Kónya-Hamar Sándor: Trianon-trauma
Trianon a világtörténelem egyik legigazságtalanabb békéjét hozta, a magyar történelem második Mohácsát. S a párizsi békeszerződés, másodszor és másodikként ugyanazt, hogy a halmazati büntetést is elszenvedjük. Úgy, hogy a békeszerződések (igaz, hogy vesztes világháborúk után!), nem vették figyelembe a népek önrendelkezési jogát s eltekintettek az etnikai viszonyoktól.
De persze a máig hangoztatott ellenérvvel, miszerint: jogos nemzeti-nemzetiségi (s egyben áruló, majd csatlós) területi igényeket is kielégítettek. S nem számított, hogy a békeszerződések eredményeként (inkább következményeként! – hálátlan s régóta fontolgatott bosszúként!) az erdélyi magyarság Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége lett akkor, amikor nemsokára, s korunkban is a nemzetiségi-kisebbségi helyzet egyszersmind az emberiség veszélyeztetésének metaforájává vált. S hiába, hogy a nemzetiségi megmaradás igénye az emberiség élethez való jogának szimbóluma volt mindenkoron, mert számunkra, a 20. század súlytásaként, már nem!
Azt pedig – minden nemzeti hivalkodás nélkül – hiába emlegetjük és hivatkozunk is rá, hogy 1849-ben, bár megkésve, de a magyar forradalom és szabadságharc következményeként született meg Európa első és sokáig legdemokratikusabb nemzetiségi törvénye (területi autonómia, vallási és világi szabad kifejlődés, az anyanyelv használatának korlátok nélküli biztosítása, s nemcsak az ígéret szinte egyedülállóan méltányos szintjén). Gondoljunk csak arra, hogy a magyar pénznem, a Kossuth-bankók címlete, a magyar mellett, minden nemzetiség nyelvén is fel volt tüntetve! Az Osztrák-Magyar Birodalomban pedig az elnyert kisebbségi jogok, mind életben maradtak. A gyarmatosító, háborús ellenfelek talán éppen azok követelésétől való félelmében oszlatták fel a “példamutató birodalmat”, és bűntették példátlan módon –békeszerződés címén – a legsúlyosabban a birodalom részét képező Magyarországot. Ami nyilván, előbb-utóbb, történelmi jóvátételre jogosította és jogosítja fel!
S a 20. század történelme mégsem adott esélyt mindmáig, sem a magyar államnak, sem a magyar nemzetnek. Csoda-e, hogy az első világháború után a Trianonban meghozott döntés, s az azt megerősítő, második, a Párizsi Békeszerződés is a magyar etnokulturális közösség, nemzet szétszakítottságának s a magyar nemzettudatnak és politikának – mindmáig – Trianon-trauma címen egyik legneuralgikusabb pontja?!
De mit akarnak, akarhatnak még a magyarok a Trianon-trauma rendezése címén? – kérdik még azok az időközben felbomlott, de történelmi érdekeltségükben megmaradt, fragmentált utódállamok is, akik a két békeszerződés értelmében és feleiként már nem léteznek állami entitásként (Jugoszlávia, Csehszlovákia és Szovjetunió), hogy a trianoni egészben megmaradt, utolsó európai utódállamként létező Romániáról ne is beszéljünk! Illetve, éppen ez utóbbi esetében kell beszélnünk, hogy az érintett Trianon-tételnél maradjunk. Mert a Trianon-traumát nemcsak mi hordozzuk a lelkünkben, hanem a román többségiek is. Mindig rezdül a lelkük s félelem és bizonytalanság szorítja torkukat, valahányszor szembesülnek velünk s mindazzal, amit eddig elművelhettek, vagy akár, ha csak ránk gondolnak is. S a velünk szembeni magatartásuk fő érzelmi mozgatói is innen, ebből erednek.
S erre most elég például a Román Tudományos Akadémia, 80 személyből álló csoportjának legutóbbi – a független és oszthatatlan, román nemzetállamot féltő s mereven kitartó- nyilatkozatára gondolnunk! Még akkor is, ha egy másik – jóval kisebb és a történelmi realitás talaján álló – csoportja, az előbbi állásfoglalása s annak tartalma ellen is nyilatkozott! De aligha a mi védelmünkben és segítésünkre!
Kapcsolódó cikkek:
LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű
