Kaslik Péter:„Szól a censor…”

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Kaslik Péter
„Szól a censor…”
Miért hiányzik Reményik Sándor Eta tankönyvéből?
„Szól a censor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked”
Reményik Sándor

Eta édesanyja, magányos budai lakásában, ereklyeként megőrizte Eta 1965-ben kiadott iskolai tankönyvét. Jó lenne Eta negyvenöt évvel ezelőtti, liláskék csomagolópapírral gondosan beborított egykori tankönyvéről egy nosztalgikus elbeszélést írni. Jó lenne ezt a leendő hangulatos írást Eta fiatalkori álmainak és titkainak leírásával aláfesteni, és azt az Eta tankönyvében szereplő magyar írók és költők ma is érvényes, a tizenéves diáklányok szívéhez szóló idézeteivel ellátni. Például ilyennel:
A határon túl vár a vőlegény,
A határon túl ég a szerelem,
De innen még a vámsorompó áll,
S a vámon túl a násznagy nem megyen.
Ó furcsa lakzi, furcsa, balga bál!
(Sárika repatriál)
A vers felolvasását követően, a tanár röviden ismertette volna a vers keletkezésének hátterét. Elmondta volna, hogy Sárika, a költő  közeli barátja volt, aki egy szomszéd városból való ifjúval járt jegyben, és már az esküvőt is kitűzték, amikor az országot szétszakították, és mennyasszony szülőhelye Romániába került, a vőlegényé pedig csonka Magyarországra. A vers arról szól, hogy Sárika így „külföldre” megy férjhez, és örökre elhagyja hazáját. Ennél a házasságkötésnél valóban Sárika jó barátja, a költő Reményik Sándor lett volna násznagy, de ő nem lépte át a határt. A tanár ezen a ponton a tantárgyak integrálásának jegyében kiterítette volna a térképet, és megmutatta volna, hogy hol van Erdély, és hol húzták meg a határt, és honnan hova megy el Sárika, most már véglegesen.  A tananyag kibővítése érdekében a tanár felhívta volna a diákok figyelmét arra is, hogy Reményik az ország szétszakításának e rettenetes időszakában a „vonatok nemcsak mentek, és vitték a magyarokat Erdélyből, hanem „vonatok jöttek is. Hozták  szerelvényszámra a tiszta magyar vidékekre a  román telepeseket. Ezen a ponton a tanár felhívhatta volna a diákok figyelmét Ignácz Rózsa: „Anyanyelve magyar” című könyvére.
Eta valószínűleg nagy szeretettel olvasta volna gimnáziumi tankönyvében a következő sorokat is:
Megkaptam és elolvastam mohón,
Nem egyszer ezt a kedves levelet,
Ezt a kedves,
Ezt a kemény erdélyi levelet.
És a sorok:
Apróbetűs asszonysorok
Úgy zengtek, mint a reformátorok,
Hajdan,
Üldöztetések irtó idején.
Valami nagy, végső népi remény
Izzott fel a sorok között ragyogva,
Valami múlhatatlanba-fogódzás:
„Tebenned bíztunk eleitől fogva!”
(Levél a györgyfalvi leánykonferenciáról) )

Amint mondottuk, jó lenne Eta liláskék csomagolópapírral beborított gimnáziumi tankönyvéről egyszer ezt a hangulatos írást megírni, de nem most, és nem a szóban forgó tankönyv alapján, mert Eta 1965-ben kiadott gimnáziumi tankönyvében a tizennégy éves diákok érzelmi világához közel álló, vagy érdeklődésük körébe tartozó idézetek nincsenek. Eta 1965-ben kiadott tankönyve az (akkori) Művelődésügyi Minisztérium irányításával készült, és azt az állami Tankönyvkiadó Vállalat adta ki. A tankönyv címe: Irodalomtörténet III. Rész az Általános Gimnáziumok IV. osztály számára.
Eta 1965-ben kiadott gimnáziumi tankönyvében a magyar történelem nem Emese álmával, és nem is a csodaszarvassal vagy Árpáddal és a hét vezérrel, és nem is a Szent Koronával kezdődik, hanem azzal, hogy Szamuely elvtárs 1919. május 31-én repülővel meghozta Szovjet-Oroszországból Lenin üzenetét és hét filmet „a bolsevizmus diadalmas fejlődéséről.”
Eta kötelező tananyagként előírt gimnáziumi „tankönyve” szerint „Az 1919-es dátum: a magyar szocialista művészet és irodalom megszületésének időpontja.” (3. o), s annak „emléke bennünk nemcsak megmarad, de nőve nő…” (Gábor Andor)
Az 1965-ben kiadott tankönyv szerint az 1919-ben megvalósult „Kultúrát a népnek!” elve a „budapesti munkások művészet iránti rajongásának szép pillanatit” jelenti. A „kultúrát a népnek” elve Kolozsváron ugyanakkor abban nyilvánult meg, hogy a vidékről feltódult románok fület tépő trombitaszó kíséretében, győztesekként táncolnak Mátyás király szobránál. Eta tankönyvében azonban az első világháború győzelemmel végződött, s az akkori „ifjú nemzedék” tagjai, köztük Révai József, irodalomtörténeti cselekedetet hajtottak végre azzal, hogy „az irodalom lenini pártosságának a gondolatát elsőnek viszik be a magyar irodalomba.”
Az 1965-ben kiadott könyv nem említi sem Trianont, sem a magyar 1956-ot. A könyv maga teljes egészében a szocialista hatalom létjogosultságának igazolásával küszködik, s a benne szereplő, vagy még inkább nem szereplő írók és költők jelenlétükkel, vagy távollétükkel a rendszer létjogosultságát igyekeznek bizonyítani. A könyv egy szót vagy utalást sem tartalmaz a határon túli magyar irodalomról, de még a határon túli magyarok létezéséről sem. Eta nemzedéke a magyarországi iskolákban a szocialista irodalom zörejétől annakidején nem hallhatta, hogy Erdély, a Felvidék, és a Délvidék még mindig harangoz a mélyben.
Az iskolai oktatásban a tárgyi tudás, a tartalom, nem önmagáért fontos. Az oktatás fő célja a diákok jellemének és önismeretének megalapozott és felnőtt korban is helytálló kialakítása, amelynek a tárgyi tudás csak eszköze. Magyarország történelmi múltjának ezzel a kiiktatásával a rendszer nemcsak a diákok önismeretének kialakulását helyezi hazug alapokra, de a rendszer saját magának is hazudik. Ismeretes, hogy a Tanácsköztársaság jórészt az első világháború magyar területi vesztességeinek a visszaszerzésének ígéreteivel jutott hatalomra.
Miért hiányzik Reményik Sándor neve Eta tankönyvéből?
Reményik Sándor erdélyi költőnk neve nincs benne Eta könyvében. Az 1972-ben kiadott kb. 3500 oldalas „Hét Évszázad Magyar Versei” című három kötetes kiadványban, az életében kiadott tizenegy verseskötet, és a külön kötetekben megjelent hetvennégy Végvári vers szerzője, Reményik Sándor mindössze egyetlen verssel szerepel.
Az 1963-ban, a Benedek Marcell által szerkesztett Akadémiai Kiadó: „Magyar Irodalmi Lexikon”-ja Reményik Sándorról szóló másfél oldalas bejegyzése (L. Gy. tollából) szűkszavú, rideg és hiányos. A Reményik Sándorról szóló bejegyzést, a költő egyetlen aránytalanul keskenyre vágott arcképe és négy verseskötetének a címlapja illusztrálja. Ugyanabban a kötetben a Radnóti Miklósról szóló hét oldalas bejegyzés több mint negyven képet tartalmaz. A hazáját és a magyar kultúrát szintén mélységesen szerető Radnóti Miklós biztosan nem igényelte volna ezt az aránytalan méltatást. A kör bezárul: a fenti Irodalmi Lexikon szerkesztője, Benedek Marcell a Tanácsköztársaság idején a Tanárképző Főiskola igazgatója volt. Etának, tehát azok a tanárok nem tanították Reményik Sándor költészetét, akiket Benedek Marcell tanított.
A fenti, „ki van benne, ki nincs benne” a tankönyvben, a lexikonokban, vagy az antológiákban nem is igazán a méltányosság szempontjából jelentős, hanem a fenti módon mesterségesen kialakított értékrendszer káros hatása miatt veszélyes, mert a magyar kultúra értékrendjének folyamatos rombolását, és a rendszerhez hű költők mesterséges kiválogatódását szolgálja. Reményik Sándor esetében ténylegesen kimutatható, hogy Reményik nem is igényelte, hogy lelkének titkos fiókjában kotorásszanak:

„……………..
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.”
(Végrendelet)

Ma már van megfelelő anyag Reményik Sándorról, ami azonban a nemzettudat terén nem pótolja az elmúlt évtizedek mulasztásait. Az, hogy ma a figyelmes és a különösen érdeklődő olvasó megtalálja a megfelelő anyagot egy tárgykörről, nem jelenti azt, hogy az el is terjedt és hatott is a köztudatban. Az elhallgatás, a negatívumok és hazugságok sulykolása a közösség egészét tekintve megteszi hatását. Reményik Sándor költészetét akkor kellett volna megismertetni és megszerettetni Etával, amikor fogékony volt rá.
Reményik Sándor verseiből az sugárzik, hogy nehéz ugyan, de jó magyarnak lenni. Reményik Sándor akkor szólalt meg, amikor a nemzetnek legnagyobb szüksége volt rá. Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: „Egy lángot adok, ápold, add tovább…” Ezt kellett volna, ezt kell megszívlelni.
Az 1965-ben kiadott tankönyv formális felosztása alapján Reményik Sándor a „Két világháború közötti korszak irodalma” fejezetbe tartozott volna. Reményik Sándor egyértelműen elutasította a fajelméletet, bizonyítható módon ellenezte az elszakított területek erőszakos visszacsatolását. Reményik Sándor hitt a Kárpát medence népei közötti békés együttélés lehetőségében, sőt mélységesen átérezte a Magyarországon lévő orosz hadifoglyok honvágyát és szenvedéseit is. „Petrovics ítél” c. versében határozottan és egyértelműen megállapítja, hogy a „Ki a magyar?” kérdéseiben a lélek a minden. Mindez, az igazi demokrácia meghatározása alapján sokkal több, mint amit a hirtelen kommunistává vedlett, s államilag elismert akkori magyarországi írók és költők legtöbbje felmutathatott, de ez nem volt elegendő. Reményik Sándor a magyar költészet hagyományait folytatta, és nem hitt a kommunista forradalom felszabadító ígéretének. Ezt a gondolatot „Forradalom” c. versében jó előre, még 1917-ben becsületesen és érthetően meg is írta:
Csak forrj, csak rengj, bús márciusi föld,
Akit zsarnoknak vélsz, csak fojtsad, öld,
Csak rázd, embersors, bús bilincseid,
Hogy van megváltás, üdv, csak hidd, csak hidd!
Hogy láncot törve kovácsolsz új láncot:
Ne tudd és legyen hős ez akarásod,
Lesz minden újra egyforma ki holt,
De Te ne tudd, hogy mindhiába volt.”
(Forradalom)
Reményik Sándor versei a magyar költészet hagyományait követik, a magyar költészet ismerői számára érthetőek és egyértelműek. Reményik Sándort a „hivatalos” kritika  „korszerűtlennek” minősítette, de ő költői küldetése nevében vállalta ezt a „korszerűtlenséget.” („Nagy áron vásároltam én meg / Azt a jogot, / Hogy korszerűtlen merjek lenni” ) Reményik Sándor versei a magyar költészet hagyományait követik, és azok érthetőek, és értékrendszerüket illetőleg. egyértelműek. Reményik Sándor verseiben a nemzethez való hűség kérdéseiben nincsenek egzisztenciális tépelődések, nincs helye az erkölcsi értékek relativizmusának, sem az érthetetlen és értelmezhetetlen szófűzésnek. Reményik Sándor Istenben hitt, és a magyar nemzet egységét és a nemzeti megmaradás kérdéseit is az „amint a mennyben, úgy a földön” isteni összhang eszményének színjére emelte. Mindezt betetőzte az a tény, hogy Reményik Sándor mind a nemzeti felemelkedés, mind a szülőföldön való megmaradás kérdéseit a közösségi léthez – az iskolához és a templomhoz kötötte.
A fenti megállapítások a „Hol veszett el a magyar a magyarban?” kérdései közé tartoznak. A magyar nemzeti gondolat kibontakozásának visszaszorítása, amelynek Reményik Sándor költészetének elhallgatása kapcsán tanúi vagyunk  nem a Tanácsköztársaság idején, vagy a Kádár korszakban kezdődött, hanem már a Nyugat folyóiratban is világosan nyomon követhető. Ignotus, a Nyugat 1927. 9. számában Vajda János halálának harmincadik évfordulóján minden ok vagy értelmezhető magyarázat nélkül a következőket írja: „Mint a kidőlt útmutató, úgy hever Vajda János a magyar költészet fejlődése útján. Fáj, hogy mikor koszorút illesztenek rá, iszapot kell lekaparni róla.” Ez a különlegesen kegyeletsértő mondat sokkal súlyosabban esik a latba, ha tekintetbe vesszük, hogy mind Ady Endre, mind Reményik Sándor szellemi elődjeként ismerte el és fogadta szívébe Vajda Jánost.
Vajda János emlékének ezzel az arculcsapásával Ignotus a magyar kultúrát az európai kultúrához igazodni képtelennek minősíti, s ezzel helyünk Európában útkeresésének jogát vitatja el a magyaroktól. Ugyanakkor Ignotus a Nyugat 1914. 15. számában a nagynémet birodalmi ideológia háborús propaganda szóhasználatával és hazugságaival uszította a magyarokat arra a háborúra, amely Trianonhoz vezetett. Reményik Sándor több mint húsz éves költői pályája alatt egyetlen verse sem jelent meg a Nyugat-ban.
Epilógus
„Szól a censor: Ez férfi munka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot! –
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram.
Látatlanul mindenki olvasott!”
Kántor Lajos, erdélyi irodalomtörténész: „Templom és iskola” c. írásában megállapítja, hogy az erdélyi magyar közösségi rendezvényeken 1925. óta leggyakrabban Reményik Sándor verseit szavalják. Ez a felvidéki és a délvidéki kisebbségi rendezvényekre is jellemző, és a nyugati magyar emigrációban is szabályként megállapítható. Az utóbbi évtizedben ez Magyarországra is vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy a közösség és a kultúra hivatalos képviselői különbözően értékelnek. Reményik Sándor folyamatos és spontán népszerűsége azt bizonyítja, hogy a nemzeti megrázkódtatásokat nem lehetséges elhallgatással gyógyítani. A verseknek megvan az a tulajdonságuk, hogy más és más korokban is megtelnek jelentéssel, és elevenen hatnak. A költők az időn és téren át ugyanazt írják: a közösség legmélyebb, s ki nem fejezett érzéseinek adnak hangot. Reményik Sándor verseiben a magyar költőknek ez a téren és időn való átívelése több vers esetében is világosan kimutatható. Vegyük figyelembe Reményik Sándor „Új szövetség” c. versének következő sorait:

Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Ország nincs már…!
De magyarok még vannak.
(Új szövetség)

Reményik Sándor: „Új szövetség” c. versében az egyének veszik vállukra a nemzet sorsát, ami Ady Endre: „Négy-öt magyar összehajol” c. versének szellemi magvára utal. Egy jelenkori magyar költő, Tornai József: „Vannak magyarok”c. verse is ugyanarról a tőről fakad, csupán egy másik kor, és másik költői lelkület megnyilatkozásában. Reményik Sándor: „Eredj, ha tudsz” c. verse a „szellemi haza” keretei között, a „Szózat” mai változatának is tekinthető. Mindkét versnek a legbelsőbb parancsa ma is érvényes: maradjunk hűek önmagunkhoz. Mindez azonban kimaradt Eta tankönyvéből.
Mit jelent mindez negyvenöt év távlatából? Eta, ma hatvan éves, és unokája Magyarországon ma Spíró György, a „Jönnek a sz…ból” verssort tartalmazó költemény szerzőjéből érettségizik. Eta unokájának talán nem is lesz tankönyve, mert mindent majd a digitális táblákon jelenítenek meg, de azok még nem érkeztek meg. Addig azonban vagy a régi tankönyveket kell használni, vagy jegyzetelni kell. Eta unokája jegyzi, amit a tanár mond, illetve azt, hogy miről, mit kell mondania majd, s azt jegyzi, amiről sejti, hogy vizsgaanyag lesz. Jegyzi tehát, amit az a tanár tanít neki, aki ugyanabból a tankönyvből tanulta, amit tanít, amelyből Eta is tanult. Hogyan lehet mindezen változtatni?
Jancsó Elemér, Reményik Sándor életművének első, és a mai napig legalaposabb méltatója a következőket írja:
“A Széchenyi-arcú magyarok sorsvállalása az övé, amely azt hirdeti, hogy csak a minőségi, a lelki magyarság nehéz, de egyedül helyes építőmunkáján át juthatunk el a legmélyebb és legigazibb magyar életformák megteremtéséhez.”*
A mély és igazabb magyar életformák megteremtéséhez szükség lesz arra, ami Eta gimnáziumi tankönyvéből kimaradt ,- a hitre:
…abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.
Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.
Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.
(„Mért hallgatott el Végvári?”)
Hol, és hogyan kell mindezt elkezdeni? Összhangba kell hozni a valóságot a csillagok járásával. Ez azt is jelenti, hogy íróinkat, és költőinket vissza kell helyezni az őket megillető helyre.
Kaslik Péter elérhető a következő címen: pkaslik@silomail.com

Irodalom, és források
*Dr. JANCSÓ Elemér, Reményik Sándor élete és költészete –  Reményik Sándor emlékkönyv, gond. KŐSGYÖRGY Réka, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1998. 77-120.
Sík Sándor levele Reményik Sándornak:

Testvér!
Mikor eloször hallottam a hangodat, azt mondtam: Hála Istennek, az új magyar harag és a magyar lelkiismeret megtalálta a szót!
Mikor másodszor hallottalak, azt mondtam: Hála Istennek, Erdély szíve megszólalt!
Mikor harmadszor hallottalak, azt mondtam: Itt ember szól! Itt lélek szól! Hála legyen az Istennek!
A lélek hallja a lelket.
Testvéri szeretettel
(Budapest, 1924. január 22.)
Sík Sándor
(Pátkai Róbert – Angliai Magyar Tükör, 2004. decembe)
Reményik Sándor összes versei
Reméynik Sándor: Végvári versei
Kántor Lajos: Malomkövek közt – álmok szőnyegén
Kántor Lajos: Az ismert és ismeretlen Reményik
Kántor Lajos: Templom, és iskola
Kántor Lajos: Reményik, és az “új arcú más”
Gróh Gáspár: Reményik Sándor 110 éve –  Magyar Szemle 2000. október



Karátson Endre: A nyugat kulturális programja
Pomogáts Béla: A hűség költője
Pomogáts Béla: A hűség költője – befejező rész
Pomogáts Béla: Végvári versek Tiszatáj PDF
Dávid Gyula:Reményik Sándor halotti maszkja
Dr. JANCSÓ Elemér, Reményik Sándor élete és költészete –  Reményik Sándor emlékkönyv, gond. KŐSGYÖRGY Réka, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1998.

Forrás: HUNCOR
Nemzeti InternetFigyelő

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük