KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Jelcin: A Szovjetunió soha le nem mosható szégyenfoltja az '56-os Magyar Forradalom eltiprása

(LENINTŐL – SZTALINTÓL – HRUSCSOVIG, –  1917 OKTÓBERÉTŐL  1956  OKTÓBER/NOVEMBERIG)

A Magyarország elleni ’56-os szovjet katonai intervenció iskolapéldája volt annak, hogy a szovjetek  megalakulásuk pillanatától kezdve – az Orosz Birodalom jogutódjaként -, folytatták a cárok  permanens hódító politikáját, a környező államok bekebelezését,  terrorizálását és/vagy következetes eloroszosítását.

Ezt a politikát folytatta Lenin, majd Sztalin, és cároktól „örökölt”  felségterületüket több százezer négyzetkilométerrel gyarapították a finnektől,  a mongoloktól, a románoktól  a lengyelektől, a japánoktól és a magyaroktól elcsatolt,  ősi orosz tulajdonnak  nyilvánított  területekkel.

Amikor 1917 októberében, a világ első szocialista államszövetségének titulált  szovjet képződmény létrejött, a cári elnyomástól szabadult népek többsége „készpénznek” vette Leninnek, a népek önrendelkezési jogáról szóló dekrétumát.

A finn kormány élt a lehetőséggel és 1917. december 6-án közétette a függetlenségi nyilatkozatát, amelyet a szovjetek is elismertek.

Lenin viszont nem gondolta komolyan nyilatkozatának tartalmát, és már 1918 januárjában a Finnországban lévő szovjet 42. hadtest (!) csatlakozott a kormányellenes erők harctevékenységéhez, de a Mannerheim tábornok vezette finn csapatok „kisöpörték”az országból a szovjeteket és kollaboránsaikat.

Ezzel a hadüzenet nélküli háborúval indult az új szovjet állam történelme, és hasonló módon léptek fel a grúzok, ukránok, kazahok, csecsenek, ingusok, örmények, azeriak, tatárok, üzbégek és mongolok ellen is, akik megtapasztalhatták, hogy a „kegyetlen cár atyuska” alapszervi titkárságig sem vitte volna a bolsevik pártban.

Lenintől tanulva, Sztalin is hadüzenet nélkül indította csapatait a lengyelek, a finnek és a japánok ellen, és az sem „zavarta”, hogy barátsági és meg nem támadási szerződés volt Japán és a Szovjetunió között, valamint az atombombák ledobását követően – a feltétel nélküli  fegyverletételre vonatkozó  császári dekrétum kiadása -, teljes mértékben dezorganizálta a  japán  haderőt.

A koreai háború hadüzenet nélküli kirobbantásában is Sztalin volt a „szürke eminenciás”, elévülhetetlen „érdemei” voltak Észak-Korea haditechnikai eszközökkel,    jól képzett pilótákkal, lokátor-és lövegkezelőkkel, valamint tanácsadók tömegével való megsegítésében, de kudarcba fulladt az érdekszférájába tartozó szocialista tábor  területétnek bővítése.

Sztalin halálát követően, Hruscsov nyilatkozataiból és intézkedéseinek sokaságából kitűnt, hogy közeli és távlati stratégiai tervei semmiben sem különböznek elődjei terveitől: a világ proletárjainak egyesítésétől, illetve/valamint az imperializmus likvidálásától.

Hruscsov eleinte a Közel-Keletet és Dél-Afrikát vette célba, de sovány eredményeket ért el, miközben a sztalinizmus „kritizálásának” köszönhetően,   „mozgolódás”  vette kezdetét egyes tagköztársaságokban, az NDK-ban (1953, berlini  felkelés) és  Lengyelországban. Ezért Európában akarta megszilárdítani a hatalmát, és elérkezettnek látta az időt, hogy Nyugat-Európa felé terjeszkedjen, mert úgy gondolta,  hogy a szuezi válság eltereli a nyugatiak figyelmét katonai készülődéséről.

A szovjet kormány és harcedzett mundéros stratégái, Zsukovval az élükön, bíztak abban, hogy az adott helyzetben (óvatosan és sokrétűen álcázva) meg lehet kezdeni csapataik nyugati irányba történő átcsoportosítását, majd pedig egy kedvező pillanatban (a váratlansági tényezőt kihasználva) érvényesíteni lehet a nyugati államok szárazföldi erőihez viszonyított – nyomasztó nagyságrendű – erőfölényüket (élőerőben, harckocsikban, páncélozott szállító-járművekben és tüzérségi eszközökben).

Ezzel a „megközelítési” taktikával, néhány évvel később újra találkozik a világ, a Karib-tengeri krízis kirobbanása során (1962. október 22-én), amikor a Kubába („lopva”) átszállított „föld-föld” típusú rakétakomplexumok és szovjet katonák jelenlétére fény derült.

1956 őszére, mintegy 110-120 szovjet hadosztály állt ugrásra készen, hogy Európában vagy (esetleg) a Közel-Keleten akcióba lendüljön. Az európai főhadszíntérnek számító ún. Északi Hadsereg Csoportnál (Lengyelország – NSZK – BENELUX államok irányában) 80-90 hadosztály, a Déli Hadsereg Csoportnál  (Ausztria – Olaszország + Ausztria – Franciaország) pedig 30-40 hadosztály állt mentre és bevetésre készen,  a seregtestek első és  (részben) a második lépcsőiben.

Egy Európában lezajló VSZ – NATO összecsapásnál ezek az erők kiegészültek volna a lengyel, NDK, csehszlovák, magyar, bolgár és román haderők kijelölt csapataival.

Ebben az időszakban a Magyar Néphadsereg létszáma 200 ezer fő körül mozgott, és gyatra felszerelése ellenére, jelentős erővel, valamint több tízezer hősi halottal járult volna hozzá a szovjetek kalandjához.

A szovjet haderő békelétszáma megközelítette az 5 milliót, de e mellett,  kb.  25 millió (!) kiképzett tartalékossal is számolhattak.

A csapatmozgások álcázására „kapóra jött” a magyarországi forradalmi helyzet kialakulása, valamint Gerő Ernő segítségnyújtás iránti kérelme a Magyarországon állomásozó különleges hadtest parancsnokához Lascsenko, Pjotr Nyikolajevics vezérezredeshez (emlékezzünk  a finneknél diszlokált szovjet hadtestre), hogy küldjön csapatokat Budapestre az egyes fegyveres gócok felszámolására és a közrend helyreállítására.

Hiteles dokumentumokkal igazolható, hogy a szovjet kormány intézkedésére, már 1956. október 23-án, 19.45h –kor (!), a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka (P. I. Batov hadseregtábornok) egy lövész és egy gárdahadosztály részére harci riadót rendelt el, és megparancsolta, hogy Csap-Beregszász-Nagyszőlős térségében lépjék át a szovjet-magyar államhatárt, és vonuljanak a Hatvan-Jászberény, Szolnok-Abony körzetben kijelölt gyülekezési körletükbe! Ebben az időben a Magyar Rádió stúdiójánál még egyetlenegy lövés sem dördült el!

Ez is érdekelheti:  Az 1919-es román megszállás mártírjaira emlékeznek Hódmezővásárhelyen

A nemzetközi jog szerint, ez a durva és számottevő erőkkel végrehajtott  határsértési tevékenység már agressziónak minősül.

Csupán ezzel az egyetlen adattal is bizonyítható Hruscsovék szándéka (célkitűzése), hiszen Batov hadosztályait (valamint a hazánkat elözönlő többi 17-18 hadosztályt) már hetekkel október 23-a előtt fel kellett készíteni (lőszer, üzemanyag élelmiszer, személyi állomány, térképek, tartalék-anyagok, stb.), a hadműveleti terveket kiadni és ezen belül az együttműködési és vezetési eszközöket összehangolni.

Márpedig: egy közepes felkészültségű tiszthelyettes is tisztában van azzal, hogy egy zavargáshoz hasonló akció felszámolására teljesen szükségtelen közel húsz hadosztályt  felvonultatni az itt állomásozó szovjet különleges hadtest megerősítésére.

Hruscsovék feltételezték, hogy a harckocsik „puszta” megjelenése Budapest útjain, elegendő lesz a forradalmi tömegek lecsendesítésére, a rendcsinálás ürügyén beérkező szovjet hadosztályokat pedig virágesővel fogadják az állampolgárok.

Optimizmustól sugárzó (derülátó) nézeteiket arra alapozták, hogy 1953. június 17-én, a berlini felkelést (megmozdulást) Csujkov hadseregtábornok csapatai kevés veszteséggel és 2-3 nap elteltével, teljes mértékben felszámolták.

Lidérces álmukban sem láttak olyan ellenállást, amely bekövetkezett október 24-én hajnalban, Budapest számos pontján, majd napokon át, hasonló intenzitással folytatódott.

A virágcsokrok helyett ugyanis benzines palackokat dobáltak a harckocsikra, és a PESTI SRÁCOK PÉLDÁTLAN ELSZÁNTSÁGGAL, HALÁLT MEGVETŐ BÁTORSÁGGAL, silány fegyverekkel szálltak szembe, az állig felfegyverzett elit alakulat harcosaival és meghátrálásra kényszeríttették a betolakodókat.

A szovjet kormány nem számolt a magyar párt, állami és katonai vezetés dilettantizmusával, a legfelsőbb vezetők minden képzeletet felülmúló gyávaságával, valamint a néptömegek aktív, vagy passzív ellenállásával sem.

Érdemes megemlíteni, hogy az első puskalövésre úgy elszaladtak a nagy marxista hősök (szinte kivétel nélkül minden egyes vezető), hogy meg sem álltak a Szovjetunióig, Csehszlovákiáig vagy Romániáig. Egyetlenegy sem állt ki hőn szeretett pártja (vagy a pártházak) védelmére, azok pedig, akik nem mentek külföldre, megbújtak otthon, rokonoknál,  ismerősöknél vagy a tököli szovjet bázison.

Zsukovék  azzal sem számoltak, hogy a huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodó különleges hadtest katonái, (megismervén népünket és a forradalmárok célkitűzéseit) nem kirobbanó lelkesedéssel tejesítették elöljáróik parancsát, nem volt ritkaság a parancsmegtagadás vagy  dezertálás, sőt voltak olyanok is, akik fegyverekkel és lőszerrel segítették a forradalmárokat.

A szovjet kormány, a helyzetértékelést követően békülékeny hangot ütöttek meg, Budapestről kivonták a csapataik egy részét, a „kivárásra” játszottak , és Nagy Imrét, az ENSZ-et, valamint  a világ közvéleményét azzal áltatták, hogy az újonnan beérkező alakulatok csak a bent lévők elszállításának biztosítását szolgálják.

Folytatódott tehát a gyakorlatból ismert: bolsevik konspirációra, hazugságra és magyarázkodásra épülő – hadüzenet nélküli -, háborúra való felkészülés. Hruscsov  a kínaiak, lengyelek, románok jugoszlávok bolgárok csehszlovákok és az NDK erkölcsi segítségéért (támogatásukért) futkosott, miközben Andropov nagykövet a tárgyalások  szükségességével altatta el Nagy Imre kormányfő és Maléter Pál honvédelmi miniszter éberségét.

Maléter november 3-án, a Kilián laktanyában rendezett tiszti gyűlésen azt nyilatkozta  a Tökölre tervezett tárgyalást és odautazását ellenzőknek, hogy nem maradhat távol a megbeszélésről mert: „A Szovjetunió máris olyan hatalmas katonai erővel rendelkezik Magyarországon, hogy ennek a tizede is elég lenne minket legyűrni. A szovjet hadosztályok felvonulása minden bizonnyal a Nyugatnak szól, Szuez miatt tüntetnek”.

Hruscsov és a KGB csapdája jól működött! Tökölön, 1956. november 3-án az esti órákban, a magyar delegáció tagjait letartóztatták, a tárgyalások helyett a fegyveres  fellépést választották.

Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc miniszter, Kovács István vezérőrnagy és Szűcs László ezredes fogságba ejtését követően a szovjetek közel 100%-os biztonsággal megismerték a forradalmárok harci csoportjainak létszámát, fegyverzetét, elhelyezkedését, lőszer és élelmiszerrel való ellátásukat, (egyes) vezetőiket, kapcsolatrendszerüket, szándékaikat (céljaikat) és harcképességüket.

Ennek az állításnak az igazolására szolgáljon Szűcs László, „Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál” c. memoárjának 125. oldalán (Szabad Tér Kiadó, 1989.) található néhány mondat: „Az őrmester Malinyin törzséhez kísért.  Ott az a fiatal ezredes, Malinyin hadműveleti tisztje, aki vele együtt érkezett Budapestre Moszkvából, és akivel az előző napokban együtt dolgoztam a vezérkar épületében, közölte velem, hogy a szovjet csapatok hajnalban bevonulnak Budapestre.

Elém tette a város térképét, és arra kért, tájékoztassam, hol, melyik körzetben számíthatnak számottevő fegyveres ellenállásra. A kérés hallatán először ágálni kezdett bennem a sértett önérzet, az ok nélkül letartóztatott „ellenség” ellenszenve, de aztán erőt vett rajtam a kötelességtudat, az ügy iránti felelősségérzet, és RÉSZLETES TÁJÉKOZTATÁST ADTAM AZ EZREDESNEK” (Sic!).

Ez is érdekelheti:  A nándorfehérvári diadal emléknapján 📺

Ehhez az idézethez csupán az a megjegyzés kínálkozik, hogy Szűcs ezredes magatartása kimerítette a hazaárulás tényét! Egy fogságba esett katona (bármilyen rendfokozatú vagy rendfokozat nélküli katonaszemély) nem köteles (és nem kényszeríthető) semmilyen adatszolgáltatásra.

Szűcs ezredes lepaktált a példátlan aljasul eljáró szovjetekkel, és tettének súlyát még 1989-ben sem érezte, amikor könyvét  megjelentette.

A hadüzenet nélküli háború tehát  ’56 november 4-én  kezdetét vette, Budapest nagyrészét lerombolták, számos vidéki város épületeinek tömegében okozta súlyos károkat, közútjainkat és vasútvonalainkat megrongálták, válogatás nélkül lőtték a polgári lakosságot.

Mai pénzértékben kifejezve,  mintegy 10 ezer milliárd forint anyagi kárt okoztak az agresszorok hazánknak, beleértve az agresszió következményeiből  eredő „járulékos” veszteségeket is (pl.  mintegy kétszázezer állampolgár külföldre történt menekülését).

A forradalmárok és szabadságharcosok kevés számú kézifegyverekkel és lőszerrel rendelkeztek, nehéz fegyverek, harckocsik, légierő, páncélelhárító eszközök, kiképzett harcosok és katonai vezetők nélkül, nagyobb és tartós sikerre nem számíthattak. Ugyanakkor, amit a spontán létrejött (sok esetben egymástól elszigetelt, együttműködést nélkülöző) fegyveres csoportok produkáltak, azzal kivívták a haladó világ elismerését, és hősiességükkel, valamint véráldozatukkal a Szovjetunió erkölcsi-politikai-katonai értelemben vett agonizálásának beindítását.

Ez volt a LEGHATALMASABB FEGYVERTÉNY, AMIT A PESTI SRÁCOK ÉS TÁMOGATÓIK ELÉRTEK! Ezzel írták be nevüket és cselekedeteiket a világtörténelem lapjaiba, ezzel lettek méltó követői az 1848-49-es szabadságharc hőseinek, ezzel járultak hozzá az emberiség legvéresebb diktatúrájának összeomlásához!

Ennek bekövetkeztéig viszont tombolt a történelmünk legkegyetlenebb, legtöbb személyi, anyagi és erkölcsi áldozatokkal járó kádári diktatúra, amely (jórészt) az agresszorok terhére írható, mert szuronyaikkal biztosították a Kádár kormány létrejöttét és fenntartását.

Kádár ugyanis nem bízott sem a hadseregben, sem a belügyi alakulatokban, sem a „délceg” munkásőreiben, csak a szovjet katonákban. Ezért fogadta el, az eddigi megszálló szovjet csapatok létszámát megduplázását, így kb. 200 ezer fő mindennemű ellátása terhelte  34-35 évig a népgazdaságot.

Kádár  még Hruscsovnak is „ellent mert mondani”, amikor  a ravasz ukrán – egy meggondolatlan pillanatában -, felajánlotta a szovjet csapatok kivonását hazánk területéről. Hruscsov akceptálta Kádár „ellenkezését” és a SZOVJETUNIÓ HŐSE c. kitűntetést adományoztatta  számára.

Kádár, mint a haderő főparancsnoka hozzájárult ahhoz, hogy a Dunántúlon nukleáris  eszközöket tároljanak a szovjetek, kitéve hazánkat annak, hogy egy esetleges  VSZ-NATO konfrontáció bekövetkeztekor,  az első atomcsapások bennünket érve  romhalmazzá és pusztasággá változtassa az országot.

Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy egyes „haszonélvezők”,-  a hősök, a hősi halottak és a mártírok tetteiből, kovácsoltak  tőkét maguknak, mint például Király Béla,- egy erkölcstelen, hazug, többszörös dezertőr,  szélhámos,  önkéntes besúgó,  aki Budapest katonai parancsnokaként , semmit sem tett Budapestért, de mérhetetlen nagy sikerrel  dicsőítette önmagát, és a fél világgal elhitette, hogy ő volt a Nemzetőrség főparancsnoka, bár ilyen  poszt nem is létezett hazánkban.

Az ’56-os forradalom és szabadságharc ragyogó lapjait rettenthetetlen hősök, mártírok és áldozatok írták, de a Kádári véres és „puha” megtorlás időszakában eltiprók, kollaboránsok, árulók, dezertőrök és kapitális hazugok írták át,  erkölcsi és anyagi tőkét kovácsolva maguknak.

Az igazságra viszont lassan-lassan fény derül, és a történelem szemétdombjára kerülnek Lenintől, Sztálintól, Hruscsovon és Kádáron át mindazok, akik szóban, tettekben vagy írásokban a vértől csöpögő kezű agresszorok, népirtók és hódítók pártján álltak vagy állnak mai is.

November 4-én emlékezzünk a magyar forradalom és szabadságharc  hőseire, mártírjaira,  gyújtsunk egy szál gyertyát az elesettek emlékére, de ne feledkezzünk meg az agresszorokról és a kollaboránsokról sem, mert már bizonyították, hogy ők sem felejtenek!

Az agresszor vagy jogutódja jóvátételt nem fizetett, kormányaink ezt nem is kérték eddig.

A rendszerváltozás  után „házunk táján” is  különös dolgok történtek:

kollaboránsok tömege került kulcspozíciókba;

– az MSZMP utódpártja hemzseg a  hithű kommunistáktól;

– a Pravda szellemű NÉPSZABADSÁG az újságos bódék kiemelt helyén kelleti

magát;

– a megszálló szovjeteket dicsőítő emlékművet kordonnal védelmezik;

–  a sztalini alkotmány toldozott-foldozott változata  (valójában Buharin készítette

1936-ban) változatlanul érvényben  van;

az ’56- os emlékművet kivitelezők és felavatók  gúnyt űztek a forradalmunkból;

– a még élő  ’56-os forradalmárok szegényes  körülmények között tengetik életüket, szervezeteik („objektumaik”) a harmadosztályú kiskocsmák színvonalát sem érik el.

A Medgyessy, Horn,  Biszku, Kuncze,  Boross, Bajnai, Gyurcsány, Mesterházy, Lendvai, Lamperth,  Kovács,  Gergényi, Kapolyi, Draskovics, Kóka, Vadai, Szekeres, Pető, Lévai, Demszky-féle figurák azért fürödhetnek tejben-vajban,  mert az ’56-os forradalmárok „kikaparták számukra a gesztenyét”. Egyesek már-már annyira elszemtelenedtek, hogy a parlamentben és a médiákban nyíltan hangoztatják, hogy számukra ma is ellenforradalom az egész haladó világ által elismert és tisztelt forradalmunk.

Ez is érdekelheti:  Az 1919-es román megszállás mártírjaira emlékeznek Hódmezővásárhelyen

Azokból élnek gondtalanul és háborítatlanul, akik a  301-es parcellában  porladnak vagy  azok pénzéből költekeznek, akik a létminimum környékén élnek, akiket ők juttattak ebbe a nyomorúságos helyzetbe.

„Csúszik” a felelősségre vonás, még olyan kristálytiszta esetekben is, amikor az érintettek rágalmazzák a forradalmunkat, szidalmazzák hazánkat és a demokrácia pajzsa mögé bújva ugyan úgy hazudnak mint amikor (csalással) a hatalom birtokosai voltak. Nap mint nap vádaskodnak és követelőznek, mintha az ország nem az ő hibájukból került volna ilyen  gyötrelmes anyagi és erkölcsi helyzetbe! Ott vigyorognak és röhécselnek a parlamentben azok a söpredékek, akiknek a rács mögött lenne  a helyük, vagy olyan  táborban, amelyet elődpártjaik (MDP, MSZMP) üzemeltettek hajdanában Recsken,  Tiszalökön, Kistarcsán és más helyeken.  Nem kell megsértődni vagy felháborodni, nem a FIDESZ, nem a JOBBIK és nem a KDNP (illetve elődjeik) hozták létre azokat a szép környezetben lévő objektumokat, és nem ők válogatták ki a  figyelmes, tapintatos és kulturált  „kiszolgálókat” sem.  Onnan „koppintották le”, ahonnan az agresszió is elindult, ahol  gazdag tapasztalatok halmozódtak fel  évtizedek során.

November negyedike az emlékezés, a gyász, a tragédia napja, egyben a kormányszintre emelt árulás, az agresszor és egykori kollaboránsainak, valamint mai szimpatizánsainak a szégyen napja! Lemoshatatlanul!

 

 

Összeállította:

( Prof. Dr. Bokor Imre)

az MJB elnöke

Nemzeti InternetFigyelő

Kapcsolódó cikkek

Mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

2 thoughts on “Jelcin: A Szovjetunió soha le nem mosható szégyenfoltja az '56-os Magyar Forradalom eltiprása

  1. Ha a történelmi tényeket nézzük a cikk teljesen korrekt!
    Csak éppen a lényeg nincs benne!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük