Gondolatok az árterek helyzetéről

Hetek óta témát ad az eső, az áradás. Jön az ár, aztán a következő és az utána következő… Felborították a természet rendjét, így az árvizek egyre veszélyesebbek és szélsőségesebbek lesznek.

Most a legfontosabb a mentés, a veszély elhárítása. Sajnos minden ilyen katasztrófa után rövid időn belül feledésbe merül a probléma, az érintetteken (kitelepítetteken, fedél nélkül maradókon) kívül már nem foglalkoznak a kérdéssel egészen a következő árvízig.

Következő soraimat illendőbb lenne árvízmentes időben bemutatni, de akkor remény sincs a közlésre.

Jó lenne azt mondanom, ezt és így kell tennünk, hogy visszaálljon a természet hajdani, mondhatni paradicsomi állapota. Elábrándozom a régmúlt időkről, őseink természet-közeli életéről, de tudom, mindez már nem térhet vissza.

Mégis, mindent el kell követnünk azért, hogy a még meglévő értékek ne pusztuljanak tovább, s amit lehet, mentsünk át az utánunk jövő nemzedéknek.

A gátrendszer erőltetett építése, magasítása, pláne a betonteknők a természet ellen valók. Beszorították vizeinket egy mesterséges – és nem kellően átgondolt – mederrendszerbe, ahol a természet, az élővilág egyensúlya felborult. Az alap problémát pedig nem tudták megoldani, sőt! Minél magasabb a gát, annál nehezebb a belvizet, kisebb vízfolyásokat kezelni.

A természetes állapotú árterek nagy részét gyakorlatilag megszüntették, és nem tudtak alternatívát nyújtani. Nagyon sajnálatos ezek fokozatos eltűnése, mert fontos szerepük van a természet egyensúlyában, biológiai sokszínűségében. A folyószabályozásoknál is átestek a ló túlsó oldalára. Az ártereken valaha fejlett ártéri gazdálkodás folyt. Ezek a területek semmi másra nem alkalmasak! Mi, emberek mégis birtokba vettük, házakat húztunk fel ide is, szántóvá alakítottuk, ami nem alkalmas szántóföldi művelésre, aztán háborgunk, ha jön a víz. Valaha azzal, hogy volt hová elvezetni a vizet, a lakóterületek, szántók általában megmenekültek az árvizektől, illetve sokkal kevesebb rombolást szenvedtek, mint manapság.

A régmúlt emberei még összhangban éltek a természettel, megfigyelték, és igyekeztek elébe menni az árvizeknek. A környezet adta lehetőségeket úgy használták ki, hogy nem ejtettek mély sebeket a tájon.
Megfigyelték, hogy a folyók hordalékukkal a parton töltésszerű kiemelkedéseket ún. övzátonyokat raknak. Ez kiszámíthatatlanná teszi a víz útját, de az ember nem hagyta a folyóra, hogy hol és mikor szakítja át a zátonyokat, hanem a még alacsony vízszintnél maga vágta át s vezette el árkokkal. Mivel az átvágás (fok), a terület legalacsonyabb részén volt, a víz nem zúdult rá, hanem szép csendesen szétterült az ártérben. Igyekeztek minél messzebbre, minél nagyobb területre elvezetni az árkokkal. Apadáskor ugyanezen csatornák visszavezették a vizet a mederbe. Pár nap vagy hét után már nem maradt pangó víz. Ez a rövid ideig tartó elárasztás nem ölte ki a növényzetet, sőt életadó volt.

A gazdag táptalajú, gyümölcsfákban bővelkedő erdők, ligetek a víz sodrát is akadályozták.

Az árokrendszer kialakításának idejéről sajnos nem találtam megbízható adatot. Az biztos, hogy Árpád-kori oklevelekben sok kifejezés utal ezekre, tehát jóval korábbi időkben kezdődhetett meg az árokrendszer kialakítása.

Az árkok, árterek, fokok nemcsak folyószabályozási, hanem védelmi szerepet is betöltöttek az ország életében. Erről történészek tudnának beszélni.

Az árokrendszer nyomai ma még megtalálhatók, sajnos az ember terjeszkedése lassan eltünteti. Már a török időkben elkezdődött a rombolás s a 18 -19. századi folyamszabályozások gyorsuló tempója tönkretette a jól működő rendszert.

A Csörsz- ill. Ördög-árokrendszer (ugyanazon árokrendszer a Duna-Tisza közén ill. a Tiszántúlon), a Rábaközben feltárt árokrendszer több, -legtöbbször három-  párhuzamosan futó árkot jelölt. Így van ez szülőfalumban, Isaszegen is: gyerekkoromban a Rákos-patak (valaha Rákos-árok) mellett futott a Vezér-árok. A harmadik árok mára teljesen eltűnt.

(Szüleim elbeszélése szerint Isaszeg és Gödöllő között az 1930-as években a három patak ill. árok tavakat duzzasztott, itt nyáron strand, télen korcsolyapálya szolgálta az embereket. Ma is több tó húzódik egymás után, sajnos nagy részük körbekerítve az átlagmagyar elöl.)

A „fok” elnevezés több középkori oklevélben (határperek) és helységnévben megtalálható. (Drávafok, Foktő, Budafok, Vindornyafok, Siófok), a történelemből ismert a Hadósvány foka is. A Czuczor-Fogarasi szótárban találtam rá a Debrin fokra, Darócz fokra és Kemény fokra, az olvasók is bizonyára sok ilyen helyet tudnának felsorolni. Az „árok” is több helységnévben szerepel(t) a Kárpát-medencében (Ároktő, Árokszállás majd Jászárokszállás, Árapatak, Árki, Árokalja, Árkosháza, Árkus, Árkushagyó). Az „ár” szó szép feladatot ad a nyelvészeknek, mint ahogy az ásvány, vajas-vájás, eszteru-eszteruk, holod és hasonló, az árokrendszerhez köthető kifejezések.

Az elvezető árkokat természetesen karban kellett tartani, ezt meg is tették. Valaha a jobbágyok (legalábbis Mária Terézia 1767-es úrbéri rendeletéig, mely behatárolta a szabadon használható területeket) igyekeztek ezeket gondozni, mert ettől is függött a megélhetésük.

Az ártér nem volt haszontalan táj, hanem az emberek nagyon ügyesen hasznosították.
A fokgazdálkodás lehetővé tette, hogy a halikrák alacsony vízszintű halbölcsőkben növekedjenek. A vizek visszavezetésekor bőséges halzsákmányra tettek szert. Halgazdálkodásunk egész Európában a legfejlettebb volt. Mindenki ránk irigykedett! Unalomig ismert volt a szólás: „Magyarországon a folyók két rész vízből és egy rész halból állnak”. (Galeotti Marzio). És ma???
Az ártereknek a gyümölcs-és zöldségtermesztésben komoly szerepük volt. A Csallóközt így nevezték: Aranykert, Tündérkert. Szántóföldi művelés, gabonatermesztés az ártereken alig volt (épp ezek javára igyekeztek megszüntetni az ártereket; kellett a gabona a „sógoroknak”).
A legelők, kaszálók időnkénti vízborítottsága a fű minőségére, az állattenyésztésre is jótékonyan hatott. Nyilván azért is maradt meg a magyarság a Kárpát-medencében ősidőktől és csak jöttek hozzánk (eszünk ágában sem volt máshová telepedni!), mert a legeltetéses állattartás minden feltétele adott volt.
A méhészkedés is jelentős volt az ártereken. Nem győzöm ajánlani a mézet (cukor helyettesítésére). A legtermészetesebb, legjobb „gyógyszerek” egyike. A gyógynövények gyűjtése ma is fontos megélhetési forrást jelenthetne. Igaz, ez nem a gyógyszerbiznisz érdeke…

A parasztok, jobbágyok a 18. századig gyakorlatilag szabadon gazdálkodhattak az ártereken, fákat ültettek és gondoztak (aki beoltotta és gondozta a vadgyümölcsfát, azé volt a termés). Az erdők, ligetek gazdag talaján a gyümölcsök, gombák, termések embereknek és állatoknak is táplálékot jelentettek. Főleg az alma, körte, szilva hatalmas fajtaválasztéka és mennyisége volt jelentős. A téli, kicsit magasabban fekvő aklok, karámok télen menedéket adtak az állatoknak, tavasztól kiváló talajt a zöldségféléknek.

Az ún. „fejlett Nyugaton” mindig is behatárolták pl. a halászati jogot. Nálunk viszonylag nagy szabadságot kaptak a jobbágyok, parasztok, legalábbis a 18. század végéig; halásztak, vadásztak (főleg víziszárnyasokra és apróvadakra), állatokat tartottak, kertet műveltek, méhészkedtek.
Mivel fontos megélhetési forrás volt a halászat, rákászat-pákászat-csíkászat, a fokok, árkok ásásában, karbantartásában érdekeltek voltak.

Az ártér biológiai sokszínűsége, faj- és fajtagazdagsága csodálatraméltó. Nagyon sok állat- és növényfaj kizárólagos élőhelye. Ha az ártéri szántóföldek helyén ismét rétek, legelők, kaszálók, honos fafajokból álló természetszerű erdők, ligetek lennének, a gazdag állat- és növényvilággal mi, emberek is csak nyernénk. Továbbá a szántóföldi növények által fel nem használt és a lassan lebomló vegyszerek, műtrágyák nem okozhatnának károkat a vizek élővilágában és minőségében.

A rétek, legelők az egészséges állattartást segítenék. A legeltető állattartás előnyeit talán nem kell hangsúlyoznom az istállós tartással szemben.

Ha a hagyományos építkezés előtérbe kerülne a nyaralók építésénél, régi házak felújításánál (s nem mediterrán ház meg japánkert…!) a nádtermesztés és feldolgozás is visszanyerné korábbi rangját, sok embernek nyújtva megélhetést. A sás, gyékény hasznosítását itthon is meg lehet(ne) oldani, fölösleges külföldről behozni, mint egzotikumot!

Az árterek egy részének visszamentése természetesen nem nyújtana teljes körű megoldást az árvizek problémájára. A folyókon, patakokon sok kisebb tavat, tározót szükséges kialakítani.

Nem vagyok szakember. A téma átgondolásakor a TERMÉSZET iránti szeretet és alázat vezérelt. A valódi szakembereknek kellene végre végiggondolni Hazánk adottságait, a természettel való együttműködés összes lehetőségét.

Budaházi Judit, Győr

Köszönjük ezt az elgondolkoztató írást, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenlegi gazdálkodás, termelés hosszú távon nem tartható fent, mert a természet előbb-utóbb megbosszulja, ha visszaélünk vele, és át akarjuk alakítani. Sajnos, még nem vesszük eléggé komolyan ezt a súlyos gondot.

Bizony, a jelenlegi óriási munkanélküliség megszüntetése is csak úgy lehetséges, ha átalakítjuk az ország gazdálkodását, termelését, s nem abba az őrült versengésbe akarunk beszállni, amit „FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS”-nek nevez a mai hazug világ.

(híradmin)

Nemzeti InternetFigyelő