Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) egykor itt, a Felvidéken a legdíszesebb kelengyés ládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma.
Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.
Morvai Krisztína a normális családokról beszél, melyben teljesen igaza van. A videón elhangzottakhoz még hozzátehetjük azt is, hogy vannak – elég nagy számban – olyan csoportok, melynek tagjai nem éppen a munka világában szeretnék megszerezni a megélhetésre valót, és a kapott segélyeket nem a család megélhetésére fordítják, hanem azzal rövid időn belül a játéktermek és szórakozóhelyek bevételét növelik. Ezek azok a csoportok, melyeket az unió – fejlettebb országai – nem hajlandóak befogadni, sőt ki is toloncolják őket. Érdekes, hogy az EU ezen problémában nem kíván közösséget vállalni, statisztika viszont van.