KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Kónya-Hamar Sándor: "Fehérkönyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról"

Kónya-Hamar Sándor: „Fehérkönyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról”

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Nincs és nem is lehet a népeknek olyan bűne, hogy békeszerződéssel vagy a hatalom erejével jogvesztésre ítéltessenek

 

Volt és legyen európai az erdélyi magyar universitas!

– Az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriája –

 

Az universitas a X. századi Studium Generale-ból (melynek eredeti célja a fennmaradt ókori szellemi kincsek összegyűjtése, rendszerezése és egységbe foglalása volt) a reneszánsz kezdetén nőtt ki, és legfőbb garanciája mindig függetlensége és szabadsága volt. A tudomány eredeti és egyedüli demokráciájából adódóan sem öröklődött, sem kívülről hozott rangot nem vett tekintetbe. Az universitas nem adott diplomát, nem biztosított állást, hanem csupán tudományos fokozattal ékesítette az arra érdemeseket. És bizonyította, hogy nem a helyi és időviszonyok befolyása alatt álló politikai magatartásától függ az ember vagy valamely társadalom etikai magatartása, hanem fordítva, az etikai értékeszmékből következő szabályok érvényesítésétől függ minden politikai magatartás. S ha Európa ez ősi keresztény igazságát mindenkoron szem előtt tartották volna, akkor az újkorban Spenglernek sem kellett volna megállapítania, hogy Európa hanyatlása akkor kezdődött, amikor a civilizáció elnyelte a kultúrát. Ezt a megállapítást ma már azzal kell kiegészítenünk, hogy a politika érvénytelenítette az etikát. Márpedig az európai ember örökérvényű eszméje szerint: az igazságnak, jóságnak, és a szépségnek érvényesülnie kell az emberi társadalmak keretei között.

Európa igazi nagy kalandja: az emberi értelem hozzámérése az isteni végtelenhez s annak megismerése a gondolkodás eszközeivel és fegyelmével. A Karoling-művelődéspolitika írástudóinak latin tudása viszont éppen az akkori európai műveltséget jelentette, s így az nem Bizánc, hanem Párizs és Bologna felé vezetett. És Párizs és Bologna az utánuk kialakult többi egyetemmel alkotta meg azt a szellemi közösséget, amit európai kultúrának nevezünk. Mert az egyetem érdeme és műve, ahogy a gondolkodás eszközét, a tudás hatalmát a XIII. század végére élménnyé tette Európában. Ahogyan a stúdiumok során „pogány bölcsességgel” a görög, a római és az arab-zsidó tudományt a nyugati teológiába beleépítette.

Az egyetemek mellett jelentős szerep jutott az újraélesztett ókori görög, „platóni akadémia” európai változatainak s velük együtt a humanista értelmiségieknek is. (1462-ben Cosimo de’ Medici Ficinónak ajándékozza careggi villáját a platóni akadémia újraindítására. 1463-ban Nicolas Machinensis modrusi püspök emlékei szerint már működött Vitéz János nagyváradi püspök „Körös-parti Athénje” és „Európai-hírű könyvtára” is. De a humanisták akadémiai gondolatát képviselte Janus Pannonius, Galeotto Marzio, és maga Mátyás is, a humanista magyar király, akik közvetlen kapcsolatban álltak az első itáliai akadémiákkal.)

Az akadémiai gondolat a XVI–XVII. században Erdélyben is más értelmet nyert: az egyetem szinonimája lett, mely nemcsak megteremti és fenntartja, hanem szüntelenül gyarapítja, fejleszti a nemzeti tudományt és nemzeti kultúrát, ugyanakkor fenntartja és ápolja azokat a kapcsolatokat, melyek az európai jelenlétet is biztosítják. Az erdélyi protestánsok, Európa-zarándokok tanulmányaik színhelyéül sohasem universitast, hanem akadémiát említenek. Ám az egyetem is (mely tanár-tanítvány viszonya) és az akadémia is (mester és követői) végeredményben az universitast jelentette, mely a tudás intézményesítésének lett a szimbóluma. Egyetem pedig azóta létezik igazán, amióta Jean de Meung és Boethius méltán állította, hogy a tudással felruházott és társadalmi elismertségét azzal megszerző értelmiség jelent és ér annyit, de akár többet is, mint egy herceg, vagy akár a király. És Roger Bacon nemcsak felismeri, de meg is fogalmazza: a tudományt, a tudást csak közös munka eredményezheti, s az pedig csak ott lehetséges, ahol az egyetem universitas.

Makkai Sándor (református püspök és erdélyi író) ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Az universitas eredetéből következik, hogy a tudományegyetem kizárólag az igazság szolgálatában áll, s annak megismertetése illetve annak gyakorlati alkalmazása a célja… Az universitas a tudomány birodalmát, a szellem, a történelem és a természet titkait csak erkölcsileg erős kutató előtt tárja fel. Mindig tiltakoznia kell az ellen, hogy működését technikai fogások gyakorlati oktatására silányítsák, hogy a tudományt aprópénzre váltsák és ezzel erkölcstelen politikai célok szolgálatába állítsák.” Ezen megállapítás igazságát akkor méltányolhatjuk igazán, ha felfedezzük az elmúlt 88 esztendő minden idevágó küzdelmét, amelyeket az erdélyi magyarság szellemiségéért, azaz fennmaradásáért vívott – véres háborúk és számító, romboló pacifizmus közepette is. Külön jelentőséggel bír ez, ha már az Erdélybe is betört bizánci kultúra nem tűr meg idegen szellemet maga mellett, még akkor sem, ha az éppen Európa felé mutat.

Ám Erdély szelleme, mégha némi késéssel is, évszázadokon át tükörképe volt a civilizált Európa eszméinek, felekezeti és társadalmi gyakorlatának. A mérce ma is Európa. S a kérdés jogos: hány Erdély létezett? Ahány Európa?

Ilyen értelemben viszont Erdély története mindig sajátos képletet jelentett Európában. Három etnikai közössége, négy magyar történelmi felekezete lehetővé tette a nyugat- és kelet-európai kultúra érintkezését és metszését, miközben történeti fejlődése, társadalmi berendezkedése és államrendszere révén mindig is Európa volt. Az is sajátos, hogy Erdély éppen az Oszmán Birodalom politikai terjeszkedése alatt, tehát a török hatalom árnyékában jutott el az önálló állami létig. De ezáltal nemcsak a magyar állameszme letéteményesévé, hanem a magyar kultúra legfontosabb mentsvárává és fejlődésének gócpontjává vált. Mindez pedig a Habsburg Birodalomba való beépülésével, majd a román államba való tagolódásával is igaz maradt. Az erdélyi identitástudat gyökerei tehát még a középkorba nyúlnak vissza, de a XX. századig, sőt a XXI. században is érvényesen jelen vannak. Immár az identitás és öntudat párhuzamában.

1526-ban, a mohácsi vész után, éppen a török-oszmán fennhatóság és hódoltság nyomása alatt, a magyarság és keresztény európaiság Erdélyben válik először ikerfogalommá: és lesz sajátos erdélyi feladat vállalni a magyar sorsot és európai hivatást a maga teljességében. Erdély históriájának ez a fejezete alkotja az erdélyi egyetemi törekvések előjátékát, és közben az 1557. évi tordai országgyűlésen, egész Európában először, kimondja a négy recipiált felekezet  (római katolikus, református, lutheránus, unitárius) egymással szemben álló híveinek a teljes lelkiismereti és vallásszabadságát, s 1568-ban gyakorlatba is ülteti azt. Ez önmagában hitújítással ért fel, és ennek legerősebb eszközei és támasza éppen az iskolák, egyetemek alapítása, az anyanyelven történő tanítás, oktatás, képzés, és az anyanyelvi könyvnyomtatás elterjesztése volt.

Ez is érdekelheti:  Stoffán György: Elkezdődött…

 Erdély XVII. századi művelődésében  igencsak nyomot hagyott a késői humanizmus, a reformáció megújuló irányzatai viszont a modern európaiság értékeit, s ezáltal a szellemi kibontakozást érlelik. S e két irányból olyan erdélyi tudományosság alakul ki, mely meghatározza a későbbiekben iskolák-kollégiumok gyarapodását, a külföldi iskoláztatás fokozottabb támogatását és az itt honos anyanyelv felkarolását, valamint a tudományos élet és a közélet szorosabb kapcsolatát, ugyanakkor ezek viszonyulását az európai szellemvilághoz, illetve az onnan jövő hatások befogadását. A fejedelmi Erdély és Európa között megmaradt és mindvégig létezett a kulturális és politikai kapcsolat.

 Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz a törekvéshez, amelynek jegyében a XVII. században az anyanyelvű oktatás csupán művelődési programot jelentett, az a XVIII. század végére viszont már politikai jelszóvá alakulhatott.

A kolozsvári egyetem XIX. századi történetét az Erdélyi Múzeum megalapítása is befolyásolta. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulása az 1848–49-es szabadságharc után az erdélyi magyarság sikerült erőpróbája lett, mely e tudományegyetem felállításának megfelelő tudományos és történeti hátteret biztosított.

Az 1872-ben alapult egyetem, melyet a padovai egyetem elsőként üdvözölt és ismert el, tíz év alatt főiskolából valódi egyetemmé lett. 1888 júniusában az intézmény képviseltette magát a bolognai egyetem 800 éves jubileumán.

Az egyetem első negyedszázada a konszolidáció és fejlődés korszaka volt. Ferenc József király 1897 november elsején „az erkölcsösség és a tudományok eredményes művelése és terjesztése terén betöltött huszonötéves működése alkalmából” végre kiadta aláírásával és pecsétjével megerősített alapító-, illetve kiváltságlevelét, amely az állandóság biztosítéka, és ezzel az egyetem jogot nyert arra, hogy belépjen a tudományok európai intézményhálózatába.

1918 november 11-én az egyetem Kari Tanácsa elhatározta, hogy „az ország és hazai tudomány és kultúra védelmében több nyelven emlékiratot intéz a külföldi egyetemekhez, a békekongresszus tagjaihoz, az igazság és igazságosság barátaihoz, hogy megértesse a magyarság Kárpát-medencei hivatását, a felekezetekkel és nemzetiségekkel, elsősorban a románokkal szembeni, mindenkori mérsékelt magatartását.”

1919 májusában a román katonaság erővel elfoglalta az egyetemet. Az ellenállásnak még a lehetősége sem merülhetett fel. Hiába mondta félszájjal Nicolae Iorga professzor: „Nem azért szereztük meg Erdélyt, hogy mások egyetemeit felszámoljuk, hanem hogy létrehozzuk a sajátjainkat.” Ez túl kevésnek bizonyult, s az 1872/XIX. törvénycikkelyben foglaltak szerint az örök időkre alapított egyetemnek Kolozsvárról távoznia kellett. Az európai közvélemény pedig a passzivitás politikájának legszomorúbb igazolása volt.

Ekkor fogalmazza meg Réz Mihály (egyetemi tanár) ma is érvényes érveit a kolozsvári magyar egyetem ügyében és védelmében, Octavian Goga román kultuszminiszterhez intézett nyílt levelében, melyet a cenzúra nem engedett közölni.: „Magyar egyetem csak Kolozsvárt lehet és ennek teljesen autonómnak kell lennie. Azt mondják, a magyar egyetem a magyarság nagy politikai ereje. Ez igaz, mert a tudás, szorgalom, munka, fegyelem és becsület eredménye s ez képezi a társadalom erejét. És mindezt meg akarják tiltani nekünk? A kérdés valójában az, akarják-e Erdélyben élni hagyni a magyarságot?” Ezt dolgozta fel részletesen és tudományos igényességgel Gaal György A Ferenc József Tudományegyetem és előzményei. Az erdélyi magyar felsőoktatás kezdeteitől 1919-ig című fejezetben.

Az erdélyi magyarság Trianon után kisebbségi, európai kisebbségi sorsra jutott, és meg kellett találnia fennmaradásának lényegét: saját szellemi életének és kultúrájának fenntartó erősségét és alapját. Tehát – saját politikai és gazdasági önállóság hiányában – a saját nemzeti hagyományain nyugvó szellemi és erkölcsi alapokat, melyekről mindig távolabbra kellett tekintenie, magasabbrendű, egyetemesebb, a humánum magaslatait jobban megközelítő és mélyebb emberi kultúrát kellett megteremtenie. Erdély szellemi fennmaradását szépen szemlélteti Makkai Sándor megfogalmazása: „Az erdélyi lélek, mely a Bethlen-kollégium ablakából egyenesen a heidelbergi egyetem ablakába nézett, már századokkal ezelőtt megsejtette hivatását, amely egyben túlélésének is titka volt.” Ugyancsak ő jelentette ki elsőnek, hogy kisebbségi sorsban „Nem lehet!” sem élni, sem remélni. Hiszen a kisebbségi sors a XX. és a XXI. század Európájában is annyit jelent, hogy nem lehet embernek lenni. A kisebbségi sors legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének nem szabadna eltűrnie. Mert el lehet viselni a szegénységet, de lehetetlen a változás reménye nélkül mind fokozottabb mértékben érezni és hordozni az idegenséget, a szellemi értelemben vett hontalanságot, egy olyan lelki ellenségesség atmoszféranyomását, mely kiközösíti a kisebbséget az emberélet tevékeny közösségéből. Így vezet végül a kisebbségi sors politikai tehetetlensége erkölcsi tehetetlenségbe. Aki pedig Erdélyben maradt, az egyáltalán nem ahhoz igazodott, hogy a kisebbségi sors politikai lehetetlenség.

Mert a bajokat nem tolerálni, hanem megoldani kell. A megoldáshoz pedig hozzátartozik, hogy toleránsnak a többségnek kell lennie a kisebbséggel szemben, és nem fordítva. És ez napjainkra is érvényes. Hiszen az európai felvilágosodás eszméiből Erdély legelőször a tolerancia gondolatát és elvét tette magáévá. A tolerancia ma is európai érték, mert emberi magatartás, politikai norma és ideológia, mely a nemzetiségek egymás iránti tiszteletét, a különböző nyelvek használatát és méltányolását, a hazafiság és világpolgárság kölcsönös feltételezettségét, a gondolatszabadságot és a meggyőződés iránti tiszteletet írja elő. Különösen a második világháború utáni időszak Európájában.

Ez is érdekelheti:  Kézbe vagy nyelvre? – avagy a ferences Tóth Damján az Oltáriszentség ellen

1944 októberében a front elérte Kolozsvár határát. Az egyetemi tanács akkor azonos, angol és orosz nyelvű ismertetőszöveget jelentetett meg Erdély magyar egyeteméről: „Nem láthatjuk előre a jövőt, de ebben a nagy átalakulási időszakban kétségtelen, hogy a demokrácia elveinek megfelelően, minden nemzetiségnek joga van saját egyeteméhez. Következésképpen bármilyen hatalom is jöjjön, az erdélyi román egyetem mellett Erdély nagyszámú magyarságának is kell, hogy egyeteme legyen.” S hogy valójában mi történt, azt elemzi konok következetességgel és tudományos pontossággal Csetri Elek a könyv két fejezetében is: A felsőoktatás sorsa az impériumváltáslkor, illetve A felsőoktatás a kolozsvári egyetemen 1940-től 1945-ig címűekben.

Európában e természetesnek tűnő igény és szükséglet látszott megvalósulni azzal a fordulattal – a békeszerződés előjátékaként -, hogy 1945-ben megszületett Kolozsváron Erdély negyedik magyar egyeteme, a Bolyai Egyetem (1945–1959), melynek sorsát, kálváriáját, immár a XX. század európai körülményei közepette, jelen kötetben megjelenő írások ecsetelik részletesen, okfejtően és hitelesen (Balázs Sándor két írása: A Bolyai Egyetem 19451959 között, illetve az Egyetemegyesítés leple alatt felszámolás).

Ami pedig az 1959 és 1989 közötti elsorvasztási politikát illeti, azt a következő idézettel érzékeltethetjük a legdöbbenetesebben: „ A történelem a Bibliától kezdve tanúsítja, hogy a hódítók asszimilációs törekvései azonosak: üldözd és fojtogasd a megszállottak anyanyelvét, vádold és marasztald el múltjukban és történelmükben, rombold szellemi hagyományait, hogy gyermekei nemzedéke ne kapjon mást, mint bűntudattal terhelt ködös szellemi örökséget. Foszd meg kultúrájának forrásaitól és értelmiségétől, tűzdeld tele lelküket kisebbségi komplexusokkal. Így számára két lehetőség nyílik: vagy nem leli helyét a hazában és kivándorol, vagy megalkuszik, s így másodrendű állampolgárként a magát történelmileg elhivatott és kikiáltott elit kiszolgálójává válik.” És valóban, hiszen ha már nincs anyanyelvű egyetemi oktatás, akkor értelmét és igazoltságát veszíti az anyanyelvű középiskola, s a továbbtanulás lehetőségeit (az érvényesülés társadalmi és szakmai esélyét) szem előtt tartva, a továbbiakban az elemi iskolákról is lemondhatnak a kisebbségi szülők. Az anyanyelv használatát való erőszakos tiltásra, hadd álljon itt még egy eklatáns példa: az 1980-as évek közepén a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum ballagási ünnepén, végzős magyar diák, magyar szülők és tanárok, diáktársak és a hagyományosan magyar ünneplő közösség előtt, magyar költő (Ady Endre) magyarul írott versét csak román fordításában mondhatja el. S ha nem ezt teszi, az érettségi vizsgáról is letilthatják.A Somai József és társai által leírtakból (A magyar felsőoktatás elsorvasztása) tudhatjuk meg részletesen és statisztikai adatokkal is bizonyítva mindazt, hogy mindössze harminc év alatt miért lehetett oly nehezen ellenállni a hivatalossá tett román nagynemzeti asszimilációs politikának.

Az 1989 utáni, RMDSZ által fölvállalt egyetempolitika buktatóit és vergődését, a látszólagos részeredmények eléréséért vállalt sziszifuszi munkát pedig ugyancsak Somai József mutatja be kronológiai sorrendben és aktuális politikai kontextusban (Kísérletek az önálló magyar felsőoktatás újraindítására 1990 után).  

Szót kell ejtenünk viszont azokról az egyetemalapítási kezdeményezésekről is, melyek nem kevés és hézagpótló sikerrel jártak, még akkor is, ha nem állami, hanem felekezeti magánegyetemekről van szó. Miután, 1990 után közvetlenül, nagyon hamar kiderült, hogy hiú ábrándnak bizonyul az a remény, miszerint az erdélyi magyarság jogos igénye egy autonóm, állami magyar egyetem megteremtésére, vagy az elvett egyetem és intézményrendszer visszaszerzésére a demokratikus román állam keretében gond nélkül megvalósul¸egyházaink vezetése , s itt elsősorban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsára gondolunk, azonnal döntött és cselekedett. Igy már 1991-ben döntött a Sulyok István Református Főiskola (Nagyvárad) beindításáról, mely kezdetben a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet keretében működött, és az 1995/1996-os tanévben kibocsátotta első (vallástanár) végzőseit. Az 1999. július 1-én megjelent tanügyi törvény egyértelművé tette, hogy az önálló magyar állami egyetem létrehozására belátható időn belül nincs lehetőség, ezért az Igazgatótanács ismét lépett, és létrehozta a Pro Universitate Partium Alapítványt, mely viszont még az év októberében kimondta a Partiumi Keresztény Egyetem beindítását. Ez az egyetem jogi személyként, alapítványi magánegyetemként, törvénybiztosította egyetemi autonómiával és hangsúlyosan egyházi háttérrel kezdte el, 2000.december 6. óta hivatalosan is, működését. 2000 márciusában Kolozsváron bejegyezték a Sapientia Alapítványt, s annak kuratóriuma 2001 őszétől, Kolozsvári központtal és Marosvásárhelyen valamint Csíkszeredában működtetett karokkal létrehozta az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet (EMTE). A két egyetem alapítványi magánjellegű, s mindkét alapítványt az erdélyi történelmi egyházak hozták létre, és anyaországi költségvetési támogatással működik. Az egyetemek létrehozásakor egyértelmű prioritásként szerepelt a magyar tannyelvű egyetemi képzés kiépítése olyan szakterületeken, ahol ez hiányzik az állami képzésből. Jelen pillanatban akkreditációs elismertetésük folyik (mely részben sikerült is). Tény pedig, hogyha mindkét egyetem világi jellegű intézménnyé válik is majd, feledni azt nem lehet, hogy létrejöttüket és működésüket az egyházaknak, illetve a magyar állam pénzügyi támogatásának köszönhetik alapvetően, és erre szükséges időnként mind  a politikumot, mind a közvéleményt emlékeztetni.

Mert a romániai magyar kisebbség politikai vezetői nem tudták mindmáig azt sem  elérni, hogy az egykori magyar alapítású egyetem (Ferenc József Tudományegyetem) helyett létrehozott magyar tannyelvű román állami egyetem (Bolyai Egyetem) ma is érvényes jogfolytonosságát elismertessék.

Az 1996-os parlamenti választások, és az RMDSz kormánykoalícióba kerülése után, amikor újra terítékre került a Bolyai Egyetem  ügyének rendezése, a Babes-Bolyai Egyetem vezetősége úgy igyekezett feltüntetni az egykor „ egyesített”, de akkor már újra „közös” egyetemet, mint amely még Európa szintjén is érvényes „multikulturális egyetem” minősítést nyert, sőt a védekezés szándékán is túl, minden európai állam számára is modellértékűnek, s egyben a Nyugathoz való kapcsolódás biztos jelének, de az egyenjogúság bizonyítékának is tekinthetjük. S hogy ez mennyire így volt/van, azt Bodó Barna „”Egyetemépítés” a multikulturalitás jegyében” című tanulmányában veti szigorúan tudományos elemzés alá.

Ez is érdekelheti:  Levédia krónikása: Kompromisszumok

 A Bolyai egyetem ügyének immáron érdekessége, hogy 1945. december 24-ére a Magyar Népi Szövetség és magyar történelmi egyházak vezetői értekezletet hívtak össze, hogy megalakítsák a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesületét. Ez az egyesület ténylegesen Kolozsvárott (Nyugat-Európában és Budapesten már több mint egy évtizede) csak 2007 nyarán alakult meg és immáron bejegyzett és nyilvántartott jogi személy. Jelen kiadvány pedig elkezdett és vállalt munkájának első olyan dokumentuma, mellyel az európai közvélemény előtt nem egy új egyetemnek, hanem annak a régi kolozsvárinak az ügyét szeretné előmozdítani, melytől az erdélyi magyar közösséget kétszer is megfosztották, s amelyről viszont (múlhatatlan szükségessége és nemzeti jelentősége miatt) soha nem tud és nem fog lemondani.

Az eltelt 18 év alatt ezt a gondot az erdélyi magyarság parlamenti képviselete két törvénytervezettel is próbálta a román parlamentben megoldani. Koalíciós kormányprogramok tétele volt, kitűzött feladattal, nevesített közéleti személyekkel, parlamenti keretben és kormányzati szinten is. A politikai akarat hiányában viszont mindez meghiúsult. Mert a romániai magyar egyetem létrehozásának és megszüntetésének kérdése többségi oldalon, Románia külpolitikai érdekeinek jegyében értelmezett aktus volt. Világosan kimutatható, hogy amikor a nemzetközi politikában valamilyen számára kedvező döntést kívánt elérni, a magyarság egyetemével kapcsolatosan hangzatos ígéretek, olykor pozitív jogi lépések is születtek. Ez utóbbiakat később visszavonta, semlegesítette, átértelmezte az éppen aktuális – magyar kérdésben meglepően azonos módon: ellenségesen megnyilvánuló – hatalom. Magyar kisebbségi oldalon pedig a romániai magyar egyetem példa arra, hogy egy közel másfélmilliós közösség minden adódó alkalommal újra és újra felveti a számára létfontosságú, szimbolikus értékű intézmény építését. Nem adja fel a küzdelmet, annak ellenére sem, hogy a magyar közösség kulturális elitje tudatában van annak: az egyetem kérdése román oldalon egy külpolitikai kontextusú „húzd meg – ereszd meg” játék része, a románság nemzetépítő politikája a kisebbségek autonómiáját mind területi, mind kulturális értelemben kizárja.

A felek politikai harca eltérő szinten és eszközökkel folyik. A román hatalmi körök annyiszor tettek csalfa ígéretet az egyetem vonatkozásában, ahányszor ezt külpolitikailag szükségesnek érezték. A kisebbségben lévő erdélyi magyarság válasza, belpolitikai színtéren, némi alkudozás és köztéri tüntetések-tiltakozások révén történik, de lényegi eredmények elérése nélkül. Marad tehát a nemzetközi politika, azoknak az intézményeknek és testületeknek a tájékoztatása, amelyek hatással lehetnek a román belpolitika alakulására.

Ezért a Bolyai egyetem ügye az RMDSZ Európa Parlament-i képviselőinek is egyik legfontosabb feladata volt. Kezdeményezésükre 2007. június 18-án az Európai Parlamentben (EP) bejegyzést nyert a 61-es számú Írásbeli Nyilatkozat. Nevezett dokumentum határozottan elítéli a mindenkori román kormány elutasító és diszkriminatív magatartását az önálló állami magyar egyetem esetében, tudniillik Románia tagadja a magyar nemzetiségű állampolgárok adópénzéből is finanszírozható Bolyai egyetem helyreállításának lehetőségét.

A 61-es számú Írásbeli Nyilatkozat külön nehezményezte a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vezetőségének az önálló állami magyar egyetem beindításának lehetőségéhez való hozzáállását is. E testület az egyetemi autonómia mögé bújva megtagadja a román kormány által márpedig vállalt, a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettséget. A mindenkori román kormány pedig különféle intézkedések sorával hiúsította meg vállalásait.

E dokumentummal kapcsolatos tájékoztató munka kiegészítéseként a Bolyai-ügyben közmeghallgatást is szerveztek 2007. október 9-én az EP-ben. Ennek témája, célja, oka a kisebbségi oktatás és megoldatlan gondjainak napirendre tűzése volt. Közép-Kelet-Európa országai, s így Románia is, behozták az Unióba égető, rendezetlen kisebbségi gondjaikat, közöttük az oktatásét, és különösen a felsőoktatásét. A kérdés pedig éppen ezáltal vált egyértelműen az Unió megoldandó ügyévé és közös gondjává. Hiszen a Románia EU-csatlakozását megelőző országjelentések is a magyar felsőoktatás kérdését megoldatlan problémaként jelezték. Az egymást követő román kormányok pedig, a Parlament és az államelnök hivatalosan vállalták, hogy megoldják a nyilvántartott kérdéseket, de az ígéretek a csatlakozás után elfelejtődtek…

A meghívottak között voltak EBESZ-munkatársak, a Nemzeti Kisebbségek Főbiztosi Irodájának korábbi és jelenlegi csapattagjai, nyelvi, illetve kétnyelvűségi jogi szakértők, de a multikulturalitás sajátos területének független szakemberei, valamint mindennapi gyakorló tevékenységükben érintett oktatók is. Így a közmeghallgatás és az azt követő tanácskozás, a kreatív képzelet és az értő, megoldó szándék jegyében zajlott. A Bolyai egyetem ügyében bejegyeztetett, 61-es számú Írásbeli Nyilatkozat, bár nem vált az EP hivatalos állásfoglalásává, fontos és jelzésértékű az önálló állami magyar egyetemért folytatott közösségi küzdelemben: alkalmat nyújtott érdembeli, részletes tájékoztatásra, és sajátos módon felmérte, mekkora horderejű az ügy európai visszhangja. Azt pedig következetesen jelezte, hogy az építés küzdelmét minden közösségért vállalni kell. Mert megvalósítani egy célt és hozzájárulni az európai közös jövőhöz csak így lehet. Ugyanakkor egyértelműen kimondatott, hogy az erdélyi magyarságnak szüksége van, nemcsak jogosult az állami magyar egyetemre, ezért kitartóan igényli s követeli azt. Ezt bizonyítja és igazolja ez a tényfeltáró könyv is.

Fogadják és olvassák támogató megértéssel és európai szeretettel!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Ez is érdekelheti:

Kónya-Hamar Sándor: ÁLLAMI MAGYAR EGYETEMET!

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük