KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Kónya-Hamar Sándor: Autonómiánk létjogosultsága

Kónya-Hamar Sándor: Autonómiánk létjogosultsága

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

(Avagy miért éppen az autonómia? Válaszul az Európai Bizottság elvetemült gesztusára. Több mint egymilliószázezer támogató aláírás figyelmen kívül hagyására!)

Európai szinten a nemzeti-nemzetiségi kérdés, az etnikai többség és kisebbség viszonyának az ügye kikerülhetetlenül aktuálpolitikai szerepet kapott. A “közösségek közössége” alkotmányának kidolgozása, újragondolása során ugyanis már felmerültek a következő kérdések:

-hogyan lehet egy olyan jogi-politikai építményt biztosítani, amely a többség és kisebbség számára is elfogadható garanciákat jelent a nyugodt és kiegyensúlyozott együttéléshez?

– és hogyan lehet elfogadtatni azt a logikai alapot, mely egységet teremt és biztosít a többségi nemzet, nemzetállam és a kisebbségek polgárjogi státusa között?

Ez a két kérdés teszi félreérthetetlenné azt az igazságot, hogy még egy ideális demokratikus nemzetállamban sem elegendő pusztán a demokrácia kerete, a nemzeti kisebbségek kérdésének megoldásához, amennyiben nem terjed addig, hogy azok megteremthessék minden szinten, az autonómiájukat.

De miért éppen az autonómiájukat?!

Azért, mert a megteremtett autonómiák még soha nem játszottak olyan stabilizáló szerepet, mint napjainkban, mint Európában, azokban a régiókban, melyekben már megvalósultak. És azért, mert a nemzeti-etnikai kisebbségek problémájához kapcsolódó autonómia-felfogás kiindulópontja az, hogy a nemzeti-etnikai közösség létező entitás, amelynek más nemzeti-etnikai közösségekhez képest, más érdekei, más céljai vannak. Önrendelkezésre (autonómiára) azért van szükségük, mert a sajátos érdekeket és célokat csak saját maguk, a maguk által létrehozott, működtetett és ellenőrzött intézményeken keresztül valósíthatják meg. A nemzetállami önrendelkezés joga pedig, ezeket a szükségleteket nem ismeri el!

De melyek ezek a sajátos érdekek és célok? Másként fogalmazva: miben ragadható meg a nemzeti-etnikai identitáskülönbség? Nyelvi, kulturális, érzelmi jelenség-e, vagy ennél több, mondjuk gazdasági-politikai kapcsolatok hálózata is?

Nyilvánvaló, hogy az ilyen kérdésekre adott válaszok döntő mértékben fogják meghatározni a nemzetiségi önrendelkezés elvére alapozott autonómiatervezet tartalmát, s ennek megfelelően a szükségesnek tartott intézmények körét és jellegét. Ám az, aki mást keres az autonómia tartalmában, elméleti tényeiben és gyakorlatában, mint ami a lényege, az nem akar autonómiát. Pedig a modern demokráciában érteni kell és kellene, hogy a nemzeti és nemzetiségi közösségek mit akarnak, mit remélnek és mitől félnek!

Ez is érdekelheti:  Kézbe vagy nyelvre? – avagy a ferences Tóth Damján az Oltáriszentség ellen

Az erdélyi magyarság életében immár tételes és tényleges igazság: az egykori magyar állampolgárság, románná való megváltozása, egyeltalán nem jelentette az etnikai önazonosság megváltoztatását, mert az megmaradt magyarnak. A nemzeti önrendelkezés joga pedig a 21. században már polgárjogot nyert világszerte, és elismert alapelvvé vált a nemzetközi jogban. S ezt a jogot nem lehet másként értelmezni, mint az etnikai tagoltság mentén kialakuló közösségekhez kapcsolódó jogot a közösségi szuverenitásra.

Románia nemzeti államszervezési elvei viszont nem számolnak a román nemzeti többségtől különböző etnikumokkal. Azokat tehát eleve nem illesztik be- és kollektivitásukat sem – a nemzetállam szervezetébe (mint olyanokat), csupán szolidaritásukra számítanak, az újonnan módosított alkotmány szerint is, s az pont ezáltal nem bizonyulhat társadalmi szerződésnek. S ennek következtében, és a bizalmatlanság érvének állandósításával megteremtették az első-, a másodrangú stb. állampolgárságot, mintegy bizonyítva írásindító kérdéseink érvényességét. Ezért elfogadhatatlanok a többségi egytényezős magyarázatok. A csak az egy elvre építkező politikai gyakorlatot pedig úgy lehetne rendezően érvényesíteni többség-kisebbség viszonyában, ha:

  1. Vagy elismerik a kisebbségek nemzeti önszerveződésének jogát is, s így a nemzetállamból nemzeti közösségek állama lesz, vagy
  2. A többségi nemzet alkotmányos jogait is az etnikai nemzeti alapok helyett, állampolgári paradigmában fogalmazzák meg.

Mert nem lehet következetesen érvényesíteni – többségi szinten és arányban – a nemzeti elvet, míg a kisebbségektől azt követelik, hogy azok csak az állampolgári elvekhez tartsák magukat. Ez viszont azt is jelenti, hogy az állam és a kisebbségek viszonya is teljesen más, mint egy polgári jogállam esetében. Így igaz az, hogy az etnikai autonómia kétségkívül idegen elem egy polgári jogállam testében, míg ezzel szemben teljesen természetes következménye a nemzetállamot építő politikának. Mert az autonómiaigényeket éppen az asszimilációs nemzeti törekvések erősítik fel.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy immár a 21.század Európájában a nemzeti és kisebbségi autonómiaigény, emberkép, társadalom- és államfelfogás harmonizálása több ponton is gondot okoz. Kiindulópontként ezért éppen azt kellene elfogadni, hogy az etnikai autonómia jelentheti a különböző igazságok, elvek és érdekek számára a megfelelő, elfogadható kompromisszumot. Hiszen a kollektív jogok, a nemzeti önrendelkezés elvének és gyakorlatának elismerése nem fenyegeti, fenyegetheti az állam egységét és működőképességét! Pontosan azért, mert nemcsak a különböző közösségeket, de az egyént sem rendeli alá egyetlen etnikai meghatározottságnak. S mindez reálpolitikai racionalitás, melynek nem része sem a nemzeti mítosz, sem a nemzeti fóbia, mert azokat nem a történelmi realitások és távlatok határozzák meg. Realitás az, hogy jelen vagyunk ennek az országnak társadalmi, politikai, gazdasági életében. Ezt egyszerűen tudomásul kellene venni, és ezzel számolni is, s a nemzetiségi kérdéskörnek a legegyszerűbb megoldását is vállalni ezért.  Az pedig az autonómia rendszerének kezdeti megvalósítását jelentené. Az autonómia megvalósítása pedig olyan történelmi követelmény, mely már nemcsak valami köztudott, csak még el nem ért cél, de politikai-társadalmi feladvány, napirenden lévő európai feltétel és elvárás, melyet mind gondolatilag, mind gyakorlatilag nekünk kell megoldani, tartalmi és reálpolitikai értelemben is. De az is nyilvánvaló és bizonyos, hogy a politikai, jogi keretet éppen annak a nemzetállamot alkotni akaró többségnek kell biztosítania, akinek jogfosztó és sorvasztó nacionalizmusáról, és a mindenáron való asszimilációnkról egyidőben kell majd lemondania.  Mert, ami történelmi lehetetlenségnek bizonyult eddig, az kitartással s elszántsággal, és mindenfajta időtényezőnek és történelmi körülménynek a figyelembevételével, itt Erdélyben, mégiscsak megvalósítható lesz!

Ez is érdekelheti:  Dr. Téglásy Imre: Z, a zsidó dzsihádista?

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük