Kónya-Hamar Sándor: Az utolsó szobor (Acélmadár?!)
A Tamási Áron andezitből faragott síremlékművének elkészülte után, s a szekuritáté zaklatása közben,- közbeszéd tárgya volt a Korunk szerkesztőségében is, hogy – Szervátiusz Tibornak volt egy megvallott szándéka.
A használt, kicsorbult, több mint száz vídiafejű acélvésőnek – (melynek egy részét magamKónya-Hamar Sándor: Az utolsó szobor (Acélmadár?!) szállítottam, tudván, hogy ebben mások is segítik)-, sorsáról imigyen döntött:
Szoborrá formálja-hegeszti majd őket, s nem a farkaslaki emlékmű koronájaként, de a trianoni fájdalom emlékére!
Hogy valaha is nekifogott volna szándéka megvalósításának, nem tudom. De valahányszor, gyönyörködő pihenőre megálltunk Farkaslakán, az emlékmű és sír sétányán közelítve ez mindig eszembe jutott. S mitagadás, hiányoltam valamit, mindig hiányérzetem támadt, a „tonnás hegyibeszédet” többször is körbejárva.
S azóta is, többször eltűnődtem az emlék és gondolat fölött. Milyen szoborra gondolhatott, és miért tett le szándékáról? Vagy nem tett le? Csak a közbejött menekülés, az anyaországba való áttelepülés hiúsította volna meg?!
S egyszer őt is sikerült megkérdeznem, Tirnován Arid Vid szobrásztársa (már égi tömböket farag ő is!), még kolozsvári műtermében, abban a kerekdombi sarokházban. Nagyon belém nézett, s csak annyit szűrt ki fogai között: „Hogy te mikre emlékszel!” Többé soha nem találkoztunk.
Mire gondolhatott? Egy acélmadárra talán? A Firtos homlokának felcsillagozására, mely fölött egykor, Trianon idejében,- és Tamási szerint is, igen, itt Erdélyben „Énlaka fölött Firtos lova hátán, elaludt a Gondviselés”?!
Erdélyi emlékműre tehát mindenképpen, vagy minden szobrász utolsó szobrára?! De hiszen akkor…?! Akkor alkothatott-e volna tovább? Mert a csonka anyaországban – erdélyiek számára is érthetően -annyi léleképítő feladat és megbízatás várt még reá!? S mindazt becsülettel vállalta, és édesapja örökébe lépve, s a maga útját járva, tette is rendületlenül!
S most eljátszom a gondolattal és emlékkel, azzal az acélmadár-szándékkal, mely nekem is szinte rögeszmémmé vált. Mert lehet-e gyönyörűbb befejezése egy szobrászéletnek és pályának, mint elhasznált, megmaradt, utolsó szerszámait is szoborrá alkotni? Mint költő, ha utolsó szavaiból épít verset, akár egy madár utolsó íveléseként, mely után a földre sem zuhanhat vissza? Jelképesen és láthatatlanul, de átélhetően, átérezhetően nagyon!
Ám az utolsó szobor sohasem születhet meg, miként az utolsó vers sem! Csak készül, a szobrász élete és anyaga viszonyában, álmaiban, szándékában és kitartásában, de sohasem megvalósíthatóan, megszülethetően. S az utolsó nap utolsó órájában mégis ő viszi el e földi életből, emberi sorsból, s nem tudni hová. De visszatérhetetlenül!
Szervátiusz Tibort is megszületni vágyó, de megvalósíthatatlan „acélmadara” vitte el! S érezzük immár az ismeretlenbe való, de emlékünkben megmaradó együttes repülés csodálatos ívelését? Vagy elég, ha velünk maradt szobrait látogatjuk és csodáljuk meg?
Kolozsvár, 2021. április
Kiemelt kép: Szervátiusz Tibor (Nullahetegy.hu)