KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Jenei András, az író – Örök éjszakában – Riport vakokkal 2/2

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Folytatás


– A hozzátartozói hogyan fogadták a tragédiáját? A szülei élnek még? Összejár a rokonsággal?

Én azt gondolom, hogy amikor megvakultam, a szűk családom nehezebben viselte a változásokat, mint én. De ahogy nekem, nekik is meg kellett tanulni dolgokat, el kellett fogadni azt, hogy mindenkinek kell valamennyit alkalmazkodnia. Nemcsak az én feladatom volt megtanulni másképp élni, valamennyire nekik is.

Édesapám akkor már nem volt közöttünk, édesanyám pedig velem együtt a nővéremnél élt. A barátok, kollégák is mind másképp élték meg, de itt is fenntartom: szerintem én jöttem ki a legjobban belőle.

A rokonokkal nem járok össze, mert vidéken élnek. Amikor megvakultam, szinte azonnal új kapcsolatokat építettem és új közegbe kerültem, velük – is – tartom ma a kapcsolatot. A régiekből sokan elkoptak, eltűntek, de ez egy más embernél is lehet így. Az élet változik, egyesek mennek, mások jönnek.


– Ön nem a tenger hullámain hánykódó papírhajó. Legyőzte a fájdalmát, önmagát, és talpra állt. Visszailleszkedett a társadalomba, annak értékes tagja lett. Honnan szerezte az erőt ennek végrehajtásához?

Leginkább azt hiszem, hogy önmagamból. Valamiért azt hiszem, hogy ilyen típus vagyok, az édesapámtól, az őseimtől ezt örököltem meg.

Az biztos, hogy több embertől kaptam segítséget, s volt kitől többet, másoktól kevesebbet.

Azt szoktam mondani, hogy jókor voltam jó helyen, mert amikor elvesztettem a látásom, akkor alakult meg a közvetlen környezetemben egy látássérült szervezet (Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete) és pillanatok alatt benne voltam. Mára sok barát, s kolléga, emlék, élmény köt oda; segíthetek sorstársaimon, másokon és így a vakságot leszámítva tökéletes lehet az életem. Bár lehet, hogy pont a vaksággal tökéletes…

Fontos, hogy néha az is erőt adott, ahogy láttam más látássérülteket boldogulni –megkérdeztem hogyan csinálják –, vagy épp én adtam tanácsot valamiben. Így az ember folyamatosan töltődött, s mint korábban: mentem előre.

– Az ismeretségi körében kik vannak többségben: akik a tragédia után talpra állnak, vagy akik összeomlanak?

Az én környezetemben minden ember ott van. Ott vannak a látók, a hallássérültek, a közemberek, a piaci kofák, a szomszéd, a rokonok, a látássérültek…tehát mindenki egyformán. Az, hogy ki miképp dolgoz fel egy traumát, az tőle is függ. Van olyan látó, aki attól összeomlik, hogy kirúgják a munkahelyéről, vagy nem kapott akciós cipőt. Mások meg elvesztik a fél lábuk, a látásuk és mosolyogva mennek tovább…

A környezetemben lévő sorstársaimat illetően, mivel nem vagyunk egyformák, van ilyen is, meg olyan is. Hogy kik vannak többségben? Azt hiszem, és ezt bizonyítja az egyesületünk is, azok, akik nem ültek le. Mi összejárunk, dolgozunk, kirándulunk, színházba, kiállításokra járunk. Évente egy hetet egy helyen nyaralunk, s időnként bizony még olyan extrém dolgokat is megcsinálunk látássérültként, mint a lovaglás, rallie autóvezetés, sárkányhajózás, íjászat… Mosolygunk, táncolunk és éljük az életet. Igaz, hogy kevesebbet látunk belőle, de pótoljuk mással, vagy megtanuljuk más oldalról értékelni. Lehet, hogy dolgokat lassabban élünk meg, vagy másképp, de megéljük. Mert meg akarjuk élni és teszünk is érte!


– Képes képzeletben felidézni egy arcot, egy utcát, egy városrészt? Szokott-e álmodni? És ha igen, az álmában mindent színesben lát-e?

Én, mivel anno látó voltam, sok mindent képes vagyok felidézni. Házakat, tereket, kerítéseket, festményeket, filmeket, színeket, mindent. Vannak dolgok, melyeket nem használok – nem járok arra – nem beszélünk róla, ezek kissé megkopnak. De a többségükről már akkor vizuális képet alkot az agyam, ha beszélünk róla. Mint amikor ön elgondolkodik mondjuk egy cirkuszi porondon ugró oroszlánról és már látja is a képet. Mint amikor könyvet olvas és a betűk helyett az agya képet lát.

Igen, gyakran álmodom és ott mindig látok. Élesen, színesen. S talán furcsa, de gyakran ott álmomban, ahogy látóként teszem a dolgom, bizony ott van a kezemben a fehér bot is. 😀

Ezeket emlékekből rakhatja össze az agyam, ezért lehet mindig teljes a kép.

Az is előfordult már, hogy álmomban vak voltam és nem láttam. Ez ott megrémisztett és fel akartam ébredni. Oda, ahol nem látok… Érdekes, mégis megnyugtatott.


– Aki eleve vaknak született, tud-e képzelegni, álmot látni, és ha nem, mit gondol, mi adatott neki helyette?

Sokat beszélgetek született vak sorstársaimmal is. Ők azt mondják, hogy mivel semmi képélményük nincs, ők érzéseket, benyomásokat élnek át, mikor álmodnak. Tudják, hogy mit jelent a piros, vagy a sárga, mert megtanítják nekik, használják is, de nem tudják. Talán illatokat, hangokat hallhatnak még, s ebből kreál az agyuk valamit, ami…nem tudom. De bátorítok mindenkit, hogy kérdezzen meg egy született vakot erről.


– Olvastam, hogy a vakok hallása, szaglása nem érzékenyebb az átlagosnál, csak jobban odafigyelnek. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Mivel egy vak nem lát, más érzékszerveire jobban rá van utalva. Oda kell figyeljen a hallására, szaglására, hogy az agya kiszűrje a veszélyhelyzeteket, meg a mindennapokban megtaláljon dolgokat, megoldjon feladatokat.

Egy ember igen nagy százalékban a szemét használja a külvilági ingerek felfogására és ebből nyeri a legtöbb információt. Ám a látó emberek is hallanak közben, tapintanak közben, szagolnak. Képzeljük el a következőt:

Reggel egy egyszerű szendvicset készítünk. Tudjuk, hogy hol a zsemle, hol a margarin és a felvágott a hűtőben, hol tartjuk a kést, hol a pult…

Miközben benyúlunk a hűtőbe, s kivesszük az ottaniakat, másik kezünk már a fiókban van a késért. Amint odafordultunk a pulthoz, nem is figyeljük a mozdulatot, ahogy kettévágjuk a zsemlét, mert közben a tévét bámuljuk, vagy épp a gyereket, aki nem vette fel a sapkát. Már félig kinyitotta az ajtót – amit nem látunk, csak érezzük – és mégis tudjuk mi merre… Egyszerre nem tudnánk mindenre csak a szemünkkel nézni, ezért van, amit mással „nézünk”.

S igen, nem hallunk jobban, csak odafigyelünk a hangokra is.

– „Megnézi” az utcán a lányokat? Ha igen, hogyan teszi?

Természetesen igen. 😀

Leginkább hangjuk alapján, illatuk alapján először. Aztán, ha ezek szimpatikusak, akkor akár egy beszélgetés sok mindent elárul. Már akkor, ha ismerkedem és eljutunk eddig. Ki ő, mit és hogyan mond, hogyan fordul felém – felém fordul igazán –, milyen a hanglejtése, stb.

Az, hogy hogyan néz ki, az másodlagos. Ha érdekel, megkérdezem tőle, de semmiképp nem azzal kezdem, hogy megkérem: hadd tapogassam meg. Ez egy tévhit, s a filmeken, a regényekben gyakran használják is. Nem, sosem ezzel kezdjük az ismerkedést, a megismerést.

Arra gondol, hogy mi van, ha másképp néz ki, mint elképzelem és csalódom? Ön nem csalódott már olyanban, akit szépnek talált?

S amikor az ember eljut oda, hogy már barátja, kollégája, esetleg több a hölgy, akkor úgyis jön az érintés. Ilyenkor az ember már megsimítja a hajat, a kezét, megöleli és így kialakul lassan az egész kép…

– Ön házas. Nagy volt a szerelem? A felesége tudta, mit vállal?

Igen, házas vagyok és nem volt, hanem most is nagy a szerelem! 😀

Mi az interneten ismerkedtünk meg és sokat leveleztünk először, majd telefonon megismertem a hangját is. Azonnal megtetszett a hangja. Az, hogy hogyan nézett ki, ugyan megkérdeztem tőle, de mint említettem: nem ez volt az első.

Szimpatikus volt sok mindenben a személyisége, a világhoz való hozzáállása és aztán találkoztunk is.

Nem úgy robbant bele az életembe, hogy „Nem látni és megszeretni”- bocsánat, ez szóvicc volt. 😀

Eleinte szerintem én nem voltam igazán szerelmes. Talán vártam, hagytam kialakulni, nehogy csalódjak. Utólag sem bánom, ám most igazán szeretem őt. S ő is engem.

Balatoni sétahajón András és felesége Ágnes

Igen, tudta mit vállal, hiszen én a legelején elmondtam neki, hogy vak vagyok. Elmondtam neki, hogy nem babysittert keresek, nem egy látó segítőt, hanem egy nőt, akit megismerhetek és szerethetek majd. Akiért tehetek, mikor kéri, aki nő lehet mellettem, s én mellette férfi. Akit meglephetek egy virágcsokorral, s aki ha fáradt, elmondhatja nekem, hogy mi bántja. Aki elé odaállhatok, ha az utcán valaki keménykedik…

Elmondtam, hogy lesznek mindkettőnk részéről kompromisszumok és ezek természetesek voltak, vagy kialakultak.


– Hallottam, munkahelye is van. Mit dolgozik ott?

Mint említettem, amikor megvakultam, megalakult a lakóhelyemen – Budaörs – a BULÁKE, a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete. Akkor még csak mint tag voltam jelen, de hamarosan sok más sorstársammal éreztük, hogy tennünk kell másokért is, segíteni másokon is.

Azon túl, hogy már akkor is ahol lehetett velük voltam, megvolt a gyógymasszázs képesítésem, és ahogy 2008-ban beindíthattuk a foglalkoztatásunkat, ezzel indítottam. Akkor még csak alig tízen dolgoztunk ott.

Mára mivel az egészségügyi állapotom változott, a masszázst nem csinálom, helyette egészen más területet látok el.

(El kell árulnom, hogy nekem közben 2010-ben megvolt a transzplantációm, ezzel egy új életet kezdhettem; pár hónap után visszamentem dolgozni.)

Jelenleg egyrészt érdekképviseleti feladatokat látok el: akadálymentesítés, szolgáltatók felé jogok képviselete, érdekérvényesítés, kommunikáció.

Ez például azt jelenti, ha nem működik egy beszélő lámpa egy átkelőnél, én jelzem az üzemeltető felé s kérem a javítását, vagy ha mód van rá, igénylem a telepítést. Esetenként taktilis vezetősávokat kérek egy bizonyos közintézmény megközelítéséhez, vagy ha nem akarják beengedni a vakvezető kutyát egy helyre (mivel ugye bárhova bemehetne), én tárgyalok ott is.

Ezen kívül aktívan részt veszek a szervezet képviseletében, fórumokra járok, szükség esetén újságban, tévében szerepelek interjúalanyként.

A riport elején említett társadalmi szemléletformáló programokon veszek részt, összejárok közös programokra tagjainkkal. Reklámozom a szervezet szolgáltatásait, valamint az önkénteseket koordinálom, ha szükség van rájuk.

S mivel a szervezetben igen aktívan tevékenykedem, a tagság 2012-ben alelnökké is kinevezett; így amikor kell, helyettesítem a vezetőm, vagy igyekszem neki konstruktívan segíteni.


– Mit tanácsol a látóknak, és mit a vakoknak, gyengénlátóknak?

Mindkét félnek azt, hogy fogadja el a másikat és ne csak azt nézze, hogy önmagának mi a jó, vagy mi a jobb. Ne feltétlen abból induljon ki, amit korábban hallott, tapasztalt, hanem kommunikáljon és lehetőleg úgy, ahogy önmagával is tenné. Ne sajnáljon minket, hanem kérdezzen meg: „Segíthetek?”

Ez már elindít egy folyamatot és sokkal jobb, könnyebb lesz utána.

Ne általánosítsunk – egyik fél sem –, mert az nem vezet sehova. Mindenki más, minden eset más és lehet, hogy öt perce egy vak elzavart, mert segíteni akartunk neki, de most megint itt áll egy és ő meg jónéven veszi.

Ne féljünk kérdezni és ne akarjunk automatikusok lenni.

Kezeljük ugyanolyan emberként a fogyatékkal élőt – köztük a látássérültet is –, mint mást. Hozzá szóljunk, ha őt kérdezzük és ne azt, aki esetleg segíti!

Ne akarjuk mindenáron megfogni azt a kezét, amiben a bot, vagy a vakvezető kutya hámja van. Megint csak kérdezzünk inkább.

Fontos! A vakvezető kutyát ne simogassuk meg munka közben, ne hívjuk el, ne etessük meg még akkor sem, ha szépen néz. Életveszélybe is kerülhet a gazdája, vagy ha megbetegszik az eb, akkor nem tud segíteni a vaknak. Kérdezzük meg – ha nem épp közlekednek –, ha simogatni akarunk, és ne vegyük zokon, ha nem engedik.

(Képzeljük el, hogy milyen érzés lenne, ha menet közben egy idegen csak úgy megsimogatná a gyermekünk, vagy akár életünk párját…)

– Ön alkotó ember: író. Az alkotó célja, hogy a társadalommal vagy annak egy rétegével közölje a gondolatait. Mi az írói tevékenysége fő célja, mit szeretne közölni az olvasóival?

Több írásom van és mind más-más műfajú. Szerintem mindben mást szeretnék átadni. Vagy egy kalandot, vagy egy tapasztalatot, vagy egyszerűen az életembe egy kis bepillantást. Az, hogy melyikből mit vesz ki az olvasó, mit taníthatok neki, mit adhatok át, az csak tőle függ. Annyi biztos, ha már egy fél órára megpihenhet, megtanulhat valamit, akkor én már örömmel nyugtázom.

– Hány könyvet adott ki, és milyen volt ezeknek a visszhangja?

Idén tartok a 16-nál, de ebben van olyan, ami nemcsak másodkiadást jelent, de még hangoskönyv és Braille verzióban is elérhető.

2009-óta jelennek meg köteteim, s mint írtam, mind más. A visszhang azt gondolom pozitív, de hála az Istennek van negatív kritika is. Hiszem, tapasztalom, hogy nem tetszhet mindenkinek minden, és ha ezt elmondják, megköszönöm. Minden kritikából igyekszem tanulni és inkább egy „Nem tetszett, mert nem értettem, nem volt egységes, nem volt vége…”, mint öt olyan, hogy „De jóó volt!, vagy Tetszett!”.

Budaőrsön, a Kőhegy szikláján

– Volt-e, van-e japán kapcsolat az életében?

Igazi, japán emberrel sajnos nincs. Igazán érdekel kelet, közte Japán, de sajnos nem nagyon tudok nyelveket és főleg nem japánul. Így nem is indítottam kapcsolatteremtést abba az irányba. Pedig én arról vagyok híres, ha valaki érdekel, megkeresem, felhívom, írok neki. Csak egy példa: érdekelt egy harcművészet, hát megkerestem az interneten, hogy ki foglalkozik vele, írtam neki és pár héttel később ott álltam a dojo-ban és kezemben lehetett egy igazi katana.

Szóval Ön az egyetlen japán kapcsolatom, de nyitott vagyok rá, hogy ezt pótoljam! 😀

– Mi volt a legnagyobb kudarca?

Nem nagyon élek meg kudarcokat, így nem tudom. Bármi ért is úgy, hogy nem sikerült, csalódnom kellett volna, azt úgy kezeltem: tanulni lehet és kell belőle. Ha legközelebb alakíthatom, másképp lesz, ha nem, akkor ez a sorsom és így kell megélnem.

– Pontosan tudja, mit akar, célokat tűz ki, és el is éri azokat. Mi most a legfontosabb célja?

Azt hiszem perpillanat annyi, hogy a családom és én egészségben átvészeljük a mostani járványt.
Amint ez is megvan, akkor természetesen szeretném a családom boldogságát; szeretnénk a feleségemmel gyermeket, aztán előtte, vagy utána egy nem fővárosi házat, lakást.
Mivel írok, így mindig van egy-egy új kézirat, ezeket szeretném kiadni, s természetesen segíteni embereknek…

– Mit tart a legnagyobb értéknek?

Csupa olyat, ami ma már kikopott, vagy kevesen tudják mi is az. Tisztelet, becsület, elismerése a másiknak, szeretet, igaz szerelem. Igazság, tisztaság.

Udvariasság, előzékenység…

 Ha újrakezdhetné az életét, min változtatna?

Csak olyan dolgokon, amin kellene változtatni, s amit az élet nem megváltoztathatatlanként ad nekem. Hiszem, ha másképp élem az életem, akkor is rádöbbenek valahogy arra, amire így, vakon kellett rájöjjek, megtapasztaljak. Csak lehet más úton.

Nem hiszek a „Mi lett volna ha…?” kérdésekben, mert nem úgy lett. Most így van, ebből kell kihozni a legjobbat, legtöbbet.

Doma-Mikó István
Tokió

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Előző rész:

Jenei András, az író – Örök éjszakában – Riport vakokkal 1/2

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük