Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
Október 23. a behívott szovjet tankok által eltiport forradalmunk és szabadságharcunkra való csendes, méltóságteljes megemlékezés napja. A bankok által okozott károkat szíveskedjenek az általunk Parlamentbe juttatott képviselők a szakértelmükkel, megfelelő szinten, jogi úton intézni.
Anna
Megint a megemlékezés meggyalázása. Kormánykárosultak… Már elnézést, de az elmúlt három évben lettek károsultak? Csalódásom a Jobbikban leírhatatlan, amióta látom, szinkronban menetelnek a szocliberálisokkal. Azt hiszem értem, vagy érteni kezdem. Egy forgatókönyvre, külön szereposztásban, de egy társulatnál „játszanak” velük. Mielőtt bárki bélyeget ragasztana rám, tudatom, egyetlen pártnak sem voltam soha, és nem leszek a szekértolója. Keresztény szellemben, nemzetben gondolkodom.
Lélek Sándorné
Tessék mondani. süllyedő hajón „szoktak csendes méltóságteljes” megemlékezést tartani? És nem a kapitányban, hanem a fedélzet sepregetőben igen-igen nagyot csaódni? És nem észrevenni, hogy a hajókabinok ajtajából még a kulcslukat is kilopták? Megnyugodni az alkapitány szavaitól, hogy „mindenkinek amennyije van, az annyit is ér”?
Zsigmond