KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Hirosima akkor… 75 évvel ezelőtt robbant fel az első atombomba

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
1945-ben ezen a napon tesztelte az USA ártatlan japán embereken tömegpusztító fegyverét

1945. augusztus 15-én Japán császára, Hirohito rádiószózatában bejelentette, hogy az ország elfogadja a feltétel nélküli kapitulációt. A bejelentés az országszerte rádiók előtt várakozó népnek hatalmas traumát okozott. Mindaddig szentül hittek a japán győzelemben. Ugyanakkor megnyugvással is fogadták a háború hirtelen befejezését, mert nem jönnek többé az amerikai B-29-es nehézbombázók. Az ország minden jelentősebb városa romokban hevert, s még elkeseredni sem maradt idejük, ha túl akarták élni a jelent; a gazdaság újjáépítésére kellett összpontosítaniuk. Megkezdődött a hadiállam demokratikusba való átmenete.

A hirosimai bombázó

1945. augusztus 6-án dobták le az atombombát Hirosimára, de a hirosimaiak még ma is pontosan emlékeznek arra, ami azon a napon történt. Riportom egy hirosimai hölggyel készült, aki 7 éves kislányként élte át az atomtámadást.

– Először is kérem, idézze fel részletesen, mi is történt Önnel augusztus 6-án?

 – Augusztus 6-án az epicentrumtól 3 kilométerre, az Enamachó-városnegyedben lévő otthonunkban voltam. 8 óra 15 perckor az ablakon át éles villanást észleltem, ezután BUMM!, egy hatalmas robbanást hallottam. Amikor körülnéztem, láttam, hogy a mennyezet félig leszakadt, a robbanás irányába néző északi fal eltűnt, és a butsudan (házi oltár) Buddha szobra az onnan 5 méterre lévő bejárathoz került. Nem tudtuk, hogy mi ez az egész. A család egybegyűlt, senki sem mozdult. Röviddel azután kimentem az utcára, ahol tömegesen vánszorgó embereket láttam, akiknek feketére égett kezükről és arcukról cafatokban csüngött a levált bőr. Hamarosan hozzánk is eljutott a hír, hogy Hirosimára valamilyen különös bombát dobtak. A városközpont megsemmisült, tűztengerré vált. Az idő tájt az “atombomba” vagy “radioaktív sugárzás” szavaknak még a jelentését sem ismertük. Nemcsak mi gyerekek, de még a felnőttek sem. Alkonyatkor egy felismerhetetlen arcú nő állt meg a házunk előtt. “Ki maga?” – kérdezte édesanyám. “Én vagyok, Tamikó!” – volt a válasz. Az éppen hadimunkából hazatérő leányiskola második osztályából való nagynéném volt. A városban a tűz egyre jobban terjedt, féltünk, hogy a mi házunkat is eléri. Legfontosabb holmijainkat hajóra raktuk, hogy bármikor elmenekülhessünk, és vártuk az evakuálást. Erre Nomishima sziget volt kijelölve. Beesteledve a városban teljes sötétség uralkodott, mert a villanyvilágítás megszűnt, csak az ég ragyogott gyönyörű vörösen. Az éjszakát a hajón töltöttük. Az éj folyamán meghalt a nénikém. A rokonok híreket hoztak, hogy nem tért haza sem a bácsikám, sem az unokatestvérem. Meg kellett őket keresni, és a házat is őrizni kellett. Ezért nagyszüleim és szüleim Hirosimában maradtak. Mi gyerekek pedig másik nagynénénk kíséretében 7-én elindultunk a menedéket nyújtó szigetre. “Menjetek a hajó fenekére!” – parancsolták nekünk, meg hogy “Kin ne lessetek!”, de minél inkább mondták, annál inkább ki akartunk nézni. Nekem egyszer sikerült titokban kikukucskálni a csomagok közül. Megdöbbentem. A tengerben feketére égett emberi testek sodródtak. Feledhetetlenül szörnyű látvány volt. A menekülőket nyugalom fogadta a szigeten. Augusztus 15-én egy hivatalnok kihirdette, hogy fontos adás lesz a rádióban, amit mindenkinek hallgatnia kell. A recsegés miatt én nem nagyon értettem, mit is mondtak, de a felnőttek nagyon izgatottan reagáltak: – “Nem, ez lehetetlen! Japán nem veszíthet!” Pár nappal később aztán hazatértünk Hirosimába.

Ez is érdekelheti:  Feloszlatta az ukrán rendőrség a brutális kényszersorozások elleni tüntetést Kárpátalján

– Milyen kép fogadta a városban?

 – A mi házunk nem égett le, de se fala, se mennyezete nem maradt. Egyszóval tágas lett… A környéken sok olyan épület is akadt, amelynek csak néhány tartópillére árválkodott. A szervezett közlekedés megszűnt. Az egyik nagybátyámat kerestük, aki még mindig nem jött haza.

– Volt-e több haláleset a rokonságban?

 – A közeli rokonok közül az egyik nagynénémet, az unokatestvéremet és a nagybátyámat veszítettük el. Az unokatestvérem még elment keresni a többieket, de két nap múlva őt hozták haza és rá öt napra meg is halt. Nagybátyám a tenger felé sodródhatott. Őket, hármójukat vesztettük el, de mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Voltak olyan családok is, akiknél senki sem maradt életben. Előfordult, hogy már az első pillanatban egyszerre megsemmisültek.

– Tudtak-e valamit a radioaktív sugárzásról?

 – A radioaktív sugárzás teljesen ismeretlen volt számunkra. Sokan voltak, akik bementek a városba az eltűnteket keresni, és másodlagos sugárzást kaptak. Csak jóval később nyertünk ismereteket a radioaktivitásról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Amerika tett valamit a sebesültekért?

 – A háború után Amerika létesített egy kutatóintézetet az atombomba radioaktív sugárzásának kutatására. Ott a betegeket megvizsgálták, de nem kezelték. Sok bírálatot kaptak amiért kísérleti állatoknak tekintették a japán betegeket. Az így gyűjtött adatok állítólag hasznosíthatók az atomerőmű-balesetek áldozatainak kezelésekor.

– Elmondaná-e kialakított meggyőződését az átélt tapasztalatai alapján?

 – Bármi történjék a jövőben, nem adhat okot az atombomba használatára. Japán a második világháborúban, Hirosimában és Nagaszakiban szenvedett el atombomba támadást. Lehet, hogy a magyarok nem nagyon ismerik pontosan e bombáknak hatását. Az amerikaiak által Hirosimára ledobott egyetlen atombomba egycsapásra elpusztította a várost, ahol 3OO.OOO lakos halt meg. Persze, Hirosima városképe mára egészen megváltozott, s csak a múzeum kiállításain látható az akkori állapota. A ledobott atombomba következményeként azonban még ma is sokan szenvednek radioaktív sugárfertőzésben, és az ebből kialakult betegségekben.

Ez is érdekelheti:  Szijjártó Péter telefonon egyeztetett Szergej Lavrovval a moszkvai terrortámadással kapcsolatban

Hirosimában minden augusztus 6-án megemlékeznek az atombomba-támadás áldozatairól. A bomba ledobásának időpontjában, 8 óra 15 perckor egész Japán elcsendesedik, némán gyászol.

 Manapság, ha esténként a televízió távirányítójával “végigzongorázzuk” a csatornákat, egyre-másra láthatjuk a hírekben és játékfilmekben a pusztítás hátborzongató jeleneteit, és a ma embere hajlamos közömbössé válni az iránt, amit nem maga élt át.

Veszélyes, ha eltorzult értékrenddel az atombombát csak a lehetséges csapások egyikének véljük. Tennünk kell, hogy a hirosimaihoz hasonló esemény se történhessen még egyszer. Világunk, s az Emberiség jövőjéért mindnyájan felelünk.

 

Doma-Mikó István
Tokyo

 

A Bikini-korallzátonyi atomkísérletek

A Csendes-Óceán egyenlítői vidékén 1945 egyik májusi hajnalán hatalmas robbanás rázta meg a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-korallzátonyt. A március óta folyó titkos amerikai atomkísérletek beteljesedése volt ez, amelyeket május 13-án be is fejeztek.

A robbanás pusztító ereje jóval felülmúlta az év augusztusában Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákét. Az első áldozatok között volt egy japán halászhajó személyzete, mely a Bikini-zátonytól 16O kilométerre halászott a nyílt tengeren. 3 óra 5O perckor a hajó kabinjában reggeliztek, amikor az ablakokon erős fény áradt be, mintha felkelt volna a nap.

7 óra 3O perckor fehér hamu kezdett el szállingózni. A mintegy 7 órán át hulló hamu teljesen beborította a fedélzetet. Két-három nap múlva a halászok arcbőre furcsán megfeketedett. A kapitány és a legénység gyorsan megkezdte a hazakészülődést Shizuokába. Két hét múlva, mire hazaértek, a hajó személyzetének arcán már fájdalmas égési sebek voltak láthatók, s a hajuk kihullott. A helyi orvos súlyos betegségük láttán egy tokiói kórházba utalta őket.

Május 16-án Japán egyik legnagyobb újságja, a Yomiuri Shinbun “Halálos hamueső” címmel elsőként számolt be az esetről. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hajót radioaktív sugárzás érte. Szeptember 23-án Kuboyama kapitány a legjobb orvosi kezelés ellenére is meghalt. Rövid időn belül még 5 matróz halt meg rákban, azután a többiek is elpusztultak. A háború után egy mozgalom kezdődött a Daigo Fukuryumaru hajó mementóként megőrzésére. Ennek eredményeként a tokiói elöljáróság támogatásával 1973-ban létrejött a “Békés társadalom – Daigo Fukuryumaru” című állandó kiállítás.

Ez is érdekelheti:  Gulyás Gergely is reagált - Magyarország Kormányának hivatalos álláspontja Magyar Péter megnyilvánulásairól (videó)

A kiállítóterem bejáratánál egy kőtábla őrzi Kuboyama kapitány utolsó üzenetét:

“Szeretném, ha én lennék az atombomba utolsó áldozata.”


Newsreel 1946 (incomplete) – Hiroshima 1 Year Later and Bikini Atoll Bomb Test

Inter Japán Magazin – Nemzeti InternetFigyelő

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük