Január 13. – A magyar vallásszabadság napja


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

tordai törvénykezésA világon először a történelmi Magyarország keleti tartományában, Erdélyben foglalták országos határozatba a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló nagyjelentőségű törvényt!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

1568-ban a Tordán tanácskozó erdélyi magyar rendek országgyűlést tartottak, melynek legfőbb témája a vallás szabad gyakorlása volt. Négy és fél évszázaddal ezelőtt ezen a napon Tordán mondták ki először, hogy: „a prédikátorok minden helyen az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse, az ő lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, kinek tanítása neki tetszik. Ezért senki a szuperintendensek közül, se mások a prédikátorokat ne bánthassák, ne szidalmaztassék senki a vallásért senkitől, az előbbi constitutio szerint és nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításáért bárkit is fogsággal, vagy helyéből megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészen, mely hallás Isten igéje által van.”…

Akad, aki a Német-római Birodalom­ban zajlott vallásháborút lezáró, 1555-ben kötött, ún. augsburgi vallásbékét tekinti a vallásszabadság első dokumentumának. Ez téves, mivel a birodalmi békeszerződés kimondta ugyan az evangélikus vallásnak a katolikussal való egyenjogúságát, de nem engedte meg a szabad vallásválasztást és gyakorlást. Akié a föld, azé a vallás elvére épült, a birodalom tagállamainak vezetői dönthették el, a két felekezet közül melyiket választják, s az alattvalók engedelmességgel tartoztak. A reformáció hatására Erdélyben 1557-ben bevett vallássá nyilvánították az evangélikust. Miután Kálvin János tanai mind a lakosság, mind a fejedelem körében felülkerekedtek, a tordai országgyűlés 1564-ben bevett vallássá nyilvánította a reformátust is. Ekkor a települések maguk dönthettek arról, a három közül melyik vallást gyakorolják, de a határozat az egész településre érvényes maradt. Miután János Zsigmondot meggyőzték az antitrinitárius tanok, 1568 januárjában összehívta az országgyűlést, mely hét napon át ülésezett a tordai római katolikus templomban, végül kimondta: „…midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki (…) az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől (…) és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyőgessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka.” A nap egyúttal az erdélyi unitárius egyház születésnapja is. Az anabaptisták törvényes elismerésére azonban még várni kellett. Erre 1622. májusában került sor a Kolozsváron megtartott országgyűlésen, ahol Bethlen Gábor erdélyi fejedelem „Teljes vallásszabadságot és adómentességet adott nekik.” Ezt a rendelkezést 1625. augusztusában újabb oklevéllel erősíti meg a fejedelem.

(Egyháztörténész) 

Forrás: Dr. Mészáros Kálmán – Facebook

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

4 hozzászólás a(z) “Január 13. – A magyar vallásszabadság napja” bejegyzéshez

  1. Büszkék is lehetünk az erdélyiek bátor döntésére, hiszen a korabeli és még sokkal későbbi európai országokban ezrével irtották egymást _ az amúgy valamennyien Jézus Krisztus követő egyházak hívei a püspökeik, pápáik utasítására_ az emberek. Még nagymamáink idejében is halálos bűnként rótták fel egy katolikus lánynak ha református fiúhoz ment feleségül…
    Mara Tomi

  2. Az ellenreformáció azután véget vetett ennek a korát megelőző vallási türelemnek:

    Az erdélyi unitarizmus megalapítója, a Magyar Unitárius Egyház első püspöke 1520 körül született Kolozsváron. Nyugati tanulmányútjairól hazatérve, kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. A hitújítás fokozatait végigjárva előbb az evangélikusok, majd a reformátusok választott püspöke lesz, 1568-ban pedig megalapította az Unitárius Egyházat.
    Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai által fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először, addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot. E törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is.
    Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében az Erdély déli részén található dévai vár börtönében halt meg.

    A szabadelvű, lelket megkötő dogmáktól mentes, az Isten-ember kapcsolatot középpontjába állító unitárius vallás alapvető tanítása Isten egysége, az ember-Jézus példájának követése, a lélek halhatatlansága, az élet és a teremtett világ feltétlen tisztelete, a jóravaló képeségekkel született ember fejlődőképességének segítése. E tanítások alapján az Unitárius Egyházban az oktatás, a közművelődés és az egyháztársadalmi élet szerepe kiemelkedő fontosságú. A hagyományos unitárius értékek közül a türelem, a nyitottság, a lelkiismereti szabadság, a társadalmi igazságosság és szolidaritás a közismertebbek. Hitelvi kérdésekben a végső tekintélyt a lelkiismeret és az értelem képezi.

    A fentiekhez hasonló unitárius hitelvek és eszmerendszerek az utóbbi két évszázadban a világ más részein is kialakultak (Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Csehország, India, Fülöp-szigetek stb.). A különböző nemzeti unitárius egyházak nem alkotnak szervezeti egységet, azonban számottevő testvéregyházi kapcsolatokat ápolnak egymással.

    Mara Tomi

  3. A honi náciknak ajándékba egy kétségbe vonhatatlanul magyar költőtől…menetelés közben is lehet olvasni…

    Buda Ferenc
    _ Balassi Bálint emlékkarddal kitüntetett költőnk írta:

    “…gót hun görög bolgár kabar
    tót kun török alán avar

    örmény oláh tatár zsidó
    meghóditott és hóditó

    itt fortyog a fél kontinens
    minden csontunk ambivalens

    és örvénylik és kavarog
    magyarok? vagy nem magyarok? ”

    Mara Tomi

  4. Nem véletlenül, hogy Erdélyben történt..:

    Szilárd Gabriella: Zsidózó székelyek

    „Zsidózó” könyvet tart kezében az olvasó. Ám ez az írás nem úgy zsidózik… Ez „a zsidózókról” szól. Nem a Fradi-pályán, az „Indul-a-vonat-Auschwitzba” kezdetű rigmust skandáló csőcselékről, nem is az egyre kevésbé kódolt nyelvet használó „kirekesztő” tollforgatókról, akik elárasztják a szélsőjobboldali sajtót perverz agyi izzadmányaikkal. Hanem a szó valódi értelmében vett „zsidózókról”.

    Félő, ma már kevesen ismerik e szó több évszázados, eredeti jelentését.

    Így hát üdítően, revelatív módon unikális ez a „vallomásos szociográfia”! Vagy nevezzük „esszéregény”-nek, ahogy a szerző, Szávai Géza próbálja definiálni e polifon-polikróm könyvet, amely – s ez biztos! – egyértelmű állásfoglalás: kiváltképp ebben az áthallásos, kódolt beszédekkel terhes-terhelt jelenkori magyar világunkban. S bár nem esztétikai mérce – példátlanul tisztességes könyv ez a Székely Jeruzsálem, amely valóban arról szól, amit címe ígér: a – metaforikusan is sokértelmű – székely Jeruzsálemről. Bözödújfaluról, arról a kis erdélyi faluról, amelynek lakói már a XVI. (!) század végén úgy döntöttek, hogy ők bizony – zsidók lesznek. Méghozzá majdhogynem titokban: féltve-őrizve – ám ivadékaiknak is tovább hagyományozva – frissen felfedezett, de annál nagyobb hitbéli odaadással vallott értékeiket.

    Spirituálisan lettek egy maguk teremtette, „különbejáratú” transsylvan Izrael-Júdea polgárai, minthogy szerintük az Írás – róluk (is) szól. Mert az ős-eredeti Írás „könyveivel” – a Mózeséivel – könnyebben tudtak azonosulni, mint az Újtestamentum embert Istenné magasztosító, s így pragmatikusan talán egyszerűbb, könnyebb, „fájdalommentesebb” megváltást ígérő világképével.

    A nehezebb utat választották! Egyrészt, mert lemondtak Isten-fia megváltást ígérő kegyelméről, másrészt mert – mai szóval így mondanánk – e retrográd hitváltás egy túlsúlyosan reformációt igenlő országrészben sem válhatott úgy követendővé, mint azok a protestáns üdvtanok, amelyek a progresszióhoz csatlakozás büszkén felemelő „feelingjével” is megajándékozhatták a hívőt. Még ott, a toleranciájáról híres Erdélyben is, ahol egyidejűleg hat vallás élt egymás mellett, évszázadokon át – békés közösségben.

    Persze megtámogatta őket a napjainkig egyetlen magyar (?) világvallás-alapító Dávid Ferenc (szül. Franz Hertel!) unitárius „Egy az Isten!” gondolatvilága, tehát a még Luthernél-Kálvinnál is merészebb protestáns reformista alapeszménye. Ők, a zsidózók, ezen is túllépni bátorkodtak… Mert ha már „Egy az Isten!”, akkor konzekvensen ki kellett iktatni az alapdogmát, a Szentháromságot is, s ha-már-akkor… Akkor viszszamentek egészen a forrásokig! Mert ők – már akkor: a XVI. század vége felé – olvastak (mert tudtak olvasni!), s így olvasták a Bibliát (feltehetően csak azt, Péchi Simon fordításában persze), de legfőképpen az Ótestamentumot, és rádöbbentek, hogy az ősapák és ősanyák szenvedés- és üdvtörténete, a főképp kínokra-megaláztatásokra-üldöztetésekre „(ki)választott nép” sorsa az övékével rokon.

    E reveláció után már nem volt visszaút…

    A Megváltóra még várni kell! – döbbentek rá, s vallották maguk közt, így hát hit- és sorsközösségbe léptek a zsidósággal, holott tudván tudhatták, hogy a judaizmus dogmái még keményebben megnehezítik a hivatalos, regisztrált „betérést”, mint akármely keresztény (római vagy görög katolikus, akár protestáns) egyház. Mégis, mindenek ellenében „zsidózókká” vagy – a köznyelvben – „szombatos székelyekké” váltak. És adták gyermekeiknek a szent keresztségben (!) az Ótestamentum veretesen szép ősi neveit (Mózes, Áron, Ábel, Sámuel, Eszter, Judit, Sára, Rebeka stb…) Ugyanakkor mégsem váltak „megalázkodó, hajlott hátú gettó-zsidóvá”, mint oly sok hitsorsosuk a középkor kegyetlen üldöztetései alatt, után, majd annak folyományaként.

    Jómagam úgy tudom, hogy – legalábbis Krisztus után – a vallások világtörténete nem ismer ehhez hasonló konverziót. Szokták persze emlegetni a kazárokat, de náluk nem afféle „alulról jött kezdeményezésként” indult meg az áttérés, hanem amikor Bulán kagán 740-ben, saját udvartartásával együtt áttért a zsidó egyistenhitre, népe „csak” követte. (Próbálta volna meg nem követni!) Ám az 1600-as évek végén a zsidók vallására áttérni, azokkal azonosulni, akiket – a közép- és újkori keresztény Európa Krisztus gyilkosaiként aposztrofált – nem lehetett holmi pragmatikus, haszonelvű indíttatású „igazodj-magatartás”. Hiszen nemcsak az újkor oroszországi pogromjai, de a középkori hispániai, galíciai zsidóüldözések egész sora igazolja, hogy a székelyek akkori döntése már-már felért egy szinte mazochista action gratuite-tel.

    Szávai Géza e táj, a Bözödújfaluval szomszédos, Küsmöd patak menti kisközség szülötteként, minden bokrot, követ, sziklát, patakot és ember építette környezetet ismer. És szót ért a táj szülötteivel is. Azonosul velük. És elibénk tárja, mint egy képeskönyvet – sőt mindezt saját, gyermekkorban (is) készített fotóival megvilágítva. Azaz a szó eredeti értelmében illusztrálja azt a deskripciót, amelyet közel félezer oldalon leír-elemez, körkörösen indított, majd egyre inkább az alaptémára fókuszáló szerkezettel. Látszólag messziről, de nagyon átgondoltan, sőt alanyi költőket is megszégyenítő szubjektív vallomásokról dobbant, olyan morális dilemmáiba avatva be az olvasót, amelyekről – napjainkban – kevesen mernek ily nyersen őszinte elfogulatlansággal írni-vallani. Sőt gyónni. Szávai Géza, itt és most, a második évezred utolsó évében kimondja, hogy olykor ő is esendő, sőt gyáva volt: a túlbiztosításra próbált berendezkedni. (Megriad – írja le -, amikor egy feltehetően (?) zsidó kislánynak kezd ifjonti hévvel udvarolni, mondván: „Mi lesz majd gyermekeinkkel, ha megint kitör az őrület?” Ha azt írta volna: „Kit érdekel!” – utólagosan szépítve hajdani spontán reakcióját -, kevesebb hitelt adnánk szavainak…)

    Sajátságos, de az 1987-ben megjelent, s azóta is tudományosan etalonnak számító Erdély történetének helységnévmutatójában egyetlenegyszer (!) szerepel Bözödújfalu neve. A III. kötet 1572. oldalán megemlíti, hogy „Néhány község (főként Bözödújfalu) székely népe, az úgynevezett szombatosok – az unitáriusból régen kiszakadt, s korszakunkban az izraelita felekezethez húzó – tiltott szektájának szokásait követte: egy részük a külvilág felé kényszerűen elismerte valamelyik nagyobb vallás fennhatóságát is.” Ennyi! Péchi Simonra sem veszteget sok szót ez az enciklopédikusnak tételezett háromkötetes akadémiai kiadvány! Arra a Péchi Simonra, a „szombatos erdélyi kancellárra”, a voltaképpeni vallásalapítóra, aki héberből (!) fordított-magyarított (az 1630-as években!) irodalmilag-nyelvileg is gyönyörűséges magyar zsoltáros és imakönyvet. Mindössze a II. kötet 698. oldalán olvashatunk róla annyit, hogy „… vezérszerepe miatt lesz a szombatosok földrajzi és társadalmi értelemben is mind szélesebb közössége politikailag gyanúsítandóvá. A fejedelemfi, Székely Mózes aktivizálódása, akinek felekezethez tartozása közismert, még inkább megerősíti ellenzéki politika és szombatosság összefüggésének meglehetősen általános feltételezését.”

    „Tohuvabohu!” Mondhatnánk stílusosan e – széles körben elterjedt – héber szóval erre a katyvaszra, amely még mondattani szempontból is problematikus.

    Evezzünk tisztább vizekre!

    Akár a Bözödújfalut napjainkra valóban mesterségesen és értelmetlenül elárasztó tó vizeire, melynek hullámai már a Kondukátor gigantomán faluromboló vágyálmait teljesítették be! És próbáljuk megérteni, hogy Szávai Géza ott Romániában, kisebbségi magyarként, miért érezhette magát „zsidónak”. Miért gondol gyógyíthatatlan nosztalgiával arra a kegyelmi állapotra, amelyben ez a majd’ országrésznyi „szent hely”, ha nem is „Szentföld”, a maga megszenvedve-kiharcolt toleranciakészségével, mégis lakhatóvá-élhetővé-otthonossá tette ezt a békés kis zugolyt – oly sok évszázadon keresztül. Pedig nagy volt a tét: túlélni. Ilyen-olyan valláshoz tartozva, román-magyar-török-német-szovjet hódoltatást elszenvedve is – de megmaradni.

    Szávai Géza azért tehette le asztalunkra az ezredvég e tárgyban unikális könyvét, mert szembe mert nézni mindazzal, amiről ez az anti-utópikus felekezettörténeti (s mint később, a XX. században „kiderült”: majdhogynem suicid!) kísérlet szólt. Arról, hogy legalább spirituálisan legyünk szabadok. Mert választhatunk! És a „zsidózó” székelyek választottak. Mert úgy érezhették, ott, a XVI. századvég Erdélyében, hogy választhattak. (Végtére is miről szól ez az egész élet, ha nem a választás szabadságáról! S mint látjuk: nem mindig egzisztencialista értelemben, hanem csak arról, hogy mit diktál – ott és akkor – a lelkiismeret.)

    Szávai Gézának „itt és most” azt diktálta, hogy merje leírni még azt a bizarr fantazmagóriáját is, hogy ez a maroknyi „zsidózó” népcsoport, ez a piciny csapat, akár az anyaországi holokauszt tragikus történetét is megfordíthatta volna, ha egy Bözödújfalu nevezetű kisközség, csak egyetlenegy napra „annektálta” volna Magyarországot! Mert akkor kiterjeszthette volna az itt élő félmillió – nürnbergi törvények diktálta-regisztrálta – zsidóra is a „szombatos székelyekre” vonatkozó vagy legalábbis „vonatkoztatható szokásjog” törvényét. Szávai eljátszik a gondolattal! Mért ne tenné? Nem történész ő! Csak (?) elmélkedő krónikás! Márpedig ha ez a „Mi lett volna, ha…?” megvalósult volna (ami, tudjuk, történelmi nonszensz!), akkor több mint félmillió élő vagy csak a közelmúltban – ágyban, párnák közt – elhunyt magyar-zsidó déd- és nagyszülővel lennénk gazdagabbak. De nem vagyunk. Az elgázosítottak, a maguk ásta sírba lövettek, vagy az erőltetett menetből kidőlt, útszélen lepuffantottak (főképp oldalági) leszármazottai, a mégis-megszületettek csak a családi archívumokban-albumokban kutakodhatnak. De azokban is csak – 1944-ig!

    Szávai Géza egy helyütt kijelenti: „A szerző elfogult”. Csak így, lazán – per tangentem… Ám ott, abban a kontextusban, ez az egyszerű kijelentő mondat oly sokatmondó, mint inverz módon III. Richárd agyonidézett bemutatkozása… Majd így folytatja: „Amit [a szerző] szid, amit nem létezőnek szeretne tudni – azzal bizonyítja (groteszk fordulat) az utókornak, hogy az létezett…”

    Mert Szávait nem hagyja nyugodni a gondolat: hogyan íródhatott le az az egy mondat a letűnt század legnagyobb botránykrónikájának egyik lapján, hogy: „Vizsgálják fölül még egyszer az egész országban a bözödújfalvai származással takarózók iratait!” (Székely Nép, 1944. június 16.) Csak egy mondat a zsarnokság… – egyik morális toprongyának tollából. A Székely Nép hírhedett sorozatának szerzője – afféle önfelkent „vox populi”-ként – mért is fedné fel kilétét! (Vox poluli! Vox dei?) Szávai megjegyzi: „Két-három ismerősömet kellene csupán körbekérdeznem, hogy inkognitóját felfedjem. Kíváncsiságomat az első megkérdezett után felfüggesztettem. Ha az, akire a megkérdezett barátom tippel: annak az embernek nagyon rendes gyerekei vannak (tehát családját nem tudta saját gonoszságához idomítani)”. Ennyi.

    Nincs bosszúvágy, nincs itt semmiféle: „na-most-leleplezlek-te-rohadék”-indulat! Pedig hányszor leírja, mit gondol a vészkorszak „törvényimádatának kéjenceiről”… Amikor törvényt szegni emberileg-történelmileg etikusabb cselekedet volt, mint „törvényt imádni”! Ő mégsem, csak azért sem fedi fel e „morális fogyatékos” senkiházi kilétét. Mert a „magánszorgalmú kutyák” leszármazottaival szemben nincs, és ne is legyen revánsesélye senkinek. Mert az „apák-fiúkból” már elegünk van/volt.

    Nota bene. A XVI-XVII. század fordulója, a korszak, amelynek kezdetéről is ír, még nem ismerhette a „nürnbergi törvények”-et. A búcsúzó, letűnő XX. már annál inkább – sőt, néha úgy tűnik, máig kiirthatatlanul. Meg hol volt akkor még az eugen/et/ika áltudománya?

    Magyar-magyarabb-legmagyarabb? Lehetséges, hogy épp a magyarul írni tudók ne tudnák, hogy jelesen ez a magyar jelző – fokozhatatlan?

    Az a külön gyönyörűség e könyvet olvasva, hogy Szávai nem vádaskodik. Csak gondolkodik. „Nem vádolok senkit!” – írja máshol (299. o.). Sajnos vagy hál’ istennek, a Zola-féle, talán ma már patetikusan hangzó, J’accuse! ideje (stílusa?) lejárt… Más kérdés, hogy az egész könyv, úgy, ahogy van, vádirat (is)! Egy hatalmas, szubjektív indíttatású nemzeti önvizsgálat – még hatalmasabb, mert láthatatlan – felkiáltó- és kérdőjelekkel. Összhatásában kicsit olyan, mint a babiloni titokzatos felirat intő jele: „mene, tekel, ufarszin”! Megszámláltatott, megmérettetett, és könnyűnek találtatott!

    Forrás: in: Élet és Irodalom (Budapest)
    2001-02-23

    Mara Tomi

    post scriptum:

    nehogy már hülyén halljunk meg, egy náci netező sem hallott Bőzödújfaluról, talán nem véletlenül..?

    Mara Tomi

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Másodfokú (fellebbviteli) tárgyalás az NFA által Gál Ferenc, bábonymegyeri gazda ellen indított perében
Morvai: Pajtások egymás közt osztogatják a közpénzt
Jó, ha nem feledjük: Az árulás nyilvánvalóvá vált
Close