Hétköznapi tragédia

A kopott szőrű, öreg kutya vinnyogva menekült megroppant óljába a hirtelen feltámadt szél elől. Ám az örvénylő porhó néhány pillanat alatt ott is belepte bundáját. Nem volt hová bújnia előle. A régi, meleg gyapjútakaró koszos foszlányokban rebbent szét az állat súlyától, s a meglazult falécek között elviselhetetlen, ördögi hangot adott a szél. Régi, feledésbe merült rítus elevenedett meg benne és vadul nyalogatni kezdte jéghideg bundájáról a ráfagyott havat.

De recsegett-ropogott az omladozó családi ház is. A félelmetes zajra riadt fel a ház asszonya, és azonmód átnyúlt a szomszédos ágyra, de az, üres hidegségével még jobban megborzongatta.

– Egyedül maradtam! – hasított bele a keserűség. Aztán rutinból az órára pillantott és felsóhajtott: – de soká lesz még reggel!

Papucsban, pongyolába bújva elcsoszogott a kertre néző ablakig. Kint, a férje által egykoron Erdélyből még csemeteként áthozott, ám azóta hatalmassá nőtt fenyőfa, nyögve, görnyedezve küzdött a megújuló dühvel támadó széllel. Ágacskái görcsösen rándultak össze, mint az ízületi fájdalmaktól kínlódó kéz, majd egyenesedtek ki, annak reményében, hátha egy erősebb megfogja és átsegíti a bajon.

– Nincs erőm és hatalmam, hogy megvédjelek! – motyogta maga elé az asszony. Ujjaival ősz haját rendezgetve fordult vissza az ablaktól, majd egy hatalmas tükör előtt elhaladva igyekezett kijutni a konyhába. Egy pohár víztől remélte lelke megnyugvását.

Ám hirtelen elállt a szél s a felbukkanó telihold fénysugara különös képet vetített a tükörre. Férje némán, mosolyogva intett abból az ágyból, ahol az imént még a hideg üresség volt. Az asszony közelebb lépett a tükörhöz.

– Ha élnél, most azt mondanád, nem kell félnem semmitől, mert te a széltől is megvédnél. Igaz?

A férj igenlően bólintott, majd a Hold fényét eltakaró felhővel eltűnt a látomás is. Az asszony ekkor régi önmagát látta meg a tükörben.

Karcsún, fényes hajzuhatagát hátravetve, eltorzult arccal veszekedett férjével, aki – mint mindig – a háttérben sokat tudó tekintettel, szomorúan figyelte.

– Istenem! – villant a felismerés az asszonyba – ami most nekem hiányzik, azt ő sohasem kapta meg tőlem. És nemcsak ő…

A hideggel, hóval mit sem törődve kirohant a kutyaólhoz. A remegő, öreg állat behúzott farokkal somfordált az asszony elé, aki ölébe kapva vitte be a számára hosszú ideje tiltott házba.

– Adj egy pacsit! – kérlelte az asszony – hadd érezzem a szeretetedet. – Mert mi lesz velem, ha már te sem leszel?

A kutya nehézkesen nyújtotta felé elgémberedett mancsát. Az asszony megsimogatta, óvatosan dörzsölgette, majd a kopott fényű szempárba nézve, mintha férje tekintete sugározta volna: a szeretet éltet, de előbb adni kell, hogy kaphass!

A kutyának még annyi ereje maradt, hogy gyengéden megnyalta azt a kezet, amitől éveken át csak verést kapott. Aztán csendesen és örökre mancsára hajtotta a fejét.

Az asszonyban ismét fellángolt a régi énje: – Te…! mondta olyan hangsúllyal, hogy a kikapcsolt elektromos berendezések elkezdtek recsegni-ropogni. S már rúgott volna bele, hogy a házon kívül lássa. Csakhogy a halott állat már nem hátrált, nem hunyászkodott meg, nem esedezett, csak nyugodtan feküdt.

E dermedt csend az asszonyban iszonyatos félelmet keltett. Nem a halál váltotta ki, hanem az, hogy már nincs többé kin uralkodnia, az utolsó is elment, aki tartotta benne a lelket. Azt az átkozott lelket, ami sohasem hagyta nyugodni, ami mások tönkretételére született, s végül ami saját maga ellen fordult…

Másnap a mínuszos hírek között szerepelt: Egy idős asszony a kutyája mellett hűlt ki saját lakásában.

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)