Kónya-Hamar Sándor: TRIANON 1O1 (SENKID?! BARÁTOD?!)

   „Nemzet Európa szívében

               ki száz éve fekszel temetetlen

              feldarabolt testeddel

             évszázada vérzel szüntelen

             esti s reggeli nap pírjában

             nyílt sebként tátongsz Európán

             (…)

             Viharokkal tépett magányos cédrus

             ki Európát védted századokon át

             vad tatárok és oszmánok áradata elől

             még ma is zúgnak a harangok délben

            bár hangjuk már nem kondít lelkiismeretet

            belevész London  Párizs hazug zajába

            (…)

           Hol vannak igaz barátaid..?”

          (Konrad Sutarski : Trianon, 2O19.XII.27.)

Millenium után s egy újabb millenium előtt, érdemes elgondolkozni azon, hogy ha a politika előtti nemzeteszme, és a politikai nemzet eszméje egyenrangú szereplője nemcsak a szellemi, de a politikai küzdőtérnek is, akkor, – egy ezerszázéves keresztényállami, európai jelenlét után,- a továbbiakban a politikai akaratképzést, s majd a nemzeti összakaratot, csupán szóval-szóban képviselni aligha lehet. A nyílt beszédet, szóbeli igazmondást s a szavakkal való tiltakozást, egy megcsonkított nemzet életében tettek kell, hogy kövessék! Mindenekelőtt a szavakkal is megtehető, eddigi hallgatást feltörő tettek!Kónya-Hamar Sándor: TRIANON 1O1 (SENKID?! BARÁTOD?!)

Mert birtokában vagyunk annak az életszentségnek, mely ezerszáz éven át rendíthetetlen erőt adott az élni akaráshoz, – s az nem volt más, mint a hit és remény ikerpárja. Hitünk a sorsunk volt, reményünk pedig a sorsunkra kitűzött zászló, – s ezt az egyidejű ikerséget, kereszténységünket nem tudta megtörni semmiféle történelmi csapás és változás. Mert a Szent István-i kereszténység felvétele óta, ugyanaz a keresztényhit és remény éltette és tartotta meg ezt az immáron jövőbe néző nemzeti közösséget. Pedig a magyarság a 20. század legszomorúbb nemzeteként érkezett meg a 21. századba. De megérkezett!- lehagyva nem egy legyőzőjét, túlélve vígasztalan múltját, de megértve annak tanításait, tapasztalatait, rátalálva végre összetartó eszméjére, Kárpát-medence-i hivatására, mely úgy ragadhatja magával nemzetünk lelkét, összeillesztő lendülettel, ahogyan zsoltárok szövegét veszi szárnyára a himnikus dallam. S amikor a nemzeti sors tartalma is abból telítődik és válik szenvedélyessé,- amitől mindegyre megfosztani akarják-, egyértelművé válik a Szent István-i eszme örökségének az az intése, mely szerint: nem szabad hallgatni arról, ami enyhítésre váró fájdalmunk, még ha keresztényi fogantatású és rendeltetésű is.

Az a fájdalom pedig nemcsak a saját fájdalmunk, mert mindaz, ami Trianonnal megtörtént, s aminek hétköznapi következményeivel a jelenben is szüntelenül találkozunk, nemcsak a magyarságot ért csapás volt, amelynek következtében darabokra tört a Kárpát-medence, – minden földrajztudós és geopolitikus által méltatott-, természetes egysége (politikai, gazdasági, és adminisztratív értelemben is!), hanem súlyos veszélybe került, és az  tart ma is, az európai összefogás eszméje és lehetősége, mely Kelet-Közép-Európa (újra)integrációjával talán újra napirendre kerül és rendeződhet.

Trianon olyan  fókuszolt fájdalmak forrása lett, amilyeneket csak Muhi, Mohács és Világos után ismert meg a magyarság. Csakhogy a Muhi- pusztai vereség után mégis a Trogir szigetéről visszatérő  IV.Béla király következett, Mohács után a magára találó Erdély aranykora, Majtény után a MáriaTerézia-féle barokk, és Világos után a hatvanhetes kiegyezés. És Trianon után?!

Csonkán-kifosztva-megalázva, újra független és önálló Magyarország (aki minden oldaláról önmagával határos!), de megszakadt egy nagymúltú európai állam ezeréves életfolyamata, és minden harmadik nemzettársunk az utódállamok kormányának elnyomott és megfélemlített alattvalója lett. Majd a második világháború: a Don-kanyar, a párizsi békeszerződés (diktátum), a másodszor is elvesztett Erdély, Felvidék, Délvidék és Kárpátalja, és bennük a leszakadt nemzetrészek kálváriája, a szocializmus kínpadjára vonszolt kereszténység megpróbáltatása- kifosztása, majd a rendszerváltás után a tehetetlen felemásság toporgása..!

És következett a 21. század első Trianon ellenes lépése, törekvése: a magyar státustörvény elfogadása és elfogadtatása, alkalmazása. A Psalmus Hungaricusból lehetett tehát, az első Saltus Hungaricus! Hiszen a nemzeti összetartozás első törvénye újra igazolhatja, hogy ha lelki és kulturális közösségként kitartottunk, akkor újra jogi és politikai közösség lehetünk, – úgy, ahogy a keresztényi úton Szent István elindított! S ha ezért növekedhet is a haragos felzúdulás, az sem baj!-, legyen csak minél nagyobb a zaj!- annál inkább ismertté válik legalább három millió magyar elszakítottsága, szétszórtsága!

Mi viszont tevékeny akarással, építő hivatkozással, visszatekintő és előre néző tisztelettel kérünk újraegyesítő békét és életet Trianon öröksége helyett! Hiszen nyoma és történelme mégiscsak az életnek van! A történelem pedig nemcsak a háborúk története, de legyen a béke öröksége és akarata is, s nem csak , mint eszme! Ám kockázat és áldozat nélkül, ez aligha lehetséges, tehát mindkettőt vállaljuk!

S ha vállalja, újra lelket kap ez a nemzet! Mert a magyarság legnagyobb szövetségese, az áldozat angyala újra Kárpát-medence fölé száll,- és fölénk nyitja, tárja szárnyait, hogy erőt adjon azoknak, akik a nagy , és már nem hiábavaló áldozat meghozatalára és bemutatására készülnek!

Hiszen a Szent István-i keresztény nemzet életművéhez nemcsak tündöklése, nemcsak bukása és kényszerű tetszhalála, de feltámadása is hozzátartozik-, éppen a legnagyobb keresztényi érték valóra váltásával!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)