Lengyel Károly: Ki beszél Pozsonyban magyarul?


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Az MVSZ Sajtószolgálatának híre: A FASIZMUS ELKEZDŐDÖTT (vagy csak folytatódik a dekrétumokkal még mindig terhelt országban?) !!!! SZÁJZÁR A SZEPSI POSTÁN !!! NESZE NEKED NYELVTÖRVÉNY SZEPSIBEN MÁR HARMADIK NAPJA A POSTA ALKALMAZOTTAI NEM BESZÉLHETNEK MAGYARUL, NEM VÁLASZOLHATNAK MAGYARUL, ÉS A MAGYARUL IGÉNYLŐ KLIENSEKET NEM SZOLGÁLJÁK KI. ERRE SZIGORÚ, BIZALMAS BELSŐ UTASÍTÁST KAPTAK (valószínűleg, mert az elbocsátástól való rettegés miatt nem nyilatkoznak). Mihályi Molnár László

Eddig a hír


1983-ban járunk. Nászúton voltunk Sopronban feleségemmel szakszervezeti beutalóval a Vegyész Üdülő harmadik emeletén.

Sok értékes és szép fakultatív programra befizettünk. Röviden szólva keresztül-kasul csavarogtunk a Balatontól északra eső területet.

Egyik utunk alkalmával átvittek minket Pozsonyba is.

Már önmagában, hogy az idegenvezetőnk magyarul beszélt az utcán, szinte bűn volt a helybéli tótok szemében. Szorgalmasan kattogtak a fényképezőgépek és fogyott a film. Azután elfogyott.

Volt vagy két óránk szabad csavargásra, hiszen hosszú út állt mögöttünk és előttünk.

Valahol a belvárosban kerestem egy boltot, ahol filmet reméltem venni. Nézegettük a kirakatot, hogy mire van még pénzünk. Mindaz a kevéske, ami éppen nálunk volt. Kinéztem a kirakatban egy, azaz egy szocialista tekercs jófajta szocialista NDK-ban gyártott, szocialista ORWO-filmet, mert szocialista Forte gyártmány ott nem volt.

Láttuk, hogy három eladókisasszony is áll a pultnál. Takaros kis üzletnek látszott. Még egy villanásra mosolyogtak is felénk, mintha csak befelé akartak volna tessékelni.

Összenéztünk feleségemmel. Isten neki, most akkor dorbézolunk. Legfeljebb nem telik az aznap esti táncra a hatszázágyas hatalmas csarnokában, az esténkénti egy pohár gyümölcslé mellett. Vagy esetleg iszunk a csapról a mosdóban.

A lényeg, hogy ráérősen besétáltunk a kissé szűkre szabott portál üvegezett ajtaján. Nagyon modern volt az akkoriban, kérem, mert csupa natúr fémszínűre eloxált alumínium idomból készült. A szocialista ipar nagyobb dicsőségére, vagy inkább szégyenére, alkalmazták is a jó tót szomszédok ahol csak lehetett, de ott is, ahol nem kellett volna.

A totocska boltocskában rend, tisztaság fogadott minket. Kicsit bátortalanoknak látszottunk, mert az egyik kisasszony felénk fordult a beszélgetésük közben és kissé felhúzva szemöldökét félmosollyal mintegy kérdezné, mi járatban a kedves vevő. Visszamosolyogtunk, de csak fél-pillantásokkal, szinte a szemünkkel beszéltünk feleségemmel. Végül megakadt a szemünk az áhított ORWO-film polcán. Diadal. Képesek voltunk megtalálni.

Itt következett a drámai rész, meg kellene szólalni. Törve, vagy inkább kerékbe törve csekélyke angol nyelvtudásom vetettem be. Mintha a falnak beszéltem volna. Még csak meg sem mozdultak.

Gondoltam, hátha jobban boldogulok, ha oroszra váltok. Elvégre szocialista országokban akkoriban ez még világnyelvként volt ismert.

Apró udvarias köhintés után oroszul szólaltam meg. Elfordultak mindhárman. Hátat fordítottak az orosz beszéd hallatán.

Leesett a tantusz. De hiszen csak tizenöt éve! Ó, én balga!

Közben hallom, magyarul sutyorognak valamit, de vissza nem fordultak.

Ekkor a frissfényű karikagyűrűmmel megkocogtattam az üvegpultot.

„- Hölgyeim! Kézcsókom, filmet szeretnénk vásárolni.”

Itt elszabadult a pokol.

Mindhárom eladónő felénk fordult és szikrázó szemekkel tótul kezdték hadarni a magukét.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy

„- Az imént hallottam, mindhárman magyarul sutyorogtak. Miért nem szolgálják ki a turistát?” – és már le is tettem a tekercs film árát a pénztári üvegtányérba.

Még vadabb hangzavar tört felénk a triótól. Természetesen egy szót sem értettünk belőle.

Utólag mesélte feleségem, amikor messze jártunk az akkori jó szocialista Ikarusz autóbuszon zötykölődve a jó szocialista kátyúsztrádán, hogy abban a pillanatban lila színűre váltott a fejem. Se előtte, se utána sokáig nem látott olyan dühösnek.

Elvettem a pénzt a pultról és beleköptem a tányérba. Állítólag ordítva mondtam nekik, hogy

„- Ez jár nektek magyar létetekre, ha Pozsonyban nem beszéltek magyarul!”.

1983!

Megindultunk a kijárat felé. Az egyik kisasszony, vagy tán fiatalasszony a lépteit szaporázva jött ki a pult mögül. Már piroslottak a szemhéjai, mire az ajtó közelébe ért.

„- Nem úgy gondoltam! Nem úgy gondoltuk! Csak tudja….”

A mondatát már nem fejezhette be, mert feltűnően lassan, végig a szemébe nézve, ellentmondást nem tűrve becsuktam előtte a bolt ajtaját kívülről. Megálltam vele szemben és még mindig néztem a szemébe, ahonnan csak úgy patakokban folytak a keserű könnyek.

Sok víz elfolyt azóta az Ezüst Pelikán híd alatt. Huszonhat éve ennek. Máig vissza-visszatér előttem a jelenet.

Lehet, hogy helytelenül tettem. Lehet, hogy alpári voltam. De nem tudtam uralkodni magamon.

Uramisten! A koronázó városban három magyar eladó nem szolgál ki magyarul beszélve magyarokat, akik magyarul kérnek egy tekercs filmet!

Ma már, különösen ama bizonyos december ötödike óta még gyakrabban tolul fel bennem a jelenet. Főleg június negyedike táján, vagy éppen augusztus huszonegyedike környékén.

Szétsodorta volna a francia kastély szelleme a magyar lelkeket a világban? Ennyire nagy a hatalma a félelemnek?

Mitől félünk? Talán, hogy nem felejtik el nekünk a szégyenteljes katonai bevonulást.

És még mitől féljünk? Hogy ismét dereglyék kelnek át a jeges Dunán pici motyóval? Hogy az élete legalább megmaradjon az űzött magyaroknak? Hogy azután heteken, hónapokon át vasúti vagonokban tengesse éhezve keserves napjait?

Mitől félünk? Mert a félelem az egyik legnagyobb úr, ami emberen erőt vehet.

És most fél az ország.

Fél a kenyere elvesztésétől. A kilakoltatástól. Az emlékek poklától.

A magyarok önmaguktól félnek talán a legjobban.

De az Ég szerelmére miért?

Már nincs mit elveszíteni!

Ettől féljünk?! Ettől?! A félelemtől magától?!

Aljas ez a világ, hogy ezt tette velünk!

Európa valahai gyöngyszeme pedig félelemben vergődik. Később mondták ugyan a legvidámabb barakknak is, de mégis csak barakk. Ahol ma is ugyanazok az elvakult-elvadult kápók verik és tizedelik sorainkat, vetik börtönbe a legkisebb vétségért véreiket.

A sebek begyógyulnak. A lelkek még nem. Félnek. A lelkek még félnek.

Ott vannak az igazi kordonok!

Állok egy üvegezett ajtó kinti oldalán, bent pedig sír egy másik magyar. Ma már kívül én is.

Ferencváros, 2009. szeptember 4.
Lengyel Károly




1983-ban járunk. Nászúton voltunk Sopronban feleségemmel szakszervezeti beutalóval a Vegyész Üdülő harmadik emeletén.
Sok értékes és szép fakultatív programra befizettünk. Röviden szólva keresztül-kasul csavarogtunk a Balatontól északra eső területet.
Egyik utunk alkalmával átvittek minket Pozsonyba is.
Már önmagában, hogy az idegenvezetőnk magyarul beszélt az utcán, szinte bűn volt a helybéli tótok szemében. Szorgalmasan kattogtak a fényképezőgépek és fogyott a film. Azután elfogyott.
Volt vagy két óránk szabad csavargásra, hiszen hosszú út állt mögöttünk és előttünk.
Valahol a belvárosban kerestem egy boltot, ahol filmet reméltem venni. Nézegettük a kirakatot, hogy mire van még pénzünk. Mindaz a kevéske, ami éppen nálunk volt. Kinéztem a kirakatban egy, azaz egy szocialista tekercs jófajta szocialista NDK-ban gyártott, szocialista ORWO-filmet, mert szocialista Forte gyártmány ott nem volt.
Láttuk, hogy három eladókisasszony is áll a pultnál. Takaros kis üzletnek látszott. Még egy villanásra mosolyogtak is felénk, mintha csak befelé akartak volna tessékelni.
Összenéztünk feleségemmel. Isten neki, most akkor dorbézolunk. Legfeljebb nem telik az aznap esti táncra a hatszázágyas hatalmas csarnokában, az esténkénti egy pohár gyümölcslé mellett. Vagy esetleg iszunk a csapról a mosdóban.
A lényeg, hogy ráérősen besétáltunk a kissé szűkre szabott portál üvegezett ajtaján. Nagyon modern volt az akkoriban, kérem, mert csupa natúr fémszínűre eloxált alumínium idomból készült. A szocialista ipar nagyobb dicsőségére, vagy inkább szégyenére, alkalmazták is a jó tót szomszédok ahol csak lehetett, de ott is, ahol nem kellett volna.
A totocska boltocskában rend, tisztaság fogadott minket. Kicsit bátortalanoknak látszottunk, mert az egyik kisasszony felénk fordult a beszélgetésük közben és kissé felhúzva szemöldökét félmosollyal mintegy kérdezné, mi járatban a kedves vevő. Visszamosolyogtunk, de csak fél-pillantásokkal, szinte a szemünkkel beszéltünk feleségemmel. Végül megakadt a szemünk az áhított ORWO-film polcán. Diadal. Képesek voltunk megtalálni.
Itt következett a drámai rész, meg kellene szólalni. Törve, vagy inkább kerékbe törve csekélyke angol nyelvtudásom vetettem be. Mintha a falnak beszéltem volna. Még csak meg sem mozdultak.
Gondoltam, hátha jobban boldogulok, ha oroszra váltok. Elvégre szocialista országokban akkoriban ez még világnyelvként volt ismert.
Apró udvarias köhintés után oroszul szólaltam meg. Elfordultak mindhárman. Hátat fordítottak az orosz beszéd hallatán.
Leesett a tantusz. De hiszen csak tizenöt éve! Ó, én balga!
Közben hallom, magyarul sutyorognak valamit, de vissza nem fordultak.
Ekkor a frissfényű karikagyűrűmmel megkocogtattam az üvegpultot.
„- Hölgyeim! Kézcsókom, filmet szeretnénk vásárolni.”
Itt elszabadult a pokol.
Mindhárom eladónő felénk fordult és szikrázó szemekkel tótul kezdték hadarni a magukét.
Bátorkodtam megjegyezni, hogy
„- Az imént hallottam, mindhárman magyarul sutyorogtak. Miért nem szolgálják ki a turistát?” – és már le is tettem a tekercs film árát a pénztári üvegtányérba.
Még vadabb hangzavar tört felénk a triótól. Természetesen egy szót sem értettünk belőle.
Utólag mesélte feleségem, amikor messze jártunk az akkori jó szocialista Ikarusz autóbuszon zötykölődve a jó szocialista kátyúsztrádán, hogy abban a pillanatban lila színűre váltott a fejem. Se előtte, se utána sokáig nem látott olyan dühösnek.
Elvettem a pénzt a pultról és beleköptem a tányérba. Állítólag ordítva mondtam nekik, hogy
„- Ez jár nektek magyar létetekre, ha Pozsonyban nem beszéltek magyarul!”.
1983!
Megindultunk a kijárat felé. Az egyik kisasszony, vagy tán fiatalasszony a lépteit szaporázva jött ki a pult mögül. Már piroslottak a szemhéjai, mire az ajtó közelébe ért.
„- Nem úgy gondoltam! Nem úgy gondoltuk! Csak tudja….”
A mondatát már nem fejezhette be, mert feltűnően lassan, végig a szemébe nézve, ellentmondást nem tűrve becsuktam előtte a bolt ajtaját kívülről. Megálltam vele szemben és még mindig néztem a szemébe, ahonnan csak úgy patakokban folytak a keserű könnyek.
Sok víz elfolyt azóta az Ezüst Pelikán híd alatt. Huszonhat éve ennek. Máig vissza-visszatér előttem a jelenet.
Lehet, hogy helytelenül tettem. Lehet, hogy alpári voltam. De nem tudtam uralkodni magamon.
Uramisten! A koronázó városban három magyar eladó nem szolgál ki magyarul beszélve magyarokat, akik magyarul kérnek egy tekercs filmet!
Ma már, különösen ama bizonyos december ötödike óta még gyakrabban tolul fel bennem a jelenet. Főleg június negyedike táján, vagy éppen augusztus huszonegyedike környékén.
Szétsodorta volna a francia kastély szelleme a magyar lelkeket a világban? Ennyire nagy a hatalma a félelemnek?
Mitől félünk? Talán, hogy nem felejtik el nekünk a szégyenteljes katonai bevonulást.
És még mitől féljünk? Hogy ismét dereglyék kelnek át a jeges Dunán pici motyóval? Hogy az élete legalább megmaradjon az űzött magyaroknak? Hogy azután heteken, hónapokon át vasúti vagonokban tengesse éhezve keserves napjait?
Mitől félünk? Mert a félelem az egyik legnagyobb úr, ami emberen erőt vehet.
És most fél az ország.
Fél a kenyere elvesztésétől. A kilakoltatástól. Az emlékek poklától.
A magyarok önmaguktól félnek talán a legjobban.
De az Ég szerelmére miért?
Már nincs mit elveszíteni!
Ettől féljünk?! Ettől?! A félelemtől magától?!
Aljas ez a világ, hogy ezt tette velünk!
Európa valahai gyöngyszeme pedig félelemben vergődik. Később mondták ugyan a legvidámabb barakknak is, de mégis csak barakk. Ahol ma is ugyanazok az elvakult-elvadult kápók verik és tizedelik sorainkat, vetik börtönbe a legkisebb vétségért véreiket.
A sebek begyógyulnak. A lelkek még nem. Félnek. A lelkek még félnek.
Ott vannak az igazi kordonok!
Állok egy üvegezett ajtó kinti oldalán, bent pedig sír egy másik magyar. Ma már kívül én is.
Ferencváros, 2009. szeptember 4.
Lengyel Károly

Facebook hozzászólások

2 hozzászólás a(z) “Lengyel Károly: Ki beszél Pozsonyban magyarul?” bejegyzéshez

  1. Jártam én is Pozsonyban akkortájt!
    Lehet, hogy nem volt magyar az üzlet tulajdonosa!
    Újdonsült ismerősöm sem akart oroszul beszélni, szerencsére mindketten jól beszéltünk angolul!
    Az üzletekben szóltak, beszéljek nyugodtan magyarul, KI VAN ÍRVA, hogy beszélnek MAGYARUL!
    Prágában kollégám németül próbálkozott, kifogyott az, amit kért – az áhított szilon hálóing, amelyik az orra előtt volt!
    Bundabugyit ajánlottak a feleségének 😛
    Csehül kértem az árut, hála az útiszótárnak, volt még finn bérmunkából visszamaradt ing is! Olyan szép, hogy később ellopták a szárítókötélről!! 😛
    A Vaclackén egy idős szaki elcsevegett velem németül, sokat vártunk a kései villamosra!!!
    Dél-Tirolban a tulaj olasz volt, a pultnál kiszolgáló alkalmazottak tiroliak..
    A főnök kedvesen ajánlotta legjobb bakancsot – 25 éve megvan.
    Németül nem tudott (Dél-Tirolban!) – csak angolul!
    Aztán csodálkozunk, hogy az Afrikában vonalzóval meghúzott gyarmati határok milyen konfliktusakat szültek – akkorákat mint itt – nem is olyan távol Afrikától :-(((

  2. Haj, kedves Unió! Kedves “határtalan” baráti országok!
    Jártam én is Pozsonyban akkortájt!
    Lehet, hogy nem volt magyar az üzlet tulajdonosa!
    Újdonsült ismerősöm sem akart oroszul beszélni, szerencsére mindketten jól beszéltünk angolul!
    Az üzletekben szóltak, beszéljek nyugodtan magyarul, KI VAN ÍRVA, hogy beszélnek MAGYARUL!
    Prágában kollégám németül próbálkozott, kifogyott az, amit kért – az áhított szilon hálóing, amelyik az orra előtt volt!
    Bundabugyit ajánlottak a feleségének 😛
    Csehül kértem az árut, hála az útiszótárnak, volt még finn bérmunkából visszamaradt ing is! Olyan szép, hogy később ellopták a szárítókötélről!! 😛
    A Vaclackén egy idős szaki elcsevegett velem németül, sokat vártunk a kései villamosra!!!
    Dél-Tirolban a tulaj olasz volt, a pultnál kiszolgáló alkalmazottak tiroliak..
    A főnök kedvesen ajánlotta legjobb bakancsot – 25 éve megvan.
    Németül nem tudott (Dél-Tirolban!) – csak angolul!
    Aztán csodálkozunk, hogy az Afrikában vonalzóval meghúzott gyarmati határok milyen konfliktusakat szültek – akkorákat mint itt – nem is olyan távol Afrikától :-(((

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Folytatódik a Gergényi – Gyurcsány "műveleti terület" kordonosítási gyakorlata…
"A Magyar Gárda be van tiltva" – Egy gárdista rendhagyó beszámolója a felvidéki nagygyűlésről
Kiterjesztené a vasárnapi pihenőnapot a Jobbik
Close