KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Kónya-Hamar Sándor: HATALOM VAGY SZOLGÁLAT? – Beszélgetés Szőcs Gézával, az erdélyi magyarság sajátos politikájáról

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Az európai kultúra történetéből számos jelenkori példa is bizonyítja, hogy író és politikus kétfajta szerepe nem összeférhetetlen, jóllehet az irodalomnak is és a politikának is megvannak a maga összetéveszthetetlen követelményei és szabályai. Mégis egyértelmű, hogy lehetetlen a politikában írónak, s az irodalomban politikusnak megmaradni. Még akkor is, ha valaki esztétikailag megfogalmazott szövegeivel kíván politikai véleményt mondani. Ez Közép-Kelet-Európában, a kommunista diktatúra és az ellenzék hiányának idején másként nem is lehetett, csak bízva abban, hogy minden belső változás kezdete és csúcsa éppen a kultúra. A történelmi fordulat után viszont vitathatatlanná vált, hogy az egykori államfogalom helyét elfoglaló nemzetfogalom szempontjából író és politikus véleménye és státusa valóban összeférhetetlen. Hiszen a nemzet, mint fogalom politikai egység kérdését jelenti az egyik, és kulturális-nyelvi összetartozás gondját a másik számára. S mindkét esetben fölcserélhetetlenül fontos a profizmus állandó megnyilvánulása.

Talán ez a józan felismerés a meghatározó Szőcs Géza esetében is, aki átlépve egykor a hatalommal köthető kompromisszum lehetőségein, az ellenállás olyan sajátosságait vállalta föl, melyek a romániai szellemi szabadságharc egyik kiemelkedő jelentőségű képviselőjévé tették őt. Emiatt 1986-ban ellenzéki, politikus íróként kénytelen elhagyni az országot, az 1989-es fordulat után viszont író-politikusként tér haza, s vállal kisebbségi politikai megbízatásokat.
De hogy a továbbiakban – hatalom, író és politikus viszonyában – mennyire az előbb említettekről lehet szó, az kiderül az itt következő beszélgetésből.

 

– Egykori disszidensként közvetlenül szenvedhetted a hatalmat, ma viszont változott jellegű közvetlenséggel szemlélheted és élheted, mint jelenséget, mint viszonyt. Tehát mi az, amit a hatalom – mint szó és fogalom – számodra jelenthet?

– Én azt hiszem, hogy a hatalom, ahogyan azt mi használjuk, bizonyos kelet-európai tartalmakkal és módon telítődött fogalom. Egészen biztos, hogy Svájcban a hatalom szó mást jelent az egyszerű állampolgár számára. Nem beszélve arról, hogy mit jelent a hatalmat, vagyis a kormányzást gyakorló tisztviselők számára.

– De hát ott polgárok alkotják az államot. És nálunk ez még nem így van…

– Nálunk, szerintem a legfőbb különbség az, hogy – és beszélgessünk most egy kicsit a pártállami időkről – a rendszer, tehát az államforma, a társadalom megszervezésének a módja és technikái azonosultak a hatalommal. Ez a két fogalom átfedte egymást. Tehát a szavazó és kiszolgáltatott állampolgár már akkor szembekerült a hatalommal, amikor a legkisebb állami hivatalnokkal is kapcsolatba került. A hatalom mint hatalom sugárzott a képernyőről, a médiából, a munkahelyi viszonyokból, a társadalmat fegyelmező erőszakszervezetek jelenlétéből, és ez egy olyan példátlan függőséget, másutt feszültséget eredményezett az egész társadalom tudatában, hogy abból, mint frusztrációból, a mai napig sem tudott kigyógyulni. Voltak, akik megpróbálkoztak a túlkompenzálással, és ily módon igyekeztek az anarchia fele eltolni a társadalmi viszonyrendszert… Nos: még mindig nem talált magára a társadalom, olyan értelemben, hogy nemcsak kialakítani, de még elképzelni, modellálni is képtelen egy olyan irányított struktúrát, amely a működéséhez nélkülözhetetlen funkciókat biztosítaná – anélkül, hogy ez a struktúra eluralkodna, egészségtelenül túlburjánzana rajta. Ez egy olyan anomália itt nálunk, ami részben összefügg a sajátos romániai társadalmi munka- és vagyonelosztási képpel. Erről írtam volt egy tanulmányt – úgy emlékszem 1988-ban – ,amiben azt fejtegettem, hogy Romániában a hatalmi viszonyok fenntartásában és reprodukálásában érdekelt hányada a társadalomnak sokkal, de sokkal jelentősebb, mint bármelyik kelet-európai államban. Tehát a rendőrség, titkosrendőrség, hadsereg, az állami adminisztráció és a pártoligarchia együtt – ezek családtagjait és rokonságát is beleszámítva – nem 3-4-5%-ot tesznek ki, mint mondjuk, Lengyelországban, hanem két számjeggyel írható értéket. Én, nyilván hozzávetőleges becslési módszerekre szorítkozva, 20% körülire, de 20%-ot meghaladó értékekhez jutottam, ami még akkor is, ha lefele kerekítünk ezeken a számokon, azt eredményezi, hogy a társadalom egy jelentős, számban is nagyon jelentős hányada érdekelt az államrend – ami egyenértékű volt a hatalommal – fönntartásában. És ennek a rétegnek – azt is mondhatnám, hogy osztálynak – a kezében volt a hatalmi monopólium minden eszköze. Románia, illetve Ceausescu ugyanis egy sajátos végletet valósított meg. Kezdeném egy másik véglet körülírásával. Ott, ahol a megtermelt javakat majdnem egészében visszajuttatják a társadalomba, és csak nagyon keveset fordítanak egy kontrollapparátus fönntartására, ott egy olyan képlet áll elő, hogy magas az életszínvonal, viszont nagyon kicsi a lehetősége a társadalom ellenőrzésének, netán fegyelmezésének. Mondhatom, talán nincs is szükség a társadalmat fegyelmezni, ha egyszer az életszínvonal magas és a közérzet jó. Ilyen típusú berendezkedést találunk például Dániában vagy Costa Ricában, ahol elenyésző a rendőri meg a katonai apparátus, az illető társadalom militarizáltsági foka. Minimális, és a rendőri funkció is épphogy csak létezik. Na most, ha ebből a pólusból indulunk ki, fokozatosan azt látjuk: ha elveszünk a társadalomtól, elveszük a társadalomtól az általa megtermelt javak egy részét azért, hogy létrehozzanak egy olyan apparátust, amely ezt a társadalmat könnyen ellenőrízheti, akkor egyre valószínűbb, hogy erőszakos rendőri és katonai módszerekkel a társadalmat kézben tudjuk tartani, de annak is nő a valószínűsége, ahogy – az életszínvonal csökkenésével – nő a feszültség, tehát nő annak a valószínűsége, hogy erre egyáltalán szükség lesz. Dániában nem nagyon valószínű, hogy szükség lenne a társadalmat – a fönnálló konstelláció szemszögéből nyilván – erőszakos módszerekkel ellenőrízni. Ahol viszont a feszültség nő, és éppen amiatt nő, hogy egyre több rendőrt kell eltartani, ott egyre valószínűbb : egy adott pillanatban igenis szükség lesz ennek az apparátusnak a bevetésére. Ettől paradoxális ez az egész összefüggésrendszer. Nos, Ceausescu ezt a másik szélsőséget, tehát ezt a másik pólust valósította meg., mondjuk Dániához képest. És ahol a társadalomtól a maximumot veszik el a megtermelt javakból, maximálisan a lehetséges legnagyobb hányadot, ott a társadalom a létminimum körül vegetál, viszont van egy rettenetesen túlfejlesztett, túlburjánoztatott 20% a társadalomban, amely a másik 80% fölött állandó ellenőrzést végez. S ha igaz ez az elméletem, akkor ebből következnie kell annak is – és sajnos, következett is – , hogy egy politikai fordulat nem elegendő ennek az egész társadalmi viszonyrendszernek az átalakításához.

– Valóban, mert a mostani romániai valóság is ezt igazolja.

Pontosan, mert hiába állt be egy valós politikai fordulat 1989 decemberében, később az visszatért… Mondhatni ugyan, hogy beállt egy fordulat, s úgy tűnt, ez a bizonyos hatalmi ellenőrző osztály, ez a haszonélvező kaszt megzavarodott, és kiejti a kezéből a hatalmat. De ami már néhány héttel a rendszert megrázó konfliktus után megmutatkozott, és azóta erősödik, az, sajnos, alátámasztja az elméletemet. Mert jól látható : az egykori hatalmi párt képes volt sorait rendezni, és újra megkaparintani a társadalom fölötti ellenőrzést, ezúttal parlamentárisnak álcázott eszközökkel. Olyan eszközökkel, amelyek emlékeztetnek a nyugati parlamentáris demokráciák működésére, de tartalmilag kiürült, formális eszközökről van szó…

– Melyeket a nacionalizmus eszményével próbálnak feledtetni…

…vagy pedig egyenesen a visszájára fordultak emiatt ezek az eszközök, amelyeknek a demokráciát kellett volna szolgálniuk. A demokrácia, azt hiszem, mindenelőtt a pluralizmust jelenti és a toleranciát, a másság iránti toleranciát, tehát semmiképpen a többség uralmát, sőt rémuralmát a kisebbség fölött. Azt jelenti, hogy a többség képes együttélni alternetívákat hordozó pluralisztikus struktúrákban a kisebbséggel. Képes együtt létezni azzal. S ehelyett itt a román parlamentarizmust úgy értelmezik, hogy aki többséget szerzett egy olyan választáson, amelynek a korrektségéhez nagyon is sok kétség férhet, azzal olyan győzelmet aratott, mellyel a legitimitását is megszerezte annak, hogy politikai akaratát keresztül vigye az egész társadalmon. Ilyen riasztó példa erre Kolozsvár, ahol pár ezer plusz szavazattal olyan személy került a polgármesteri székba, aki azt gondolja : annak a pár ezer plusz szavazatnak a birtokában joga van számottevő választó táborral szemben is érvényesítenie diszkriminatív politikai akaratát. És itt most nem a tartalmi kérdéseket vizsgálom, hogy mire irányul ez az akarat. De a tényt, hogy valaki egy minimális szavazattöbblet birtokában azt hiszi: a maga minimális többségével elnyomhatja a kisebbséget, természetesen politikai kisebbséget értve ezen. Nos, itt zárójelhez tartozik szorosan, amiről beszélünk, de hadd mondjam el: az előző választásokkal nem az a baj, hogy nem voltak – lebonyolításukat tekintve – esetleg korrektek. Amennyire én meg tudtam ezt ítélni, legalábbis Erdély nagyvárosaiban, amerre én megfordultam, ezzel lebonyolítása korrekt volt. Viszont az esélyegyenlőséget tekintve – és ez a mi társadalmunk másik rákfenéje – egyáltalán nem lehet összetéveszteni egy kormánypártot, egy kormányzó garnitúrát s annak esélyeit egy ellenzéki párt esélyeivel, hiszen a központi médiákat annyira dominálja, annyira kisajátította a hatalom, hogy egyszerűen lehetetlen kommunikációs csatornát találni bármely szervezett politikai erő részére a társadalom fele. Az ellenzék csakis az írott sajtón keresztül képzelhette el ezt (amelynek megvannak a maga hátrányai), mert a televizíón és a rádión keresztül ez majdnem lehetetlen volt. Márpedig tudjuk, hogy melyik a legjelentősebb tömegbefolyásoló eszköz.Tehát, addig, ameddig Romániában információs monopóliummal fog rendelkezni a mindenkori vagy bármikori államhatalom, addig megvan minden esélye arra, hogy túlnyomó politikai befolyását megőrizze, s hogy ez a hatalmi struktúra fennmaradjon. Mert egyrészt alulinformáltak így a tömegek, másrészt az a nagyobb baj, hogy nemcsak tájékozatlan ez a tömeg, hanem félretájékoztatott is. Rálátása nincs a fontos tényekre, és ráadásul hamis ismeretei is vannak, amelyek továbbra is játékszerévé teszik azoknak a politikai erőknek, amelyek évtizedekig élvezett és gyakorolt hatalmukat továbbra is meg kívánják őrízni.

Ez is érdekelheti:  Kézbe vagy nyelvre? – avagy a ferences Tóth Damján az Oltáriszentség ellen

– Ezért történik az egykori ellenzék és ellenállók lejáratása is, gondolok itt a lengyel Adam Michnikre s a cseh Václav Havelre ugyanúgy, mint a romániai s az erdélyi magyar disszidensekre…

– Nálunk a hatalmi harc egyik jellegzetes eszköze a politikai mimikri. Ez abban a pillanatban – most én inkább a romániai esetekre utalnék – megmutatkozik, mihelyt a társadalom előtt hiteles személyiségeket, – különösen ellenállókat – fölmutatunk. Akkor egyik napról a másikra az állítólagos ellenállóknak valóságos inflációja jelenik meg azzal párhuzamosan, hogy a valódi ellenállókat és a valódi értelemben vett hiteles személyiségeket lejáratják. Nézzük csak meg, mi történik Doina Cornea és Tőkés László esetében. Az már nem is elegendő, hogy szerepüket minimalizálják. De megjelenik a volt rezsimmel állítólag szembefordult, és azzal konfrontációt vállalt figuráknak egész serege, s a társadalom elfogadja őket, miközben azt sem érti, mi is történik itt tulajdonképpen. Ez nagyobb léptékben olyanszerű, mint ahogy a mostani választáson legalább száz párt is indul. Ez nemcsak atomizálódási tünet. Ebből a száz pártból – meg merem kockáztatni ezt a becslést – több tucatot azért hoztak létre, hogy megzavarják a választókat, és a tehetetlenség, a hiábavalóság érzetét ébressze bennük az, hogy itt egy reménytelen dolog eligazodni. Elmesélnék egy érdekes példát. Amikor úgy tűnt, hogy a Demokratikus Konvenció (Conventia Democratica) nem használhatja – a belőle kivált Nemzeti Liberális Párt vétója miatt – ezt az elnevezést, hogy Demokratikus Konvenció (CD), fölmerült: ha már változtatnia kell a nevén, mert esetleg a törvény is erre kötelezi, akkor legyen az új név Egyesült Demokratikus Konvenció (Conventia Democratica Unita), mert hiszen csak egy betűt kell hozzátenni a már ismert betűcsoporthoz ( CD+U). A CDU a kontinuitást is jelenthette volna. De mielőtt ezt a Konvenció eldönthette és megtehette volna, már megalakult egy törpe pártokból álló miniatűr pártszövetség, s éppen a CDU nevet sajátította ki. Hát ez is mutatja, hogy itt nálunk semmi sem szent. Tehát, ha az ellenfél bármilyen értéket is felmutat, azt azonnal dömpingbe fullasztják. S van még erre egy érdekes példám. Egyszer egy krimiben olvastam: valaki föladott egy borítékot valamelyik lap szerkesztőségének címére, s küldeményében törvénytelenségeket leplezett le. Azok pedig, akik érintve voltak ebben a dologban, és számukra egyben veszélyt is jelentett a levél tartalmának nyilvánosságra hozatala, úgy védték ki ezt az akciót, hogy azonnal hasonló tartalmú, de zagyva levelek százaival árasztották el az illető szerkesztőséget, akik egy idő után viszont már arról voltak meggyőződve: az egészet csak egy grafomán őrült teheti velük, hiszen már kihámozni sem lehetett, hogy valójában mi is történik, és miről is van szó. Hát nálunk is egy ilyen társadalmi méretű ködösítés folyik, s a valós értékek emiatt elvesznek az álértékek és az értékimitációk áttekinthetetlen dzsungelében. Legyen szó egy személyiségről, egy politikai gondolatról vagy akár egy politikai pártról.

– S akkor most, ilyen kontextusban érdemes-e romániai magyarként politizálni? Azaz, érdemes-e magyarnak lenni Romániában? De maradjunk az első kérdésnél. A politizáló magyar értelmiségre milyen politikai távlatok várhatnak, és egyeltalán érdemes volt-e politizálni eddig?

– Kezdeném mégis azzal a kérdéssel, hogy érdemes-e magyarnak lenni Romániában. Ha a polgári társadalmakban szokásos eredményességi és érvényesülési igényeket tartjuk szem előtt, akkor a válasz valószínűleg az, hogy nem, nem érdemes. Mert nyilvánvaló: egy romániai magyar másodrendű állampolgár, és az is marad. Egy romániai magyarból soha nem lesz ebben az országban, mondjuk, belügy- vagy hadügyminiszter. Ez egyébként nem is lehet becsvágy, mert olyan magas valami egy erdélyi magyar számára, hogy mégcsak becsvágy sem lehet. Noha Finnországban például egészen normális az, hogy valaki svéd asszony létére is finn hadügyminiszter lehet. Nálunk ez elképzelhetetlen. És ezt azért említem meg, mert nyilván ez a legmetaforikusabb példája annak, hogy bizonyos érvényesülési pályák előttünk zárva vannak. De ezt nagyon jól tudjuk, s a bölcsőtől a koporsóig végigkíséri ez az egyszerű ember életét, és nemcsak azét, aki netán hadügyminiszter akart volna lenni, hanem azét is, aki – mondjuk – hallatlan nehézségek árán tanulhatott anyanyelvén. Nem akarom elmondani mindazt, amit amúgyis tudunk, csupán azt jelezni, hogy egy folytonos háttérbe szorítottságot eredményez, és azt a felismerést is, hogy nem érdemes magyarnak lenni Romániában. Ugyanakkor nagyon érdekes az, hogy az erdélyi magyarság még mindig a közösségi és spirituális értékektől a leginkább áthatott magyar népcsoport. Ez a sajátos és tulajdonképpen negatív helyzet olyan belső értékek kitermelődését tette lehetővé, amelyek kétségkívül belső tartást kölcsönöznek ennek a közösségnek, amely belső tartás igen sok más nemzeti közösségből hiányzik, még az anyaországi magyarságból is. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a mai társadalomnak van egy nagyfokú elbizonytalanodása: a fiatal generációnak ma nagyon nehéz eldöntenie akár Romániában, akár Németországban, akár máshol, hogy hol is a helye, és melyek a helyes politikai célkitűzések stb. Emiatt egy olyan belső bizonytalanság és tanácstalanság van ebben a generációban, amely az erdélyi magyarságból hiányzik. Számunkra teljesen világos, hogy milyen képletben játszunk (és milyen) szerepet. Egy erdélyi magyarnak nem kell azt megtanítani, és nem kell neki morfondíroznia vagy töprengenie azon: melyek is azok az értékopciók, amelyek meghatározzák az életét. Ez az első pillanattól kezdve világos, és tulajdonképpen ez teszi lehetővé, hogy ez a közösség hallatlanul hátrányos helyzetben mégis eredményesen tudjon együttgondolkodni. Szóval, ha azt vizsgáljuk, hogy az erdélyi magyarság az elmúlt két és fél évben tudta-e akaratát érvényesíteni a RMDSZ révén, a válasz az, hogy nem nagyon. Bizonyos esetekben, sőt bizonyos fontos esetekben igen, de mégsem ez volt a jellemzője a helyzetnek. Ugyanakkor, és ez tagadhatatlan: az, amit az erdélyi magyarság politizálása jelentett, az egy olyan respektust váltott ki az egész román társadalomban, s a magyar társadalomban is, hogy annak aztán a maga rendjén öntudati szintű fontossága van. Az egyetlen koherens, következetes és stabil politikai erő ebben az egész térségben mi voltunk. Ezt még a marosvásárhelyi kongresszuson elmondtam. Szememre is hányták, irigyen és acsarkodva. De Koszovótól Kamcsatkáig valóban mi vagyunk az egyetlen stabil politikai erő. S az azóta eltelt idő ezt csak megerősítette. Közben széthullott a román kormánypárt is, s most folynak, illetve most kombinálódnak a magyar kormánypárton belül is azok a viszonyok, amelyek előbb-utóbb, úgy tűnik, elkerülhetetlen krízisbe fognak torkollni. S még sorolhatnám. Tehát az erdélyi magyarság egyedülálló politikai életmű létrehozójának tudhatja magát. Miközben ezekben a posztkommunista társadalmakban törvényszerű jelenség az identitáskeresés, a politikai identitáskeresés, mely belső és identitási konfliktusokat válthat ki. Ezekben a társadalmakban hosszú ideig nem volt lehetséges bizonyos kollektív akarat megfogalmazódása. S most, amikor erre lehetőség nyílik, akkor derül ki, hogy ehhez egyfajta rutin is kell. És tulajdonképpen ez az oka a lengyelországi, magyarországi, romániai stb. politikai földrengéseknek. Hogy nincs egy olyan tapasztalat, amely kollektív akaratok, csoportakaratok és csoportérdekek kulturált érvényesítésének a technikáit szavatolhatná. És ezért egyedülálló a Romániában élő magyarság politikai teljesítménye, mert képes volt olyan technikák kidolgozására, amelyek egységes politikai akaratot hordoznak. Bámulatraméltó ez a teljesítmény, mert a közvetlen hatásfokát, a közvetlen eredményét tekintve, kezdettől reménytelen vállalkozásnak tűnt. Nagyon jól tudtuk, hogy ebben a parlamentben olyanok az erőviszonyok, amilyenek, és soha nem fogunk tudni semmilyen fontos kérdésben ellentétes akaratot érvényesíteni a kormánypárttal szemben. De mégis jelen voltunk ebben a parlamentben, és azt hiszem, a világ egyetlen pártja vagyunk, amely működik, és tisztában van azzal, hogy soha nem fog tudni kormánypárttá lenni. Ez még akkor is igaz, hogyha majd valamelyik kormánynak szüksége lesz a mi szavazatainkra. Elképzelhető, hogy kapunk néhány államtitkári vagy akár egy miniszteri tárcát. De ez nem jelenti a kormányzásban való aktív és tényleges részvételünket. Tehát mi egy olyan párt vagyunk, amelyik soha, de soha nem kerülhet kormányra domináns helyzetben, legfennebb függő helyzetben, de remélem, hogy ez nem következik be. Én éppen emiatt vállaltam szerepet az RMDSZ-ben, mert az öncélúsága, a reménytelensége, a valós hatalom megszerzésének nullaesélye volt az, ami engem vonzott. Az, hogy én tudhattam azt, hogy nem azért küzdök, mert nekem személyes céljaim vannak; tudtam, hogy belőlem sohasem lesz sem miniszter, sem miniszterelnök. És ezért nem vállaltam én politikai szerepet máshol, például Magyarországon. Azért sem, mert lehet, hogy egy adott pillanatban hatalmi helyzetbe kerültem volna, és pontosan ezt szerettem volna elkerülni. De itt árnyaltabban kellene fogalmazni. Mihelyst egy eszme s egy eszmehordozó csoport megszerzi a hatalmat, a csoport számára az eszme átértékelődik. És ebben a folyamatban nem akartam én részes lenni. Ezért örültem, hogy egy olyan pártban lehetek vezető, amelynek nincs esélye megszerezni a hatalmat.

Ez is érdekelheti:  Amikor majd Magyar Péter megkapja az Oscar-díjat...

– De ez mennyire béklyózta – mint politikai eszmét képviselő csoportot – az RMDSZ vezetőit, vagy éppen azt az érdek- és közképviseletet, amelyet mint politikai alakulat meghirdetett és fölvállalt?

– Ellenkezőleg, nem béklyózott, sőt lehetségessé tette azt, hogy reál-, tehát az úgynevezett kis reálpolitikai megfontolásoktól függetlenül maradhasson konzekvensnek egy programhoz.. Mert a legtöbb párt, amelyik bekerül a hatalmi vonzáskörbe, előbb-utóbb revideálja vagy adaptív módon átértelmezi saját programját, azért, hogy lássa: mit kell abból megőrizni, és miről kell lemondani, ahhoz, hogy hatalomra kerülhessen. Nekünk, akik, ugye, a hatalom vonzáskörétől távolabb esünk, ilyen belső kompromisszumokat nem kellett kidolgoznunk.

– A parlament – munkája kezdetén – nyilván egészen más volt, mint most, tevékenysége befejezése előtt. Gondolod, hogy az eltelt két és fél év alatt a RMDSZ-parlamentiképviselők politikai gondolkodása hitelt nyert, s ennek köszönhetően az RMDSZ is nőtt akár a kormánypárt, akár az ellenzék szemében? Az ilyesfajta érdekképviseletnek lehet-e esélye, van-e jövője?

– Nézd, mi tulajdonképpen az esélyét teremtettük meg annak, hogy egy kedvező politikai konstellációban az erdélyi magyarság többet vívhasson ki az őt megillető elementáris jogokból. Tulajdonképpen nekünk a szerepünk csakis ennyi volt. Hogy egy politikai iskolát kijárjunk, és ha olyan helyzet áll elő Romániában, társadalmilag és politikailag egyaránt, melynek közepette az erdélyi magyarság fölértékelődik, akkor a kedvezőbb lehetőségekkel azonnal élni tudjon. Ez volt a mi munkánk értelme, az erre való fölkészülés. Igényeink, helyzetünk valós felmérése és valós igényeink artikulálása. Ez volt a mi feladatunk, és az utánunk következőké pedig az, hogy megtalálják azt a pillanatot, amikor ezek az igények perfektuálhatók.

– Ez már az elképzelt civil társadalom és hatalom viszonyától függ. Romániában pedig a civil társadalom polgárság nélkül…

– Romániában akkor lesz valós demokrácia, amikor megerősödik középosztály. Majdnem azt mondtam: amikor létrejön a középosztály, a polgárság. Hiszen a polgári, civil társadalmat csak olyan társadalom képes létrehozni, melynek erős a középosztálya. De Romániában, sajnos, a polgárság még gyenge, majdhogy nem létezik. Éveknek kell eltelnie, sőt félek, évtizedeknek ahhoz, hogy a civil társadalom létrejöhessen. S nekünk azt a periódust kell kivárnunk.

– A vásárhelyi kongresszus záróbeszédében, illetve a megválasztásodat követő köszönő beszédedben említetted az RMDSZ keretében idézőjelesített hatalom fogalmát. Manapság újra hatalmi harcról rebesgetnek. De hát, aki az RMDSZ-ben vezető szerephez jut, miféle hatalom részese lehet?

– Senki sem juthat semmiféle hatalomhoz. Hiszen ebben a szervezetben, melyet én végig pártként emlegettem – de jól tudjuk, hogy valami egészen másról van szó – nem lehet azokkal az eszközökkel élni, amelyekkel minden egyes párt él, például a belső pártfegyelem és a koherencia megerősítéséért. Nevezetesen például nem lehet leváltani senkit sehonnan. Emiatt elképesztő gondokkal kellett szembenéznünk. De nekem ez tetszik, én örülök, hogy olyan pártnak vagyok a vezetője, amelyben senkit sem lehet leváltani. Semmilyen más, tehát a szó klasszikus értelmében hatalmat jelentő helyzet vagy lehetőség nem adatott meg az RMDSZ-vezetőknek. Én akkor ezt elmondtam, éppen a kongresszust záró sajtóértekezleten, mert már emlegették a hatalmi harcot. De hát miféle hatalomról van szó? Arról a hatalomról, hogy egyikünket vízilónak nevezik, másikunkat pedig vöröskáposztának és meggyűlöltetnek a románsággal? S hazaárulóknak, kiirtandó káros elemeknek tartanak?

Ez is érdekelheti:  Stoffán György: Nagypéntek - 2024...

– Egykor vállaltad a hatalommal való nyílt konfrontációt, elhagytad az országot, majd a fordulat után visszatértél, hazajöttél. Megválasztottak a RMDSZ főtitkárának, majd politikai alelnökének, beküldtek a szenátusba. Mindenképpen kulcspozícióba jutottál és meghatározó szereped volt, melyből, mint a sajtóban, nyilvánosan tehát és baráti beszélgetésekben is többször kifejtetted, szeretnél visszavonulni. Csalódott vagy?

– Dehogy vagyok!

– S akkor mi az igazság?

– Én azért vagyok elégedett, mert részt vehettem ennek az imént említett politikai életműnek a létrehozásában, amit az erdélyi magyarság politikai életművének tartok. És bennem a belső elégtétel forrása soha nem egy eredmény, hanem az, hogy képes voltam, és képesek leszünk arra a helytállásra, amely eredményt hozhat! Ha képesek voltunk, akkor az eredmény elmaradása legfönnebb véletlen vagy idő kérdése. De ha nem leszünk képesek helytállásra, akkor eredményre egyáltalán nem számíthatunk. Én ezért érzem magam elégedettnek, mert a legkisebb kétség sem merült fel bennem soha egy pillanatra sem azzal kapcsolatban, hogy jól tettem-e, hogy hazajöttem. Amikor én Romániába visszatelepedtem, már néhány nappal a marosvásárhelyi események után voltunk. Legkésőbb a marosvásárhelyi események időpontjában mindenki számára világos lehetett: nem lesz itt könnyű a menet. De akkor, 1990 tavaszán, úgy éreztem, hogy itt van szükség rám, olyan volt a helyzet. Azt remélem és azt föltételezem, hogy ma már más a helyzet. És bennem semmiféle csalódottság, sértődöttség nincsen. Én örülök, hogy hazajöhettem, és boldog vagyok, mert azt tehettem, amit tettem. Ma is ugyanazt tenném. Azért vállaltam ezt a hallatlanul nehéz életformát, s ami ezzel együtt járt, mert belső késztetés irányított végig. Ezért is hoztam meg azokat az áldozatokat, melyekről nem illik beszélni egyetlen politikusnak, egyetlen közéleti embernek sem. De lehetetlen itt mégis nem elmondanom ezt: én úgy éltem az elmúlt két és fél évben, hogy a családommal csak órákra lehettem együtt. Te is tudod, hétköznapokon Bukarestben, hétvégén valahol máshol voltam, és ez jelenthette Sepsiszentgyörgyöt vagy Strasbourgot, vagy ha éppen Kolozsvárt, akkor is nemegyszer elvontak a sokszor éjfélbe, hajnalba nyúló gyűlések, tanácskozások. Én csak vendég voltam itthon. Ez volt a legnagyobb áldozat, de erre is azt mondom, hogy megérte.

– Igy fogalmaz, aki nem hatalomra, de szolgálatra jött haza..?

– Igy, de ezt én nem mondhattam ki.

– Csakhogy, ha visszavonulsz, mi lesz közhasznú szándékoddal? És mi lesz politikai elveiddel, elképzeléseiddel, melyeket az RMDSZ is fölvállalt, és azokra alapozott is? Vagy azok már a politizáló „elit” kategóriájának a tartozékai?

– Többször is elmondtam már, ezek nem politikai, de morális és etikai elvek. Az pedig, hogy visszavonulni szándékozom, hát ez volna a normális. Mert én íróként nem abban a hiszemben jöttem vissza, hogy nekem mindvégig kötelességszerűen vállalnom kell a közéleti szereplést. De ha újra meggyőződöm arról, hogy rám ismét szükség van, akkor újra elvállalom akár a parlamenti, akár a politikai szereplést. Ha még egyszer egy olyan helyzet adódik, mint amilyenről beszéltem.

– Ami pedig az „elit” politizálást illeti: hát hol van itt az „elit”, hogy az elitpolitikusokról ne is beszéljünk?! Van ugyan két-három személyiség, akire a politikai megbízatás ráruházható, de egyébként… Különben éppen a politikus szakgárda hiánya miatt vállal politikai szerepet az író, a költő, az újságíró, a tanár, a mérnök, a közgazdász és sokszor a pap is. S máris felmerül a gyanú: az említettek méltóképpen képviselhetik-e választóikat, vagyis a néptömeget? Talán,, mert az erdélyi magyarság tudatában egyfajta, kettős demokrácia ötvözete él. Az egyik a képviseleti demokrácia volna, melyben jól-rosszul, legitim vagy vitatható módon megválasztott képviselőkre ruházzák az érdekképviseletet. A másik a részvételi demokrácia – a svájci például -, melyben minden fontos döntést a tömegre, úgymond a népre bíznak. Az RMDSZ-ben a választói és beleszólási jog egyaránt igényelt, ezért is nyom mindent agyon a politikum. De, ha a képviseleti demokrácia útját választjuk – márpedig úgy tűnik – , akkor én is Deák Ferenc érvét vallom, melyet a Kossuth-tal való, kiegyezéskori vitában mondott ki : a nép nem azért választja meg képviselőit, hogy legyen akiknek tanácsot adjon, hanem hogy azoktól tanácsot várhasson. Persze, ebben az értelemben éppen az elitpolitikusokról volna szó, arról a nemzedékről, mely még csak alakulgat nálunk. A mi körülményeink között, pillanatnyilag, a politika fogalmán kívül eső emberanyagot kell politikával foglalkoztatnunk, hiszen senki sem készült erre. De a továbbiakban elengedhetetlenül fontos a politikusnemzedék fölnevelése, s én ezért mindent meg fogok tenni. Mert elveinket éppen ennek a nemzedéknek kell szakszerűen, pontosan megfogalmaznia és érvényesítenie is. S én is csak akkor lehetek újra csupán író és költő.

 

(U.I. Ez a kuriózumnak is beillő interjú Kolozsvárt, még 1992. szeptember 13-án  készült.. A későbbiekben Szőcs Géza önként megvált minden politikai és közéleti szerepétől, és valóban „újra csupán író és költő” szeretett volna lenni. Ezért még Magyarországra is áttelepedett, s ott próbált kiadni irodalmi hetilapot (A Dunánál), miközben a Bukarestben megjelenő Orient Expresszt, s a Nagyváradra áthelyezett Erdélyi Naplót is éltetni próbálta, és működtetni hírügynökséget és könyvkiadót  is (Erdélyi Híradó)  stb.

Nem sokáig, mert a Horn-kormány bennfenteseinek s az RMDSZ korrifeusainak, olykor együtt vagy összefogva, az volt az érdekük, s ezért mindent elkövettek, hogy elképzeléseinek és törekvéseinek keresztbe tegyenek, s életét egyszerűen ellehetetlenítsék. Elegendő most csak mindazt felemlegetni, hogy utólag milyen pénzsikkasztási rágalmaknak vetették alá. S hogyan igyekezett az RMDSZ akkori elnöke is személyesen közbeavatkozni és megakadályozni, (már az Orbán-kormány ideje alatt), a Duna Tv Alapítványának kuratóriumába és felügyelő bizottságába való kinevezését, mármint „csak egy egyszerű erdélyi költőét”, (éppen az elnöki szerepében regnáló másik erdélyi költő), ami nyilván, hogy nem sikerülhetett, sőt, a későbbi Orbán-kormányokban már államtitkári, illetve kormánybiztosi, és miniszterelnöki tanácsosi kinevezést is elnyert. Miközben valóban, mindvégig megmaradt, a politika bugyrait is megjárt, költőnek és írónak!

És éppen erről szerettem volna, közvetlenül a földi életből való távozása előtt, faggatni, elbeszélgetni vele újra arról, hogy az anyaországi belpolitikában való közvetlen részvétele, szerepe mennyire változtatott egykori meggyőződésén („inkább szolgálat, mint hatalom! Sőt a hatalomban is a legjobbat szolgálni!”), hiszen a közbeszédben és médiában már nem egyszer érte olyan felelősségre vonó támadás s alaptalan rágalom, még halála után is („mit  keresett s akart ez a magyar politikába is betörő, pénzéhes erdélyi kalandor?!”), melyekre temetésekor, búcsúbeszédében éppen a miniszterelnök válaszolt kegyeletteljesen, s a leghatározottabban.

2020. október 13-án küldtem el, újonnan megfogalmazott s ilyen témájú kérdéseimet, melyekre pótolhatatlanul, – örök veszteségünkre, s bánatunkra, sem költőként sem politikusként!- a világjárvány áldozataként, már nem válaszolhatott!

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kapcsolódó:

“Kedves Anyaországi Magyarok!” – egy erdélyi magyar levele

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük