjába került, el is tűnt helyéről, míg végül ma ott áll ismét a Szabadság téren.
A román hadsereg távozása Budapestről elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a Legfelső Tanács lezárja a magyar ügyet. A kivonulással kapcsolatos nagy viták, egyezkedések Párizsban folytak a nagyhatalmak és Románia között. Bukarest feltételekhez kötötte a Dunántúl, Budapest és az ország keleti részének kiürítését, ellenszolgáltatást követelt egyidejűleg azért, mert az antant nem volt hajlandó teljesíteni azokat az ígéreteit, amelyeket 1916-ban, a bukaresti szerződésben tett a román hadbalépés fejében. Bukarest nem tarthatta meg azt a területet, amely a Debrecen-Szeged vonalában húzható vonaltól keletre terült el, elérte viszont, hogy neki ítélték – kárpótlásul – Besszarábiát, Bukovinát.
A budapesti román erők kivonásának, a román városparancsnokság felszámolásának megszervezése, helyükre magyar fegyveres erő állítása, az egész művelet atrocitásoktól mentes lebonyolításának felelőssége a szövetségközi tábornoki bizottságra hárult. Az előkészületek erre az akcióra tulajdonképpen már augusztus második felében megkezdődtek, de igazán csak októberben gyorsultak fel. Ekkor vette át Yates ezredes a belső magyar karhatalom szervezését, Clerk missziója idején pedig Bukarest sem húzhatta már tovább az időt. A román katonai vezetés szerette volna elérni a nemzeti hadsereg felszámolását, ami nem sikerült, a rendőrség és csendőrség újjászervezését azonban sikerült késleltetnie. Ilyen módon szerepe volt abban, hogy novemberre egyetlen számbajöhető fegyveres erő volt az országban: a Horthy vezette nemzeti hadsereg.
Ebben a helyzetben a politikai elit kiemelkedő tagjai, Andrássy Gyula, Bethlen István, Teleki Pál és mások, nem szólva a polgári liberális, valamint a szociáldemokrata körökről, attól tartottak, Horthy és a nemzeti hadsereg különleges helyzetét katonai diktatúra bevezetésére fogja felhasználni. Tartott ettől Clerk is, ezért hozta össze november 5-ére azt a találkozót, amelyen Horthy Miklós mint a nemzeti hadsereg fővezére írásban kötelezte magát, hogy a hadsereg aláveti magát a törvényes kormánynak, nem tör katonai diktatúrára. Clerk azt is elérte, hogy a román katonai vezetés késznek nyilatkozott Budapest kiürítésére november 12-15 között. A román kormány azonban sem a Clerk-féle tárgyalást, sem Párizs követelését nem tartotta kötelezőnek. Ez Párizsban, a nagyhatalmak körében általános felháborodást keltett, s ami igazán fontos volt, Clemenceau-t ismét a románok ellen ingerelte. Olyan jegyzéket küldtek tehát Bukarestbe, amely végső fokon kilátásba helyezte, hogy a román delegációt kizárják a békekonferenciáról. „Románia – szögezték le a nagyhatalmak – így megfosztja magát a határrendezés kérdésében a szövetségesek támogatásától és jogainak a konferencia által történő elismerésétől.” [11] Ez elegendő érv volt Bukarest meggyőzésére.
A román hadsereg ki-, a nemzeti hadsereg bevonulása Budapestre nem egyetlen napon ment végbe, és alapos egyeztetést kívánt. Erről a tábornoki bizottság gondoskodott, többszörös tárgyalást folytatva a román katonai vezetőkkel. Végül, mint Bandholtz feljegyezte, november 10-én a románok „Beleegyeztek abba, hogy 13-án kezdik meg a kivonulást, amikor visszavonulnak Buda külterületéig, áthaladva a folyó pesti oldalára. Nyolc órakor a magyarok érkeznek Budára, a szövetségesek csapatai pedig tíz óráig őrködnek a különböző hidak felett. Tíz óra előtt a románok teljes létszámban kivonulnak Pestről, s akkor beléphetnek és elfoglalhatják helyüket a magyarok.” [12] A magyar rendőrség, határőrség és csendőrség azon alakulatait, amelyek az akcióban részt vettek, a tábornoki bizottság látta el a minimálisan szükséges fegyverekkel, amelyeket a románoktól vettek igénybe. A tábornoki bizottság attól tartott, összetűzésekre kerül sor a román és a magyar fegyveres alakulatok között. Ezért szervezték úgy a ki- és bevonulást, hogy román és magyar alakulatok ne találkozhassanak egymással, s a biztonság okáért közéjük ékelték az antant Budapesten tartózkodó egységeit, hacsak jelképesen is.

Magyar visszafoglalás
Az akció a fenti megállapodásnak megfelelően zajlott le, noha a tábornoki bizottsághoz több panasz érkezett arról, hogy a kivonuló román hadsereg nem hagyott fel a rekvirálással, s ezért a bizottságnak több helyen is be kellett avatkoznia.
1919. november 14-én reggelre azonban a román csapatok helyét Budán a nemzeti hadsereg foglalta el, s még azon a napon minden konfliktus nélkül átvonult a pesti oldalra. A történeti irodalom, a kortársi emlékezet a nemzeti hadsereg budapesti megjelenését november 16-ához köti. Nem véletlenül. Az ünnepélyes bevonulásra ugyanis csak két nappal később, gondos előkészületek után került sor. Ennek során Mattyasovszky Ferenc, a főváros akkori rendőrkapitánya már október 2-án papírra vetette azoknak a biztonsági intézkedéseknek a sorát, amelyeket a bevonulás zavartalansága miatt szükségesnek tartott. Ezek közé tartozott a statárium kihirdetése, a bevonulás idejére üzleti és általános záróra elrendelése, a kiszámíthatatlan reakciójú lakosság minél teljesebb távoltartása az eseménytől. Ehhez a katonai körletparancsnokság is hozzátette a magáét, amennyiben – együttműködve a rendőrséggel, sőt azt cselekvésre ösztönözve – sorozatos letartóztatást foganatosított olyan személyek esetében „akikkel szemben azon igen indokolt gyanú forgott fent, hogy közvetlenül a románok kivonulása után rendbontó, kommunista színezetű mozgalmak előidézésén munkálkodtak.” [13] Horthy hasonló szellemben, úgy készítette fel saját egységeit, mintha egy ellenséges város megszállását hajtanák végre.
A nemzeti hadsereg budapesti bevonulásának ünnepélyes ceremóniáját november 16-án rendezték meg. Az időjárás Mattyasovszkynak s azoknak kedvezett, akik rendzavarástól tartottak. Igazi kellemetlen novemberi nap virradt a városra, az eget sűrű, sötét felhők borították, délelőtt az eső is esett. Ilyenkor az emberek akkor sem kívánkoznak az utcára, ha arra biztatják őket.
Amikor a nemzeti hadsereg alakulata, élén fehér lován Horthy Miklóssal, a Fehérvári út felől a Gellért Szálló elé érkezett, egyszerre kondult meg a város minden harangja, ily módon is hangsúlyozva az esemény jelentőségét és ünnepélyességét. Jelképes volt annak a helynek a kiválasztása is, ahol a főváros vezetősége fogadta Horthyt és a nemzeti hadsereget, hiszen a román városparancsnokság a Gellért Szállóban működött.
A bevonulókat népes küldöttség fogadta, amelyben részt vettek Budapest vezető tisztségviselői és más előkelőségek, az ünnepi köszöntő beszédet Bódy Tivadar – ekkor még hivatalban lévő – polgármester mondta, felidézve a város megpróbáltatásait a proletárdiktatúra, valamint a román megszállás alatt. (Bódyt az új, keresztény-nemzeti városvezetés 1920 elején eltávolította tisztéből.) Horthy lóháton fogadta a köszöntést, és lóhátról felelt Bódy beszédére. Jól ismert beszédének sokat idézett és jellemző szavai így hangzottak: „Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost, ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.” Ennek megfelelően helyezett kilátásba olyan változásokat, amelyek megtisztítják a „bűnös várost” és az új hatalom méltó reprezentánsává teszik. [14]
A nemzeti hadsereg főhadiszállását a Gellért Szállóban rendezte be.
A bevonulás napjának délutánján az idő megjavult. Elállt az eső, kiderült az ég. Így a Parlament előtt celebrált szabadtéri misén – mivel a kijárási tilalmat is feloldották – már nagy tömeg vett részt. November 16-ának ünnepélyesre tervezett programját este az Operaház zsúfolt nézőtér előtt megrendezett díszelőadása zárta.
A nemzeti hadsereg bevonulásán és ünnepélyes fogadtatásában – „a nemzetközi bonyodalmaktól való félelem miatt” – az antant megbízottjai, a tábornoki bizottság tagjai nem vettek részt.
A szövetségközi tábornoki bizottság 1919. november 17-én azt jelentette az antant Legfelső Tanácsának, hogy „Budapest városában és környékén a körülmények a magyar visszafoglalás óta mindent összevetve kitűnőek…” [15] S ez akkor és bizonyos értelemben fedte is a valóságot. Az antant emberei és a fővezérség örültek, hogy semmiféle incidens nem zavarta meg november 16-át. A város lakosságának feltétlenül megkönnyebbülést jelentett, hogy az idegen csapatok kivonultak. Csak napok múltán derült ki, hogy a nemzeti hadsereg nagyon is komolyan érti, amit Horthy a Gellért téren mondott: a rendteremtés szándékával jöttek, megbocsátásra azonban csak a „megtérők” számíthatnak, s a katonák „büntetni is tudnak, ha kell.” [16]

L. NAGY ZSUZSA

1. Bandholtz: Napló nem diplomata módra. Bp. 1933. 32.
2. Uo. 29.
3. Uo. 71.
4. Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918-1920. Bp. 1983. 343.
5. Bandholtz 30.
6. Uo.
7. John Foster Bass: The peace tangle. New York 1920. 193.
8. Bandholtz 47.
9. Uo. 80.
10. Uo. 68.
11. Ormos 365-366.
12. Bandholtz 140.
13. Források Budapest múltjából III. 1919-1945. szerk. Szekeres József . Bp. 1972. 20.
14. Uo. 21.
15. Bandholtz 148.
16. Források… 21.

Irodalom:
Arday Lajos: Térkép csata után. Bp. 1990.
Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország gazdasága az első világháború után. Bp. 1966.
Documents on British Foreign Policy. VI. k. London 1960.
Guido Romanelli: Nell’Ungheria di Bela Kun e durante l’occupazione militare romena. La mia missione maggio-novembre 1919. Udine 1964.
Harrer Ferenc: Egy magyar polgár élete. Bp. 1968.
Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Harmadik kiad. Bp. 1988.
L. Nagy Zsuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918-1919. Bp. 1965.
L. Nagy Zsuzsa: Bonyodalom egy budapesti szobor körül. História 1989. 6. sz.
„Papers Relating to the Foreign Relations of the United States.” The Paris Peace conference. XII. k. Washington 1947.
Ránki György: A Clerk-misszió történetéhez. Történelmi Szemle 1967. 2. sz.

Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00004/nagy.htm

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Read previous post:
103 nap – Budapest román megszállása – könyvbemutató Kenderesen
Czakó István: Haláááál, feketesééééég, haláááál – H1N1(?), tényleg?
ERDÉLYI SZERZETESEK RECEPTJE A H1N1 VÍRUS ELLEN
Close