Hont András: Utolsó szavak a választási bojkott ügyében

A Fidesz választáson nem győzhető le, de ez nem jelenti azt, hogy a kormánypárt által az országra erőltetett rendszerre nem adhatnának az ellenzéki pártok megfelelő politikai választ. Az Állami Számvevőszék ugyanis nagy szívességet tett azoknak, akik nem kívánják Orbán Viktor színházában játszani az alabárdos szerepét. Domokos Lászlóék ugyanis okot adtak a választás bojkottjára. Hont András vitaindító cikke.

Már a 2014-es választást is bojkottálni kellett volna.

Sőt, azt kellett volna igazán. Nem is feltétlenül azért, mert a Fidesz egyoldalúan, saját érdekei szerint – noha kétségtelenül a létező jogszabályokat betartva – módosította a választási szabályokat, hanem mert hatalmát szinte megingathatatlanná tette – hozzon bármilyen eredményt az első ciklusát lezáró választás. A leválthatatlan Fidesz-káderek sokasága, az elérhetetlen közalapítványokba és kamarákba kiszervezett állami funkciók, a hihetetlen mértékűre duzzasztott magánvagyonok (amelyek adott esetben persze aktiválhatók politikai célokra) mind azt szolgálták, hogy egy nemfideszes kormány gúzsba kötve táncoljon, és az ország egy része fölötti uralmat, választói felhatalmazás nélkül, Felcsútról is gyakorolni lehessen.

Márpedig a választás nem pusztán arról szól, hogy a népakarat kifejezésre jusson, hanem hogy érvényesüljön is: az új parlament megalakulását követően fölálló kormány elképzelései szerint, a polgároknak tett ígéretei alapján irányítani tudja az államéletet.

A választói szabadság és a kormányzati cselekvőképesség visszanyerésére hagyományos, tehát szavazásos úton egyetlen mód kínálkozott: az ellenzék valamelyik része alkotmányozó többséget szerez. Erről ugyan fantáziáltak néhányan, de a miénkhez hasonló szisztémákban reális esély az elsöprő győzelemre csak akkor adott, ha a kormány már hivatali ideje alatt de facto megbukik, és a voksolás csak a békés levonulás lehetőségét biztosítja. 2014-ben ez valóban nem volt több, mint fantázia, de korábban volt példa erre is, a jelen helyzetben sem tanulság nélküli, hogy mi vezetett addig – térjünk rá vissza a cikk vége felé.

Az erő(szak) bűvöletében

A másik ok a bojkottra abból származott, hogy még egy korlátlan hatalom sem tehet meg akármit, ha azt akarja, hogy uralma jogszerűnek tűnjön. Hogy a Fidesznek ez a látszat fontos-e, azt szintén később vizsgáljuk meg, de hogy maga a jogszerűség nem fontos, az nagyon hamar, már 2010 őszén kiderült.

A kötelezettekre terheket rovó, visszaható hatályú törvények a jog leglényegét sértik, azt, hogy magatartásunkat hozzá tudjuk igazítani a szabályokhoz. Ahogy alapvető feltétel az is, hogy a különféle testületek és szervek kötve legyenek a saját maguk vagy más által alkotott, de rájuk vonatkozó előírásokhoz, illetve hogy a megalkotott jogszabályok mindenkire ugyanúgy vonatkozzanak. Az előbbi elv akkor sérült súlyosan, mikor a költségvetést, az adókat és járulékokat érintő törvények kikerültek az alkotmányossági kontroll alól, az utóbbi meg a magánnyugdíjak államosításakor, mely esetben a nagyméltóságú alkotmánybíróság hümmögni méltóztatott, és a végtelenségig tologatta maga előtt a kérdést. Holott az nem a költségvetéssel függött össze, hanem a diszkrimináció tilalmának alkotmányos parancsát érintette.

A megtakarítások lenyúlását célzó intézkedéscsomag része volt ugyanis az a zsarolás, amely szerint akik tagjai maradnak valamelyik pénztárnak, elvesztik jogosultságukat az állami nyugdíjra, noha járulékot változatlanul fizetniük kell. Vagyis a kormány diszkriminált polgárai között, és a hátrányosan megkülönböztetettektől megtagadta jussukat, de a rá valót azért beszedte volna tőlük. Ez egészen példátlan egy jogállamban, és, mondom, mindez már 2010 őszén. Onnantól az alapelveken átgázoló, inkoherens jogalkotás, a látványosan elfogult hatósági intézkedések sora mindennapos élménnyé vált.

A hatalom jog általi korlátozása nem csupán azért fontos, mert ott és akkor védi a polgárokat, hanem mert garanciát és biztonságot nyújt a jövőre nézve. Moderálttá teszi a hatalomváltásokat, azaz megkíméli a közösséget a vissza-visszatérő erőszaktól; és kiszámíthatóságával megóv az önkényes hatalomgyakorlások sorozatától. A kétoldali feladvány ugyanis a következő.

A jog uralma szavatolja a mindenkori kormányzat számára, hogy ha utódja visszaéléssel vádolná, akkor ügye tisztességes, szabályozott módon kerüljön kivizsgálásra, és védekezhet a jog adta eszközökkel. Ennek hiányában (de még nem nyílt diktatúra viszonyai közt) a félelem arra ösztökéli, hogy egyre gátlástalanabb lépéseket tegyen bukása elodázására.

A félautoriter rezsimek konszolidálhatatlanok.

A jog képlékennyé válásakor a jogszerűség helyreállítását hirdető ellenzék azzal néz szembe, hogy győzelme esetén vagy elismeri ellenfele korábbi döntéseit és az azok alapján létrejött jogviszonyokat, ám ezzel versenyhátrányba hozza magát, és átveri híveit, vagy megkísérli felelősségre vonni a főkolomposokat és visszaszerezni az ebül szerzett vagyont, ez esetben viszont fölmerül a jogi kérdés: milyen alapon? Hiszen a leváltani vágyott kurzus betartotta saját törvényeit, sőt egyenesen azokat használta uralma kiépítésére.

Múltunk mind össze van torlódva

Részben ez volt a dilemma a rendszerváltás idején is – a következő könnyebbségekkel.

• 1. A kommunista hatalomátvétel egyértelműen törvénytelen volt, míg a Fidesz megkérdőjelezhetetlenül törvényes választáson került hatalomra.
• 2. A kommunista diktatúra emberéleteket követelt, internáló táborokat tartott fönn, és még puha korszakában is jelentősen korlátozta alattvalói szabadságát, mely tények morálisan aggályossá tették, hogy a végelgyengülés fázisában az MSZMP korifeusai maguk melletti érvként a szocialista törvényességre hivatkozzanak. Hasonlókról ezúttal – hál’ Istennek – nem számolhatunk be, ami egyben azt is jelenti, hogy a Fidesz szokott cinizmusával ne is értse a működését érintő kritikát, ellenben fölhívja a figyelmet arra, hogy a kritizálók között ott található az előbb említett bűnökért felelős párt örököse.
• 3. A szocializmusban elorzott javak állami tulajdonba kerültek és többnyire ott is maradtak, így az új demokrácia vezetői diszponálhattak fölöttük, a Fidesz azonban a privát szférába szervezte ki a vagyont.
• És végül: 4. Az akkori ellenzék nem volt részese a pártállam döntéshozatalának, a Fideszé viszont végig ott szöszmötölt valamit a parlamentben. Bojkottálni éppen amiatt kellett volna, mert a helyzet jóval kevésbé volt tiszta a ’89-esnél.

A választástól távol maradó szervezeteknek és a mögöttük álló szavazóknak nem a NER-t kellett volna ezzel a módszerrel megtörniük, hanem csupán azt nyilvánították volna ki, hogy a Fidesz ilyetén való berendezkedését nem tekintik legitimnek, és ha majd az ország többi része igényt tart a közreműködésükre, akkor követeléseiket visszamenőleg is figyelembe kell venni. Hogy ez szerintem miért volt reális és miért szükséges, azzal kapcsolatban megint csak hadd kérjek egy kis türelmet.

Mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát

Van ugyanis még egy, harmadik ok is, amely önmagában nem elegendő a bojkotthoz, de az előző két tényező – a párhuzamos Fidesz-hatalom és a jogállami kontinuitás megszakítása – mellett a fideszhatalmat valóban elutasítóknak mint elfogadhatatlan körülményt meg kell említeniük: ez tényleg maga a választási rendszer. Nem azért, mert nem fair, mert manipulálható, mert abszurd, bár ezek mindegyikében van igazság (még akkor is, ha a Fidesz néhány elemében – például a kopogtatócédulák eltörlésével vagy a megyei listák megszüntetésével – kifejezetten demokratikusabbá tette a mechanizmust), hanem mert rossz.

A rendszer nem felel meg az ország érdekeinek. Világnézetileg, emberileg összeférhetetlen szereplőket szorít egymás mellé, lehetetlenné teszi a megkülönböztethető, világos alternatívák fölmutatását és így a hatékony, programalapú kormányzást.

Csak ideológiamentes, öncélú hatalomgyakorlásnak hagy teret.

Az ellenzék egy részének ez tökéletesen megfelel, a többit meg hajtja a megszokás, a gyávaság, az ötlettelenség. Így fordulhatott elő, hogy miközben szavakban a legnagyobb gorombaságokat vágták a fideszes kormány fejéhez, elnyomást, önkényuralmat, diktatúrát emlegettek, a cselekvésben ez nem tükröződött vissza. Nyílt sisakkal, fanfárok kíséretében vonultak megveretni magukat, ezzel egyszersmind áldásukat adva a Fidesz-berendezkedésre, hiszen ha magukra nézve kötelezőnek ismertek el egy előírást (a választási megmérettetést), akkor milyen alapon kérdőjelezik meg a többit?

Továbbá a bojkottot is kihúzták a későbbi eszköztárból, elvégre mivel magyaráztak volna egy későbbi távolmaradást, ha azok az okok, amelyek ezt indokolják, már korábban is fennálltak. A bojkott tehát 2014-ben lekerült a napirendről.

Mostanáig.

Kuncog a krajcár

Az Állami Számvevőszék ellenzéket sújtó bírságai új helyzetet teremtettek. A politológus-túltermelési válság okozta közhelyáradatban föl sem vethetők a fenti szempontok, tehát hogy minek nyerni, ha nem lehet élni vele, illetve hogy mi történik a jogállami kontinuitással. Azonban a versenytársak küzdelem előtti ellehetetlenítését célzó intézkedés után megmosolyogtató előhozakodni „amíg a Fidesz választáson legyőzhető, addig ez még demokrácia” amúgy sem helytálló tételével.

A Fidesz választáson nem győzhető le.

Az persze kérdés, hogy minek ezt ennyire nyíltan kimutatni, de a maga keltette és a sajtó meg a független elemzők által táplált mítosszal ellentétben a Fidesz sem tökéletes, hibázik eleget. Főleg, hogy – a sokfrontos harc miatt – ezerfelé kénytelen figyelni, s nem koncentrálhat csupán a pillanatnyi kihívásokra, mert hatalmát hosszú távon kell óvnia. Így az országgyűlési választás sem azért lényeges elsősorban, mert legyőzhetik, hanem azért, nehogy a riválisok közül valaki vérszemet kapjon, s megnövekedett önbizalmával a választást követően (a Fidesz magából kiinduló, vélhető számítása szerint: parlamenten kívüli eszközökkel) okozzon kellemetlenségeket. Erre egyébként ebben a ciklusban is meg lett volna minden alapjuk.

Kevésszer emlegetett, ebből következően nem közismert tény, de a legutóbbi választáson a parlamenti ellenzék nemhogy több szavazatot kapott, mint a kormány, de egyenesen megszerezte a szavazók abszolút többségének támogatását. Ennek ellenére Orbán Viktor nemhogy a többség, de egyenesen a teljes magyarság nevében nyilvánul meg rendszeresen. Ez azért lehetséges, mert az érdekek itt összeérnek:

• A) az ellenzék, ha hallgat a valós erőviszonyokról, megkerüli a saját felelősségét, nem kell szembesülnie azzal, hogy talán nem jó stratégiát választott,
• B) míg a Fidesz fönn tudja tartani a hegemónia illúzióját, amely az ilyesfajta politizáláshoz nélkülözhetetlen.

Csak arra kell vigyáznia, hogy a politikai kkv-szektorból ne nőjön nagyobbra senki, aki belátható távolságra kerül, és már nem háríthatja a sikertelenség miatti felelősséget – se a népre, se a többi pártra.

A baloldal legújabb szétesése és szétkapása után a Fidesz joggal hihette úgy, hogy a Jobbik az egyetlen ellenzéki erő. A többi vagy nem ellenzéki, vagy nem erő.

A baloldali tragikomédiával párhuzamosan, illetve attól nem függetlenül a Jobbik viszont erősödhet némileg. 10-12 olyan választókörzet volt legutóbb, ahol az összefogós és a radikális jobboldali jelölt majdnem azonos eredményt ért el, és a fideszes alig valamivel végzett előttük, és létezik további 10-12 hely (például a már Jobbik-kézbe került Tapolca), ahol a baloldaliaknak nagyobb számban kell átállni a kihívói szerepbe került Jobbik mögé és/vagy a Fidesznek kell visszaesnie ahhoz, hogy az eredmény megváltozzon.

Mindez az országos erőviszonyokat nem rendezi át, csak annak optikáját változtatja meg, de a kormány szemlátomást még ezt sem engedheti meg magának. Pontosabban másoknak.

Követelni nem serény

A közvélemény többsége számára teljesen világos, hogy az Állami Számvevőszék vizsgálata, majd büntetése hatalmi érdeket szolgál, és valóban komoly érvágás lehet Vona Gábor pártjának. Én abban is biztos vagyok, hogy Orbán Viktor adománygyűjtő levele a megkomponált terv része: ha kül- és belföldi bírálók szóvá teszik, hogy a Fidesz a kampányban az Astoria és a Deák tér között több felületet foglal el, mint a Jobbik a vizsgált időszakban az egész országban, azt lehessen felelni, hogy azt a szimpatizánsok finanszírozták.

Ám a tiltakozás a Jobbikot ért bírság miatt talán egy kicsit nagyobb lehetett, mint amire a kormány számított, ezért az ÁSZ-t meghosszabbították Bicskéig. Megbírságoltatták a többi ellenzéki szervezetet is, ezúttal már teljesen mondvacsinált indokokkal. Ezt akár nyílt provokációként is lehet értékelni, az amúgy is vereségre készülő, földön lévő ellenzék számára lehetőség, hogy közölje: nem vesz tovább részt ebben a színjátékban.

Ekkor szokott érkezni az az ellenvetés, hogy mit lehet egy bojkottal elérni. A Fidesz csak megköszöni, hogy minimális erőkifejtést sem kell tanúsítania a győzelemhez, az ellenzék meg csupán saját gyengeségét ismeri el. Fordítsuk meg egy kicsit ezt a fölvetést.

• Mit lehet elérni azzal, ha minden megy tovább a jelenlegi metódus szerint?Győzni nem lehet, ha valami csoda folytán mégis, akkor is minek.
• Hogy nem mindegy, mekkora többsége van a Fidesznek? Teljesen mindegy. A kormánytöbbségnek három éve nincs kétharmada. És? Nem azért nem rendel el kijárási tilalmat, mert nem ment át a terrorveszélytörvény, hanem azért, mert hogy nézne az ki. Ha valami igazán fontos nekik, és nincs hozzá elegendő voks, elfogadtatják feles törvénnyel, és végrehajtatják a köztisztviselőkkel – mint ahogy az a Jobbik-plakátok levakartatásakor történt.

Az ellenzék pontosan ilyen esetekre hivatkozva kéri a Fidesszel szemben a szavazók támogatását, miközben ha nem győz, akkor a tapasztalatok szerint semmit nem tud megakadályozni, ha pedig győzne – mint erre már utaltunk –, akkor legföljebb azt tudja megígérni, hogy ő nem jár el hasonlóképpen, holott a fideszes, megalvadt struktúrákkal szemben éppen így kéne eljárnia. Ördögi kör.

No, meg az is ördögi kör, hogy egyedül a Jobbik sejtetheti, hogy ő bizony fideszes módon lépne föl, de akkor mi a garancia, hogy nem lesz belőle egy adott ponton új Fidesz? Semmi. Viszont a represszív, ormótlan Fidesz-tempó mint hivatkozási alap és a választási rendszer együttese fönntartja a „kisebbik rossz”-szindrómát, ami az ezt hangoztatóknak igen kényelmes.

Föl kéne szabadulni már!

A csapdából kitörni csak egyféleképpen lehetne: a rendszerváltás és a kormányváltás szétválasztásával.

Logikailag ez nem elképzelhetetlen választás útján sem. Ekkor még az összefogásnak is volna értelme, ha a résztvevők elárulnák, hogy mire fognak össze azon túl, hogy hívják máshogy a miniszterelnököt. Egyértelművé és hihetővé kéne tenniük, hogy csak a rendszer lebontására kérnek fölhatalmazást, és hogy azt miként képzelik. Az, hogy az így-úgy összetákolt konglomerátum első embere (Mesterházy Attila) vagy a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt (a Jobbik) elnöke közli, hogy majd lesz valahogy, az nem egyértelmű, az pedig, hogy egy 7-12 százalékos tartományban mozgó párt beleírja a programjába, hogy új alkotmányt akar, nem hihető.

A bojkott ehhez képest világos céllal bír: tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a hatalmat – akár nemzetközi közvetítéssel. A tárgyalások megoldást jelenthetnek a taglalt jogállami problémára, sőt igazából csak ez jelenthet megoldást. A 89-90-ben született köztársasághoz már nem lehet visszatérni. Túl sok idő telt már el a lerombolása óta, túl sok minden változott meg az elmúlt években. A köztársaságot újjá kell alakítani, illetve új köztársaságot kell alapítani. A bojkott egy eszköz arra, hogy az erről szóló egyeztetésekhez odakényszerítsék a hatalmat.

Itt megint egy várható ellenérvet kell cáfolni, mégpedig azt, hogy egy bojkott kivitelezhetetlen, hiszen a Fidesz tetszőleges számú kamupártot indít el. Valószínűleg így tenne.

De hát egy bojkott sikere nem azon múlik, hogy a választáson hány párt vesz részt, hanem azon, hogy hány választó.

2014-ben csak az MSZP–Együtt–DK híveinek távolmaradásával 40 százalék közelébe zuhant volna a részvétel, ami azt is jelentette volna, hogy 1990 óta először nem éri el az 50 százalékot. Most egy teljes ellenzéki bojkottal legföljebb 30 egynehány százaléknyi választó vihető el az urnákhoz. Az ellenzék nyugodtan beszélhetne a társadalom többségének nevében, volna rá annyi alapja, mint amikor egy közepes fontosságú KDNP-korifeus a magyarság nevében szónokol.

Amennyiben egy ilyen választást követően a Fidesz folytatni akarná a kormányzást, a társadalmi támogatottság hiányára hivatkozva lehetne, pontosabban kéne ellene tüntetni, sztrájkot kezdeményezni, a polgári engedetlenség legváltozatosabb formáit igénybe venni.

Hogy ez illúzió? Keresztülvihetetlen? Amúgy sem izgatná a hatalmat? Figyeljünk már a Fideszre!

Nézzük meg, hogy ők mitől tartanak, s hogy mit is cselekednének hasonló helyzetben. Rogán Antal nemrég „forró őszt” vizionált, azt állítva, hogy sorosista kiképzőosztagok utcai zavargásokat készítenek elő. Hasonló szellemben nyilatkozott Kövér László, Németh Szilárd pedig a belső fölforgatókat is megnevezte egy színházrendező, egy kulturális aktivista és egy blogger személyében. Az ellenzék nem győzött elhatárolódni, hogy ők ugyan, á, dehogy.

A Fidesz éppen ezt akarta, hogy ne legyen ilyen. (Nem is lett.) A rendszer tekintélyét és erejét ebben a ciklusban két tüntetéshullám tépázta meg: az internetadó elleni és a tavalyi diákmegmozdulások, mely utóbbiak nem azért voltak sikeresek, mert a szervezők olyan pompásan kitalálták azokat, hanem mert a tömeg túllépett a szervezőkön. Miután megformálták a szívecskét és elénekelték a sárga rózsát, és a szónokok mindenkit hazaküldtek, a sokaság egyben maradt, leállította Budapest forgalmát, a város közönsége pedig többnyire bátorította a demonstrálókat. Majd a tüntetések energiáját Gulyás Márton egy választási reform megalkotásába és kikövetelésébe igyekezett átforgatni, és ezzel el is csitult minden.

De vissza a Fideszhez és ahhoz a cikk eleji megjegyzéshez, hogy volt már arra példa, hogy egy kormány hivatali ideje alatt de facto megbukjon.

Mit is tett a párt 2006-ban, a parlamenti vereségét követően? A sok szempontból indokolt tiltakozásoknak igyekezett rendszerellenes élt adni. Orbán Viktor arról beszélt, hogy Magyarországon többpártrendszer van demokrácia nélkül. Általában úgy szokott lenni, hogy amivel ellenfeleit vádolja, azt ő maga valósítja meg. Nagyjából mostanra eljutottunk oda, hogy többpártrendszer van demokrácia nélkül, továbbá ország jogállam nélkül. Ma épp ezért több ok van a népharag fölszítására, s talán a felgyülemlett düh is több hozzá.

S mégis, magyarnak számkivetve

Persze garancia ebben az esetben sincsen. Elképzelhető, hogy ez az út végül nem vezet eredményre, a cselekvésben vezető szerephez jutó politikusoknak pedig kényelmetlenebb, mint ücsörögni a kurzus kirakatparlamentjében, félálomban diktatúrázni egy picit. Nekünk akkor is meg kéne próbálni.

Azt állítottam, hogy a Fidesznek nem fontos a jogszerűség, és azt ígértem, visszatérünk annak vizsgálatára, hogy a jogszerűség (és a demokrácia) látszata fontos-e. Nos, Orbán Viktor valami miatt mégiscsak ragaszkodik hozzá. Minden külföldi fórumon törvényeket lobogtat, itthon is arról beszél, hogy kiegyensúlyozott demokrácia van mifelénk. Pedig a latin-amerikai kartellköztársaságoktól a posztszovjet türanniszokon és itt felejtett abszolút monarchiákon át Észak-Koreáig terjedő széles spektrumon annyiféle nemjogállami nemdemokrácia működik háborítatlanul vagy alig háborgatva.

Magyarország mégis kitart – amúgy a „halódó” és megvetett Nyugatra jellemző – demokratikus jogállam külsőségei mellett. Persze tudjuk, miért: az európai környezet és legfőképpen a pénz miatt. De sem az uniós tagság, sem a külföldi finanszírozás nem elegendő ahhoz, hogy a külsőség mellé tartalom is társuljon, avagy a tartalom kapja meg a valódi külsejét. Ez a magyar ellenzék feladata volna.

Az ellenzéknek nem föltétlenül az a dolga, hogy minden körülmények közt, akkor is, ha csak elméletben van rá esély, nyerni próbáljon, hanem az is, hogy bemutassa – szavazóközönségének és a nemzetközi közösségnek egyaránt –, ha ez egy rendszerben nem lehetséges.